A pénzmennyiség és az infláció

Ha Milton Friedmannak igaza volt, akkor előbb-utóbb jó hírrel szolgálhatunk az inflációval kapcsolatban.

Az 1970-es években magas munkanélküliség és kétszámjegyű infláció tombolt az Egyesült Államokban. Ekkor vált ismertté a Milton Friedman. A közgazdász a chicagói iskola egyik vezető alakja volt, 1976-ban Nobel-díjat kapott a munkásságáért. Friedman a szabadpiaci kapitalizmus és a konzervatív gazdaságpolitika mellett a monetarista elmélet híve volt. E szemléletnek a lényege, hogy a kormányzat a lehető legritkábban avatkozzon be a gazdaságba, amennyiben mégis azt teszi, akkor azt az árstabilitás megőrzése érdekében tegye. Az árstabilitás megteremtését pedig a célzott pénzmennyiség-kontrolláláson keresztül képzelték el a. Ahogy Milton Friedman fogalmazott:

„Az infláció mindig és mindenkor monetáris jelenség.”

Az idézet azt jelenti, hogy az infláció, tehát a pénz vásárlóerejének csökkenése minden esetben a (túlzottan nagy) pénzmennyiségre vezethető vissza. De mi is az a pénzmennyiség? Egyáltalán mi számít pénznek? A modern hitelpénzt kategorizálni lehet eredet – avagy keletkeztetés – és likviditás szerint.

Mint nevében is benne van, a modern (fiat) pénz hitelből jön létre, amit első sorban a jegybank, illetve a kereskedelmi bankok adnak. E kategorizálás alapján lehet megkülönböztetni a jegybankpénzt és a kereskedelmi banki számlapénzt.

A jegybankpénznek két fajtája van: készpénz (cash) és jegybanki számlapénz, amihez kizárólag a kereskedelmi bankok (és az állam) férnek hozzá a központi banknál elhelyezett számlájukkal. Ezzel szemben a kereskedelmi banki pénz kizárólag számlapénz formájában létezik és a kereskedelmi bank tartozását testesíti meg. A pénzt likviditás szerint különböző aggregátumokba sorolható. Az első számú, avagy az „M1” pénzaggregátum tartalmazza a leglikvidebb eszközöket, amelyek szinte azonnal pénzre válthatóak. Az M1-hez tartozik a készpénz, a látra szóló betétek és az egyéb likvid betétek. Az M2 tartalmazza az M1-et, a pénzpiaci értékpapírokat és a kis értékű lekötött betéteket is. Az M3, avagy a tág értelemben vett pénzmennyiség tartalmazza az M2-őt, a nagyobb értékű lekötött betéteket és a befektetési alapok pénzpiaci eszközeit is.

A gyakorlatban a legtöbbet használt aggregátum az M2, amely a nominális GDP-vel nagyjából együtt mozog. Az infláció dinamikája pedig az utóbbi 10 évben – némi késéssel, de követte a pénzbővülés változását. Amennyiben ez az együttmozgás a jövőben is fennáll, akkor az inflációnak bőven vissza kell térni az amerikai jegybank által meghatározott 2 százalékos értékhez (illetve az alá). Legalábbis akkor, ha Friedmannak igaza volt.

Igaza volt Friedmannak?

Nem (feltétlenül)… A dinamikák egyezése nem jelent szükségszerűen szoros együttmozgást vagy ok-okozati kapcsolatot. Nagyobb időhorizonton az M2 aggregátum és az infláció változása között nincs egyértelmű dinamika vagy kapcsolat. Lehetséges, hogy az M2 már stagnál vagy csökken, viszont az infláció érdemben nem esik vissza.
Például lehetséges az, hogy a bankrendszer által teremtett pénz nem a reálgazdaságba, hanem a pénz és tőkepiacokba vándorol. Ez történt 2008-ban: az államnak menteni kellett a bankszektort és még néhány nagyvállalatot, amit másodlagos piacon közvetetten a jegybank finanszírozott meg. Nem lett infláció, mivel a teremtett pénz nem került nagy mennyiségben a lakossághoz.

Azonban 2020-ban a háztartások is képbe kerültek, mivel a Biden- és Trump-adminisztráció egyaránt ezer milliárd dolláros nagyságrendben osztott vissza nem térítendő transzfereket. Így a lakosságnak többletmegtakarítása keletkezett a Covid-járvány alatt. Ezt a hatást 2022-ben tovább fokozták globális ellátási problémák (többek között a kínai lezárások miatt) és a 2010-es években elmaradt energiaipari beruházások.

Ma még mindig jelentős többletmegtakarítása van az amerikai lakosságnak, ugyanakkor a részvénypiacok úgynevezett puha földet érést (soft landing-et) áraznak. Ez azt jelenti, hogy a befektetők azt anticipálják, hogy Friedmannak igaza lesz, tehát az infláció jelentősen csökkenni fog 2023-ban és 2024-ben a tengerentúlon.

Amennyiben mégsem így lenne, akkor kemény földet érésről és „hard landing-ről” fogunk beszélni és a részvénytulajdonosok kevésbé jó hozamoknak örvendhetnek majd. A tartósan magasabb infláció – ami 2023-ban 6-7 százalék körül értékeket jelentene – magasabb kamatokat és szigorúbb központi bankot eredményezhet. Még napjainkban is vita tárgya, hogy a gazdaság – magas kamatokkal való „romba döntése”, vagy a kivárás a helyes monetárispolitika az olyan esetekben, amikor az infláció jelentős részben nyersanyag hiányra vagy ellátólánc problémákra vezethető vissza. Friedman az 1970-es években a magasabb kamatok mellett tette le a voksát.