A kínai siker árnyoldalai

Kína olyan mennyiséget exportál, hogy kimondani is rossz. Érdemi belső fogyasztás híján marad a kivitel, amivel még lehet foltozgatni a GDP-adatokat, ám mindez a céges flotta versenyképességén hagy jókora nyomot. Pár ábra a kínai gazdasági siker árnyoldalairól.

Szavazz idén is a HOLD-ra a hazai alapkezelők „Oscar-gáláján”, a Privátbankár.hu Klasszis díjátadóján!

Kattints ide, hogy szavazhass két portfóliókezelőnkre és a HOLD-ra is, mint az Év Alapkezelője!

Rég elmúltak azok az idők, amikor a „Made in China” egyet jelentett az olcsó vackokkal. Kína az elmúlt évtizedben több ipari-technológiai területen felzárkózott, vagy komoly stratégiai előnyre tett szert – ilyen például az elektromosautó-gyártás, a napelemipar, a precíziós gyártás, a robotika vagy az AI. Persze a mostani stratégiai előny leginkább a nyugati technológia – nincs jobb szó – lenyúlásából ered, de az tény, hogy Kína nemhogy utolérte a Nyugatot, de több területen le is hagyta azt.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Peking ne igyekezne elárasztani a világot „Made in China”-val – még akkor is, ha az már nem csak vackokból áll. Sőt, mostanra elmondható, hogy eredmény nélkül ért véget az exportvezérelt gazdaságról a fogyasztásvezéreltre való átállás – már ha a kormányzat ezt valaha is komolyan gondolta.

A háztartások fogyasztása arányaiban ritka alacsony maradt: a GDP alig 40 százalékát teszi ki​, szemben az Egyesült Államokban vagy Európában megszokott 60-70 százalékkal.

Persze ezt az arányt felírhatjuk a beruházások és az export által mesterségesen felpumpált GDP számlájára is, de a lényeg változatlan: a fogyasztás csak a GDP kisebb részét teszi ki.

Marad az A-terv: szétexportálni a világot

Ha nem jön össze a váltás, akkor agyig kell tolni az eredeti tervet: szétexportálni a világot. Kína már-már kényelmetlenül nagy többletet halmozott fel a folyó fizetési mérlegben,

az pedig, hogy csak az árukereskedelmének (!) többlete (!) megközelíti a világ GDP-jének egy (!) százalékát, zavarba ejtően nagy szám.

Mi történik azonban az exportcégekkel, ha az exportpiacok (lásd: Európa, Egyesült Államok) növekedése lassul, vagy épp vámokkal zavarják meg? Alapesetben csökken az exportvolumen és a gyártás is:

minek annyi terméket előállítani, ha végülis nem lesz, aki megveszi azokat?

Nem úgy Kínában, ahol nem tudják elengedni a régi receptet: állami támogatásokkal, olcsó hitelekkel igyekszik életben tartani a veszteséges cégeket, hogy tovább termeljenek és exportáljanak​. Az eredmény: a tartósan veszteséggel működő vállalatok ijesztően nagy aránya.

Ennek azonban igen súlyos következményei vannak a vállalati szektor hatékonyságára. A veszteséges ipari vállalatok száma meredeken emelkedik: jelenleg 140 ezer fölött jár a mutató, ami legalább háromszorosa az elmúlt 25 év bármely korábbi időszakában mértnek.

Ráadásul az adatok szerint az összes iparvállalaton belül is igen magas, közel 30 százalékos a veszteségesek aránya.

Magyarán majdnem minden harmadik ipari cég Kínában veszteséggel működik (képzeljük el a magyar ipart ilyen aránnyal!) – csak addig tudnak fennmaradni, amíg a kormány politikai okokból fenntartja őket. Ilyen politikai ok a foglalkoztatottság látszólagos fenntartása, azaz a múlt hibáinak elfedése, illetve a globális vetélytársak gyengítése. Erre jó példa a mindannyiunk által ismert Temu, amely 2023-ban 18 milliárd dolláros forgalom mellett 3,6 milliárd dolláros veszteséget halmozott fel:

Peking simán vállalja, hogy minden eladott terméken bukik, ha azzal romba döntheti a nyugati e-kereskedelmi rendszert.

Ingatlan: a gyenge fogyasztó fő tünete

A kínai gazdaság egyik kritikus pontja, egyben a belső fogyasztás gyengélkedésének egyik fő tünete az ingatlanszektor, amely már tíz éve is a válság szélén tántorgott, de az elmúlt évek túlzott beruházásai után tényleg kezd a földbe állni. A modell itt is fenntarthatatlan: a fejlesztők sorra húzták fel az új lakóparkokat, gyakran olcsó hitelből és az elővásárlók pénzéből. Mostanra azonban a kereslet annyira megcsappant, hogy tömegesen állnak üresen az új ingatlanok.

És ha a nemrég épültet nem lehet eladni, ki, és miért építene újat?

A hivatalos statisztikák szerint 2023 végére a teljes eladatlan új lakásállomány megközelítette a 334 millió négyzetmétert, ami 2016 óta a legmagasabb szint​. Vannak egészen vad elemzői becslések is (országosan akár 60 millió üresen álló lakásról), a kínálat felszívása évekig tarthat még akkor is, ha nem épülne egyetlen új otthon sem​.

A kormány persze igyekszik kezelni a helyzetet: lazította a hitelfelvétel feltételeit, engedélyezi a több lakás vásárlását, sőt, egyes helyeken az állam vagy önkormányzat vásárolja fel a kész lakásokat, hogy bérlakásként hasznosítsa azokat. De mindez nem hozott érdemi enyhülést: a túlkínálat továbbra is nyomást gyakorol az árakra (2023-ban csökkentek a lakásárak, a világon szinte páratlan módon), a nagy ingatlanfejlesztők közül pedig több – például az Evergrande vagy a Country Garden – csődbe jutott, vagy a csőd szélén imbolyog.

Az USA is fenntarthatatlan, de Kína is

Az amerikai adósságpályától jelenleg nehéz elképzelni, hogy fenntartható lenne (ahogy a világgazdaság egy jó részéről sem), de az USA fő globális vetélytársa, Kína is hasonló gondokkal küzd.

A jelenlegi gazdasági pálya hosszú távon nem működőképes. A külföldi piacokra támaszkodó növekedés addig működött, amíg a világpiac felszívóereje gyorsan bővült

– mára azonban Kína akkora szereplő lett, hogy árukivitelének többlete globális mércével is túlzott.

Eközben odahaza az exportbevétel jelentős része nem profittermelő, versenyképes vállalatokat gazdagít, hanem veszteséges üzemek túlélését finanszírozza. Az ingatlanbuborék kipukkanása pedig rámutatott, hogy a belföldi, beruházásvezérelt növekedés is korlátokba ütközött: nem lehet a végtelenségig lakásokat építeni, ha nincs elég vásárlóerő a társadalomban.

Pedig korábban jól működött a módszer, hogy Peking pénzzel próbál tüzet oltani. De már túl sok helyen ég a ház.