Azzal kezdődött, hogy „Osztály vigyázz! … Tanárnőnek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma: negyvenkettő.” Pontban reggel nyolckor ezernyi magyar iskolában ment ez a szöveg, jellemzően három, párhuzamosan indított osztályban. Évfolyamonként! Ugyanez volt a helyzet azoknál, akik „alattunk jártak” egy-két-három-négy-öt évvel és azoknál is, akik felettünk egy-két-három-négy-öt-hat-hét-nyolc évvel.
Noch dazu, így volt ez a „fajüldöző, imperialista” Egyesült Államokban és a „nagy” Szovjetunióban is, az „USA uszályába” került Japánban és a „szocializmust építő, testvéri Népi Koreában” is, a „revansista” Nyugat-Németországban és az „antifasiszta, békeszerető német nép hazájában, az NDK-ban” is. Mindenütt – az ötvenes évek elejétől a hetvenes évek elejéig.
Hidegháborútól és vasfüggönytől függetlenül, ignorálva, hogy a világ egy nem elhanyagolható részén az országok (a kommunistának-szocialistának nevezettek) autarkiára, gazdasági elszigetelődésre és önellátásra rendezkedtek be, a baby boom minden politikai és földrajzi határon áttört.
Az ötvenes és korai hatvanas években az emberiség történetében egészen különleges paradoxon következett be:
Az ember tudatosan készült a termonukleáris világháborúra. Tudta, hogy az a háború el fogja pusztítani őt és utódait, s mégis, eközben szintén tudatosan annyi utódot nemzett és szült, amennyit (egyszerre) még soha előtte.
Az okokat hosszasan sorolhatnám … de minek?
A világháború végül elmaradt, a sok-sok újszülött és kisgyerek megmaradt.
Egyebek között azért, mert – és ez aztán megint csak egy gigantikus paradoxon – soha korábban annyi erőfeszítés nem történt a gyerekszülés pezsdítésére, illetve a gyerekhalandóság felszámolására, mint akkor. Történetesen az új kollektív világháborús rettegés, tucatnyi helyi háború, kubai rakétaválság, berlini falépítés közepette.
Örök hála szüleink generációjának, mely, noha ami bajt és tragédia megélt, sőt később is tovább rettegett, mindennek dacára fel- és bevállalt bennünket! A legszerencsétlenebb nemzedék adott életet annak a generációnak, amely a legszerencsésebbnek bizonyult. Szüleink és nagyszüleink számára egyre csak zárultak a határok, számunkra egyre inkább megnyíltak.
Ők születésüktől fogva egyre csak küszködtek, mi meg éltünk. Egyre könnyebben, szabadabban és jobban. A sors, a történelem, a korszellem tőlük megtagadta, nekünk megadta, hogy hatalomra kerüljünk. Mindenütt és minden téren.
A mi „generációs puccsunk” első fordulója 1968-69-ben következett be, meghatározóan szellemi téren.
A második forduló már globálisra és „kézzelfoghatóvá”, a mindennapi életet totálisan megváltoztatóvá kerekedett: a szovjet tömb megsemmisülésével, a szabadpiaci, természeténél fogva folyamatosan nyíló társadalom győzelmével járt együtt. És az országhatárok légiessé válásával. Globalizációval.
Mely – mindent egybevetve – ezerszer több jót hozott mindenkinek, mint rosszat. Generációmnak aztán totálisan. Mert mi voltunk akkor „jókor és jó helyen”. Mi voltunk abban az életkorban, hogy totálisan kiélvezni tudjuk a társadalmi-technikai, jóléti forradalmat. A tőzsdék, általában a tőkepiacok velünk együtt értek be mindenütt, és járultak hozzá ahhoz, hogy a (főként természet-műszaki) tudományok és technológiák, a szolgáltatások, áruk egyrészt fergeteges gyorsasággal, másrészt globálisan fejlődjenek, gyümölcseik pillanatokon belül, illetve a széles, egyszerű tömegek számára is „leszedhetővé” válhassanak.
Ettől lett Kína Kína, ettől jöttek létre olcsó légitársaságok, ettől utazhatunk Európa-szerte kétszáz kilométeres sebességgel száguldó vonatokon, ettől vehetünk Kiskunfélegyházán francia sajtot és argentin sztéket, a párizsiak pedig– magyar párizsit ugyan még nem –, de téliszalámit és csabai kolbászt. A miskolciak szinte ugyanannyiért tölthetik a karácsonyt az osztrák Alpokban, a hajdúszoboszlói wellnessvilágban, mint más Sharm El-Sheikben, a Vörös-tengeren.
Soha korábban egyetlen nemzedékkel sem fordulhatott elő, hogy kezébe vehette a sorsát: érdem-, szorgalom, tehetség alapon vagy szervezett, individuális érdekek – idővel hatalmi téboly – által vezérelten, klikkesedve, rafináltan, öncélúan, a törvényeket negligáltan.
Hatalmassá duzzadt, az egész Földet behálózó generációmmal – persze, hogy nem minden tagjával, persze, hogy nem ilyen fekete-fehér ez az egész, persze, hogy milliárdnyi ellenpélda, ellenérv is felsorakoztatható, mégis páratlanul óriási ember számról vagyon szó – az a baj, hogy itt és most, szisztematikusnak látszóan visszaélünk hatalmas szerencsénkkel.
És ezzel mindig tisztában voltunk. Most is.
És mégis… megtesszük. Mert megtehetjük.
Mit? Hogy nem adjuk át a stafétabotot. Hogy nem egyszerűen számszerűen (csak az Egyesült Államokban 74 millió a nemzedékemhez tartozó, háromszor annyi, mint a hetvenes években születetteké és ez az arány jellemző mindenütt a „mérvadó” világban) vagyunk fölényben, hanem a politikai-gazdasági-pénzügyi-szellemi szférában, illetve a média tulajdonlásában és irányításában is. A következő nemzedékek mind nekünk vannak kiszolgáltatva.
Megint hangsúlyozom: a lényegről beszélek, van millió ellenpélda is, csakhogy nem ezek számítanak, hanem az, hogy a magánvagyonok hetvennyolc százaléka boomer generációhoz tartozók kezében van a vezető országokban. Oroszországban éppúgy, mint Amerikában. Az lényeges, hogy hogy a CEO-k több mint ötven százaléka világszerte a negyvenes évek vége és a hatvanas évek eleje között született, meghatározóan az ötvenes évek végén.
Az Egyesült Államokban, Kanadában, Nyugat- és Kelet-Európában, Koreában, Dél-Amerikában – Trumptól Bidenig, Madurótól Putyinig, Erdogantól Bolsonaroig – csupa boomer az igazi „nagyfőnök”.
Nem csak a politikában. De ott nagyon.
A világpolitika tulajdonképpen csaknem összes igazán döntő jelentőségű vezéregyénisége egy és ugyanazon generációhoz tartozik. E generáció hatalmának a legitimitását pedig egy olyan gigantikus szavazóbázis biztosítja, amelynek élcsapata szintén mindenütt boomer.
Világunk legaktívabb szavazói – legbefolyásosabb lokális, országos, globális véleményvezéreivel egyetemben – azok, akik a negyvenes évek vége és a hatvanas évek eleje között születtek.
Egy mai húsz éves szemével nézve a dolgokat: öregemberek döntenek arról, hogy öregemberek miként tartsák meg életük végéig a hatalmukat (lásd: Putyin, Hszi, Maduro, Erdogan).
Ez az egész azonban egyre reakciósabb folyamatokat indított útjára az utóbbi években.
Tudniillik, miközben mi (mármint mi, boomerek) a jövőről beszélünk, a jövőt féltjük, 2009 óta nyilvánvalóan, a mindenkori „itt és most” érdekel csak bennünket.
Joseph Sternberg közgazdász a „How Baby Boomers stole the millenials economic future” című könyvében szépen kifejti: generációm tagjai a nagy pénzügyi válságból azt vonták le életük hátralévő részének céljaként:
1. Csak a rövid távú haszon a lényeg.
2. Nem a világ korszerűsítésére, infrastruktúrájának távlati fejlesztésére, nem olyanokra kell pénzt költeni, amit már mi, a mi generációnk, azaz ÉN nem élvezhetek, mert addig meghalhatok, hanem inkább ingatlanokra, a saját lakásra, házra.
Továbbá:
„– Most kell fogyasztani, élni, ki tudja mit hoz a holnap.
– Szolidaritás? Csak álszent szövegelés. Csak én, az én házam, az én hazám, az én nemzetem, az én családom, az én klikkem, pártom, kliensi köröm.
– Globalizáció? Plutokraták, nemzetközi háttérhatalmak játéka a nemzetek ellenében.
– Csak mi magunk védhetjük meg magunkat, házunkat, lányunkat.”
Ezt mantrálja a mai boomer generáció jelentős hányada. Ennek kell megfelelnie a ma politikai elitjének, azaz „nekünk”.
És mi ennek megfelelően hadat üzenünk – már-már szó szerint – a „haza, a nemzet, a törzs nevében az idegenek globalizációjának”, miközben mind szavazóként, mind döntéshozóként éppenséggel alapvetően a globalizációnak köszönhetjük fizikai-szellemi állóképességünk stabilitását, közéleti, munkabeli aktivitásunkat (például, hogy ilyen cikkeket írok) olyan életkorban, amit a globalizációt megelőző érákban az öregségnek, alkonynak hívtak.
Mi annyira szerencsések vagyunk, hogy még „az alkonyt is felszámoltuk”. Nem! Valójában a tudományok, kutatások határtalan fejlődése, a szabad mozgás, az automatizáció, az információs forradalom, maga a globalizáció összes eredménye az, aminek köszönhető, hogy néhány évtized alatt hetven körülről nyolcvan valahány évre emelkedjen az átlagos élethossz a fejlett világban.
Ma ott tartunk, hogy készül a hatalmi pozíció megvédésére a nyolcvan éves Biden, annak megdöntésére pedig a hetvenhat éves Trump. Ott tartunk, hogy Kolumbiában egy hetvennégy éves üzletember – most szállt csak be a politikába – jó eséllyel elnyeri hazája legfőbb politikai hatalmi tisztségét. Ott tartunk, hogy egy csaknem 70 éves orosz ember most látta elérkezettnek a pillanatot, hogy újraépítsen egy birodalmat. Ott tartunk – ahogy egy velem gondolatilag „egy húron pendülő” 65 pluszos, velem ellentétben azonban milliárdos amerikai befektetési bankár, Howard Marks írta:
„Az „itt és most” fogyasztásra orientált életmód, a nemzeti-családi önzőségre épülő szellemvilág, amit generációnk ki tudott és máig ki tud követelni magának a szintén e generációhoz tartozó politikától, jegybankároktól, nem más, mint a jövő elpazarlása, maga a megállás nélküli, az örök QE-szisztéma: az esztelen bankmentés, cégmentés, költségvetési túlköltekezés. Mesterségesen jólétet teremteni a mának, a holnap terhére.”
És most itt ez a háború Ukrajnában. Egy boomer gonosz találmánya, „össznépi” boomerek támogatásával (világszerte). A legeklatánsabb példája annak, hogy mivé lettünk. Nosztalgiából szurkolunk de facto gyilkosoknak, szemfényvesztő politikusoknak, mondván, azok jó emberek, jót akarnak a gyerekeinknek, azt, hogy a jövőben is haza maradhasson a haza.
Egy frászt, éppen ellenkezőleg!
Elintéztük, hogy gyerekeink alkotják az első olyan nemzedéket, amelynek „tuti” rosszabb élete lesz, mint a miénk.
A harmincasok inkább fogyasztók, mint befektetők
A természeti, a politikai, gazdasági, társadalmi bizonytalanságok mélyülése, a civilizációs beláthatatlanság érzetének eluralkodása kiszabadított egy eddig ismeretlen szellemet, meghatározóan a millenniumi nemzedék palackjából. Ez a mély és hosszú távú pesszimizmus, ami a jelen pillanat szépségeinek vadászata által kiváltott hurráoptimizmusban fejeződik ki – ezt mondta a pénzügyi viselkedési pszichológia amerikai nagyágyújának számító tudós, Dr. Brand Klontz. Interjú.
Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.