A Föld legnagyobb részvénytársasága

Kevés olyan közvetlen biológiai jellemzőt találunk, ami kiemelne minket a többi faj közül, leginkább fejlett kommunikációs képességeink tesznek minket azzá, amik vagyunk. Lehet minket, embereket egy nagy cégként értelmezni? És ha igen, hatékony, jó cég lennénk? Erről elmélkedik vendégszerzőnk.

Tekintsük a Földön élő lények közösségét egy nagy közös társaságnak. A társaság értékét a tagok hozzájárulása adja, ebbe beleszámítva a tagok – a fajok – számát, az egymás számára nyújtott szolgáltatások fajtáját és tömegét, az egymás közötti kapcsolatok mennyiségét és összetettségét, valamint az egymásnak okozott, a fentieket csökkentő hátrányokat és függőségeket is.

Mi emel ki minket a sokaságból?

Kevés olyan közvetlen biológiai jellemzőt találunk, ami kiemelne minket a többi faj közül. A testtömegünk, a gyorsaságunk, az erőnk, az élettartamunk, a látásunk, a hallásunk, az öngyógyító képességünk, az agyunk mérete, sőt még az agyunk testtömeghez viszonyított mérete sem tesz minket az első helyre. Az ember a legelterjedtebb faj a világon, de önmagában ez még nem magyarázza azt, hogy vagyunk ekkora hatással a többi faj létére és környezetére.

A fejlett kommunikációs képességeink és a nagy agyunk, az abból eredő tervező és együttműködő képességünk, a hatékony technológiánk, az erőforrások felhalmozása, a rögzített és megosztott tapasztalatok tárháza tesz különösen erőteljes érdekérvényesítővé minket. Az így elérhető szervezettség okán meghatározó irányító szerephez jutottunk, leginkább döntés kérdése, mekkora hatást gyakorolunk a környezetünkre.

Ezzel élve, olykor visszaélve kiválasztottuk a számunkra értékes szolgáltatásokat, azokat igyekszünk maximalizálni, a többi részvényes létezésére, egymás közötti kapcsolatainak összetettségére és mennyiségére, a környezetünk komplexitására mérsékelt figyelemmel.

A közös társaságunkat irányító igazgatótanács összes pozíciójába mi emberek kerülünk, a szervezettségünknek köszönhetően. Ezt a felborult egyensúlyt fokozzuk azzal, hogy az irányító erővel bírók elsődlegesen egymásra figyelnek, egymás hatalmát és gazdasági erejét igyekeznek túlszárnyalni, még hátrébb sorolva a többi részvényes érdekeit. A természeti erőforrásokat mindannyiunknak van lehetősége igénybe venni, és akár minimális felmutatható gazdasági érdek esetén ere a nagy többségünknek joga is van.

Van fék a rendszerben?

A többi tagtól való függőségünk figyelmen kívül hagyásával veszélyeztetjük már a saját részvételünket is a társaságban.

Ezt a függőséget nem látjuk eléggé, a természeti értékeket leginkább piaci, gazdasági oldalról vesszük számba, arra figyelünk, hogy nekünk mennyi hasznot hoznak a más fajok által nyújtott szolgáltatások.

Az irányító szerepünk okán természetesnek vesszük, hogy nem függünk másoktól, a függetlenségünk nagy értéket jelent a számunkra. A szabad piac azért olyan nagy hajtóerő, mert leírható kölcsönös függőségek olyan rendszereként, ahol ezek a függőségek a rengeteg közel egyenrangú szereplő miatt az észrevehetetlenségig csökkennek, és számos függőség átalakítható kezelhetőbb viszonnyá. A többi, a szabadpiacitól eltérő gazdasági berendezkedés problémája a nem eloszló, nem kölcsönös, és emiatt jól érzékelhető függés.

Mi magunk vagyunk a szabad piac?

A nagy közös társaságunk távolról sem hasonlít a szabad piacra, hosszú függőségi láncokat és egymásra utaltságot találunk szinte minden tagnál.

Magunkkal tudnánk megbeszélni, hogyan növeljük a társaságunk értékét, ha erre mutatnánk hajlandóságot. Forrás: Getty Images

Persze nem is szükséges a szabad piacot mércének tekinteni, a természet más logika szerint működik, ugyanakkor nem szerencsés a többi fajt, a környezetünket kizárólagosan piaci terméknek és szolgáltatásnak tekinteni. Emellett, ha csökkentjük a nagy közös társaságunk értékét, az általunk is igénybe vehető szolgáltatások változatosságát és tömegét közvetve vagy közvetlenül, akkor a kialakult egyensúlyi állapotokat kibillentjük, ezzel magunkat is egyre kellemetlenebb függő helyzetbe hozzuk.

A formai felelősség hiánya mellett – mivel csak képzetes társaságról van szó – a rengeteg lehetőség sokunknak nagyon kényelmes és jövedelmező. Közvetett piaci korlátok érvényesülnek csak abban a tekintetben, hogy mennyi erőforrást irányítunk magunkhoz, a természeti környezetünk még csak jelzést sem ad az erőforrásai állapotáról. Ezt magunknak kell kiderítenünk, de itt is gazdasági szempontok alapján mérjük fel az elérhető és kitermelhető javakat, a tagtársainkra minimálisan vagyunk figyelemmel.

Az éremnek van másik oldala is?

Ha bajba kerülünk, nincs kit számon kérni. A többi taggal minimálisan tudunk, és még kevésbé akarunk kommunikálni. Ráadásul a kizárólagosan emberi menedzsment miatt nem várhatjuk el tőlük, hogy oldják meg a gondjainkat, ne haljanak ki, amikor szükségünk van rájuk, vagy ne terjedjenek fékezhetetlen módon, ezzel kárt okoznak nekünk.

A többi tag alapvetően engedelmesen alkalmazkodik ahhoz a környezethez, amelyet teremtünk nekik, de nem teljesen a mi elképzelésünk vagy elvárásaink szerint. Magunkkal tudnánk megbeszélni, hogyan növeljük a társaságunk értékét, ha erre mutatnánk hajlandóságot. Ennek hiányában nagyságrendekkel több vagyont veszít a társaságunk, mint amit a tágabb menedzsment magához irányít.

A képességünk megvan rá, hogy a döntéseinknél figyelembe vegyük az egész társaság szempontját, de ezzel a felelősséggel mégsem élünk.

Szem előtt tarthatnánk a többieket is, a mai gazdasági fejlődésre koncentrálás mellett – vagy a társaságunk értékvesztése miatt egyre inkább helyett – a saját jövőbeni érdekeinkre tekintettel.

A cikk szerzője Major Imre, író, közgazdász.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.