Az utóbbi időben e sorok írójának rengeteg ismerőse, barátja éles, kíméletlen szavakkal támadta őt, szemére vetve, hogy „micsoda felelőtlenség önmagával, családjával, honfitársaival szemben, amit csinál, Pont ilyenkor kellett Afrikába utaznia?!”.
A minap hazaérkeztem. Udvariasan ugyan, de egyértelműen értésemre adták a hozzám közel álló média-műhelyből: „nyugodtabbak lennénk és… neked se árthat, ha még egy kis darabig otthon maradnál… nem lenne bölcs dolog, ha most eljönnél a karácsonyi-évzáró bulira… pihend ki magad, légyszi”.
Nyilvánvaló, hogy mindent egybevetve nem ellenem, hanem „értem” (és ki-ki önmaga miatt) aggódhatott, idegeskedhetett a feltűnően nagy számú bírálóm.
Miközben én – a magam részéről – a járványra igazából odakinn fittyet se hányva éltem a világomat. Jártam az őserdőket, élveztem az indiai óceán páratlan szépségű partjait, szigeteit, továbbá a tízmilliós nagyrészt dzsuvás, koszos, poros és nem elhanyagolható részben azonban szuper-korszerű ultratiszta Nairobit, aztán a legnagyobb kelet-afrikai kereskedelmi forgatótégelynek számító Mombasát.
Nem ám luxusszállodákban, hanem helyi olcsó „fogadókban” laktam, helyiekkel étkeztem, nem féltem felülni az Uber-rendszerbe kapcsolt, a közlekedési szabályokat messze elkerülő taxis-motorkerékpárokra, „beépültem” a város környéki kistelepülések néhol idillikusnak tetsző, máshol kimondottan visszataszító, „nem fehér embernek való” környezetébe.
Miért?
Mert bíztam benne, hogy amit ők, a helyiek kibírnak, azt én is ki fogom bírni.
A legelső tapasztalataim ugyanis eleve azt sejtették, hogy nagyon „nem hülyék” az ottani emberek. Hogy nagyon is gyakorlatiasan tájékozottak a világ dolgait és a hétköznapok kihívásait tekintve. Már második nap megállapítani mertem, egy egyszerű kenyai többet tud Európáról, az európai covid adatokról éppúgy, mint arról, hogy hol van körülbelül Magyarország, Ukrajna, mint fordítva.
És hamar rájöttem, hogyan is működik az ottani rendszer.
Röviden: ugyanúgy, ahogy a mienk.
Csak megerősítést nyertem, midőn minden pillanatban meg kellett állapítanom: a mai átlagember, különösképpen, ha fiatal – bőrszíntől, vallástól, eredendő kultúrájától függetlenül és éljen ő a világ bármely szegletében is – alapvetően univerzálissá, kozmopolitiává vált, noha esetleg ki se tette soha a lábát saját városából.
Fél szavakból értjük egymást világszerte, ugyanazokon a filmeken sírunk vagy röhögünk, ugyanazokat a számokat hallgatjuk a Spotify-on, a McDondald’s-nál ugyanazt a hamburgert esszük.
Továbbá, ott a dzsumbujokban, a motoros Uberesekkel, a vonatkalauzzal, a buszon mellettem ülővel „dumálva” eszméltem rá, hogy ott a kenyai nyomorban vagy a luxus szállodák helyi vendégkörének tagjai körében – szinte – mindenki mindent tud a visszaélésekről, a túlárazásokról, az uram-bátyám viszonyok részleteiről. Az interneten, de az összes kenyai újságban, a tévékről nem is szólva, az újságírók minden turpisságot és óriás bűnöket igyekeznek leleplezni, megírni.
De történik bárkinek emiatt bántódása? Senkinek.
Van-e bármilyen leleplezett visszaélésnek, korrupciós botránynak következménye? Nincs.
Minden esetre az is nyilvánvaló, hogy afrikai kalandozásomat másképp fogná föl a kívülálló, a barát, az ismerős normális időkben, mint manapság, egy világjárvány korában. Pláne napjainkban, amikor is a globális hírfolyamok középpontjába hirtelen éppenséggel egy dél-afrikai eredetűnek feltételezett mutáció került.
Nem is csodálkozhatom, hogy a távoli, onnan nézve egyre távolabb került saját hazámban oly sok ismerős fejében természetes erővel kapcsolódott össze az Omicron egész Afrikával.
Más kérdés persze, hogy az „én Kelet-Afrikámtól” az Omicron által gyakorlatban érintetett dél-afrikai térség távolabbra esik, mint Norvégiától Szicília.
Ilyen az a helyzet, amikor a fejünkben létezik egy virtuális valóság, amelytől elkülönülten létezik egy valós valóság.
Mert reálisan Kenyának vagy a szomszédos Ugandának, Ruandának, Tanzániának körülbelül annyi köze van Afrika déli övezetének országaihoz: Lesothohoz, Dél-Afrikához, Zimbabwehez, mint amennyi Norvégiának Szicíliához.
A járvány – kijelenthető immár – lényegében megkímélte a klasszikus „fekete-Afrika” országait, népeit, köztük Kenyáét is.
Személyes megközelítésből, szubjektív tapasztalatok alapján az okok egy részét érteni is vélem:
1. Nairobi 2021 november 23.: Az Európából érkezett gép összes utasát, szerény személyemmel sem kivételezve, a tranzitban helyi orvosok, nővérek, hatósági emberek várják. Kikérdeznek, hol, merre jártam az utóbbi két hónapban. Átvizsgálják az oltásokról szóló dokumentumokat. Nyomban karanténba utalnának, ha nem tudnék felmutatni negatív PCR tesztet az utóbbi 48 órából. Megmérik hőmérsékletemet, vérnyomásomat. Mindennek stimmelnie kell, ha be akarok lépni az igazi Kenyába.
2. Az egészségügyi ellenőrzési procedúra másfél órán át tart. Ahogy az ország többi közúti és légi határállomásán is. (Közben, az Omicron megjelenésének hírére, Kenya, Ruanda, Uganda, Tanzánia hermetikusan elzárta magát mindenki elől, aki a dél-afrikai térségből látogatott volna Kelet-Afrikába. Időben nagyot előre ugorva: Ferihegyen – a minap, midőn hazaérkeztem – semmiféle ellenőrzésnek nem voltam alanya és tárgya, ahogy mások sem, vagy akik mégis, azok e hazai procedúrát a komolytalanság kategóriájába sorolják.
3. Vasúti utazás Nairobi és az onnan hétszáz kilométernyire fekvő afrikai kulcskikötő, Mombasa között. Másodosztály ide vagy oda, minden egyes kocsiban két WC, négy mosdó, a kalauzok folyamatosan cserélik hófehér orvosi kesztyűjüket, a padlózat – végig az utazás hat órája alatt – patyolat tisztaságú (óránként alaposan felmossa a a WC-ket és kocsi alját egy nem kevésbé patyolattisztaságú, mintaszerűen vasalt uniformisba öltözött csinos fiatal hölgy.)
4. Eldugott falvakban is – a gigavárosokban: Nairobiban, Mombasában ez nem is kérdés – mindenki, gyerek, felnőtt egyaránt maszkot visel. A szabadban, a nyílt utcán! Az Omicron megjelenésének percétől kezdve ez hatóságilag kötelező, olyannyira, hogy kétszáz dollárra büntetik a szabályszegőket.
Kenya-szerte nincs bolt, bank, hivatal, ahol beengedés előtt nem mérik a kliens testhőmérsékletét, nem ellenőrizik, hogy fertőtleníti-e kezét. (Képzeljük el, hogy az ötvenöt milliós országban hány milliónyi ultragyors digitális-minihőmérőt, hány tízmilliónyi vadonatúj utcai mosdót, hány százmilliónyi fertőtlenítőszer palackot „üzemelhettek be” néhány hónap leforgása alatt!)
Mindezt fegyelmezetten tudomásul veszi a nép?
Igen.
De miért?
Meglátásom szerint a járvány az egyetlen terület, ahol az afrikai emberek, legalábbis a kenyaiak – tartozzanak bármely törzshöz, gyakorolják a muszlim vagy a keresztény vallások bármely verzióját is – nem kétkedőek. Járványok ugyanis folyamatosan kaszabolták, gyilkolták szüleiket, nagyszüleiket, dédszüleiket a múltban, rettegnek hát tőlük.
A kollektív emlékezetben nagyon is él, a tévé, a rádió, az internetes média folyamatosan és alaposan dolgozza fel az Ebola, a HIV, a különböző himlők okozta afrikai tömegtragédiák sorát, következményeit. Beleértve azt, hogy a szomszédos Ruandában, kisebb részben Ugandában nem is oly régen történt tömegmészárlások mögött igenis ott húzódott a különböző járványok tudatos, manipulatív átpolitizálása: szárazság, éhhalál és járványok közepette tudtak csak igazán gyűlöletet, majd törzsek közötti háborúkat generálni hatalmon lévő és hatalomra pályázó – politikusoknak nevezett – gengszterek.
Nos, ez – a közelmúlt véres történelme – az egyik lényeges magyarázata annak, hogy miért is nincs jelen a társadalomban olyasfajta, alulról jövő- szkepszis, kétkedés a járvány, az oltás ügyében, mint amit Európában, Amerikában nagyon is megtapasztalunk.
Máskülönben Kelet-Afrika száraz, stabilan meleg éghajlata eleve nem képes „táplálni” influenza vírusokat. Ez a klíma valójában öli az influenzát.
Meggyőződésem, hogy objektíve megalapozott, elfogadható számokat adnak közre a térség országainak illetékesei Covid ügyben. Például az ötvenöt millió lakosú Kenyában manapság hatvan-száz covidos esetet regisztrálnak naponta, és valóban nem igen akad halálos áldozat. (Miközben nálunk, a mi kis tízmilliós hazánkban a Covid közvetett-közvetlen folyományaként repülőgépnyi ember veszti életét minden egyes nap.)
És ne feledjük! Az elmaradott, szegény harmadik világbeli országokban – a hagyományok okán is – az idős nagyapát, dédapát otthon, családi körben gondozzák, szeretgetik, tisztelik. Ezt saját szememmel láttam Kenyában, tudom, hogy ez így működik az egész országban. Az Európában, Amerikában elterjedt – egyébként járványgóc – idős-otthonok pedig egyszerűen nincsenek Kelet-Afrikában.
Arrafelé még a demográfia is szembe száll a járvánnyal.
Ülj fel egy buszra Nairobiban és ülj fel Pesten!
Az előbbiben az utasok lenyűgöző többsége huszonéves, az utóbbiban pedig hatvan fölötti. Ugandában az átlag életkor 18 év, Kenyában 23. Magyarázzam tovább? Azért hozzáteszem, nem arról van ám szó, hogy Kelet-Afrikában korán halnak az emberek. Éppenséggel ma már az ellenkezője az igaz.
Az elmúlt húsz esztendőben – alapvetően a technológiai-életmódnak, a gazdasági, pénzügyi globalizációnak az átfogó nemzetközi, meghatározóan e téren nyugati pedagógiai támogatásoknak köszönhetően – tizedére-huszadára esett a gyerek-halandóság, az éhen haltak száma. Az ezen idő alatt születettek túlnyomó többsége él és virul.
Márpedig egy kenyai asszony átlagosan öt gyereket szül, jómagam inkább találkoztam olyanokkal, akiknek hét-nyolc testvérük vagy ennyi gyerekük van.
Életem legtanulságosabb esetei közé tartoznak a friss találkozásaim a kenyai fiatalokkal. Eleve, csaknem mindenki fiatal volt körülöttem, bárhol kötöttem is ki ad-hoc kalandozásaim, bóklászásaim során.
Legyen szó rendőrről, egyetemistáról, felszolgálóról, utastársról, útba igazító iskolásról, utazási tanácsot adó hotel-recepciósról, takarítónőről – kivétel nélkül mindenki – bámulatosan széles ismerettel bírt.
Egyik ok, hogy az agyuk jó működésének, széles befogadóképességének megágyaz, hogy minimálisan három nyelvet beszélnek: az angol és a szuahéli is hivatalos nyelv, a tárgyak egy részét ezen, másik részét azon tanulják. Mindenki. Aztán harmadiknak ott kinek-kinek a saját törzsi nyelve, melyeknek száma összességében meghaladja a negyvenet.
És a telefon, azon keresztül pedig az internet. A fiatal agy másként, sokkalta kreatívabban alkalmazza ugyebár a legújabb technológiák adta lehetőségeket, mint azok agya, akik nem beleszülettek, csak alkalmazkodtak az internet jelképezte világunkba. Kenyában márpedig a beleszülettek száma: ötvenöt millióból harmincöt millió. (Ahogy Ugandában, Ruandában, és a legtöbb fekete-afrikai országban szintén hasonlóak az arányok).
El tudjuk-e képzelni, hogy egy hazai falusi piacon a zöldségesnél, a hurkaárusnál telefonnal fizetünk? Akárcsak a hétvégi budai luxus-bio-piacon? Aligha.
Nincs az a kenyai kistelepülés, amelynek bármely sufnijának tulajdonosa, nincs az a jött-ment utcai árus, akinek nem tudnám telefonomról az ő telefonjára átutalni azt a néhány shillinget (száz kenyai shilling egy dollár), amit – mondjuk – egy darab banánért kér. Ezt az úgynevezett M-Pesa SMS-alapon működő átutalási szisztémát Kenyában találták fel, ma már terjedőben van a szomszédos afrikai országokban, de azóta ennél sokkalta fejlettebb, rafináltabb – made in Africa, made in Kenya – elektronikus, digitális innovációk változtatják meg drámai mértékben a mindennapok életét egész Kelet-Afrikában.
Ott tartózkodásom idején kezdet magának sikeresen utat törni a több tucat nemzetközileg számontartott helyi start-up közül az, amely a világ leghatékonyabban működtethető villany-motorkerékpárjaival látja el az Uber-technológiai utasellátó rendszerhez tartozó motoros „taxisokat”, és ugyancsak ott és most tör utat magának egy páratlan „tolmácsolási” technológiai szisztéma, amely a süketek, nagyothallók és a külvilág intézményei, például a bankok, a rendőrség közötti bizalmas, „lehallgathatatlan” kommunikációt teszi lehetővé.
Szédületes, az olvasó számára hihetetlen esetek garmadája igazolja vissza számomra, hogy Afrika legnagyobb értéke a gigantikus, robusztus erőben lévő, hihetetlen küzdőképességgel, tanulni akarással bíró fiatal ember, humán erőforrás (lásd akár már az elit labdarúgást világszerte), amely a hétköznapi élet és a kutatások-fejlesztések terén egyaránt csodálatos teljesítményekre képes.
Jelentem ki mindezt teljes meggyőződéssel, még ha tudom, hogy ezt oly sok olvasó kételkedve fogadja, annál is inkább, mert tudja, hogy Afrika részben ténylegesen nyomorban, koszban, porban egzisztál.
Csakhogy én immár azt is tudni vélem, hogy ennek okai nem az „afrikai kisember lustaságában, igénytelenségében, irányíthatatlanságában” (sorolhatjuk a végtelenségig itt a totál megalapozatlan előítéleteket) rejlenek. Erről majd egy másik alkalommal adja közre mondandóit e sorok írója.