Befektetési célpontjaink kiválasztásakor próbálunk óvakodni az olyan részvényektől, melyek sorsa pengeélen táncol egy-egy közelgő politikai döntés vagy országgyűlési választás miatt. Az örmény népirtás ismét fellángoló vitája kapcsán szeretnék példát mutatni arra, hogy egy-egy politikus kapálózása a népszerűsége megmentésére, milyen – józan ésszel elképzelhetetlen – károkat tud okozni.
Az örmények ügyének aktualitása az, hogy Joe Biden elismerné népirtásként azt a folyamatot, amely 1915-től zajlott le a széthulló Oszmán Birodalomban, és amelyben egymilliós nagyságrendben vesztették el életüket. (A különböző felek 300.000-től 1.500.000-ig terjedő becsléseket adnak.) Törökország és barátai egy évszázada tartanak ki amellett, hogy nem népirtásról van szó, hanem az I. világháború és egy polgárháborús állapot keveredéséről. A vitába most ne is menjünk bele, csupán röviden tekintsük át, hogy mik a tanulságok számunkra.
Először is, miért tudott a török társadalomban irigység és közutálat kialakulni az örmények hárommilliós keresztény közössége iránt? Ugyanazért, amiért előtte Európában évezredes ellenszenv fejlődött ki a keresztények részéről a zsidók felé. Ők voltak az írástudó, tanult, szabadon kereskedő, és mindezek miatt gazdag népcsoport.
A saját, európai példánkon könnyen átérezhetjük a helyzetet. Gondoljunk bele, hogy pár száz éve Magyarországon és általában tőlünk nyugatra is, a keresztény lakosság 98%-a írástudatlan volt. A nemesek és a papok megelégedtek azzal, ha ők tudnak írni-olvasni, illetve aránylag szabadon gazdálkodni. Tudták, ha a köznép tanulttá válik, akkor az uralmuknak hamar vége lesz. (Így is történt.) Ebbe a társadalomba belevegyülve pedig ott éltek a zsidók, akik évezredek óta taníttattak a rabbival minden kisfiút és kislányt (!), valamint egy közös, nemzetközi nyelvismerettel felvértezve, röghöz kötésektől mentesen, mindenkinél szabadabban vállalkoztak. Sajnos teljesen természetes, hogy a mi tudásnyomorban és megkötések közt élő európai többségünk irigykedett és gyűlölködött ennek láttán, egészen a középkori spanyoloktól, a későbbi oroszokon át a nácikig.
Hasonló volt a helyzet az Oszmán Birodalomban a XX. század elején élő örményekkel is. Ott ők számítottak a vallási és társadalmi béklyókkal kevésbé korlátozott, jómódú kisebbségnek. Az elbeszélések szerint pedig a muzulmán török munkásfiúk és oktatásban vagy munkalehetőségekben alig részesülő lányok nyálcsorgatva sétálgattak az örmény városrészekben. Ott már villamosok jártak, és takaros villa épületek sorakoztak.
Ebbe a helyzetbe érkezett meg az I. világháború, és annak 1914 végi nagy török hadjárata a Kaukázus orosz hadereje ellen. Enver pasa személyesen vezette az oszmán sereget, méghozzá elég ügyetlenül. A hadtörténet iránt érdeklődőknek csak annyit mondanék, hogy parancsba adta, mindenki, aki eléri az orosz csapatokat, haladéktalanul támadásba kell lendüljön. Ennek eredményeként minden kis török hadtest egymaga támadni kezdett és odaveszett, amint odaért a frontra, ahelyett, hogy megvárta volna egymást az oroszénál összességében jóval nagyobb oszmán haderő. A sereg fele holtan maradt a harcmezőn, és a világháború alatt több ekkora hadjáratra nem is maradt ereje.
Enver pasa, a politikus és hadvezér tehát megszégyenülten tért haza 1915 tavaszára. Itt pedig elérkezünk korunk migránsozó, zsidózó, ruandai/ szudáni/ mianmari/ délszláv népirtó világának párhuzamához, vagyis, hogy a politikusnak mire van szüksége, ha népszerűtlen? Bűnbakra és ellenségképre. Enver pasa pedig ehhez azonnal megtalálta az örményeket. Nyilván nem állt a nép elé az igazsággal, vagyis, hogy ő és a török katonák csúfosan leszerepeltek. Azt mondta, hogy a helyi örmények kémkedtek az oroszoknak, ők a hibásak, és így a háború idejére, ideiglenesen kvázi minden örményt ki kellene telepíteni (persze hova?). Pár héttel később, az üresen álló örmény villák és vállalatok láttán már logikusnak tűnt meghozni a törvényt, hogy mindazok kerüljenek török kezekbe. Látva pedig, hogy milliónyi örményt nem tudnak hová telepíteni, az is könnyebb megoldásnak tűnt, hogy inkább csak meneteljenek a sivatagban víz és élelem nélkül addig, amíg “megszűnik a probléma”.
Nem szeretnék felesleges találgatásokba bocsátkozni, hogy politikusok félelme a bukástól legközelebb milyen következményekkel jár. Egy évezredig tűrtük, hogy ne kapjunk alapvető oktatást ezen félelem miatt. És tucatnyi példán láttuk, ahogy milliókat gyilkolnak meg gyűlölködve ugyanezen okból. Mindezekhez képest egy-egy közügyekhez kapcsolódó nagyvállalat profitját lenullázni (USA: Facebook? Google?, Itthon: energia- és médiavállalatok?), vagy a gazdagok vagyonát megnyirbálni (USA: új árfolyamnyereségadó?) nem is akkora ügy.