Az azonos című film még 2016 során látott napvilágot, akarom mondani, látta meg a mozitermek sötétjét. Azon felül, hogy a film remek bepillantást enged a Monroe-elv gyakorlati oldalába, az időzítés politikailag tökéletesre sikerült. A történetben szereplő kampánystáb egy mondvacsinált gazdasági válságot meglovagolva igyekszik megnyerni a tömegek szimpátiáját jelöltjük felé. A való életben is számtalan hasonló példát láthattunk, és még láthatunk, azonban ezek a kampányok egyvalamiben mindenképp tévednek. A probléma nem ciklikus, hanem strukturális.
Mióta is foglalkozunk a gazdasággal a politikán belül? Mint a huszadik század esetén sokszor, itt is a harmincas évek és az ezt követő második világháború jelenti a vízválasztót. A korábbi közgazdasági munkák és szerzők, habár a társadalmat vizsgálják, azt, mint decentralizált entitást kezelik, adatok tekintetében iparági átlagok állnak csupán rendelkezésünkre, a magyarázatok inkább hasonlítanak egy mai menedzsment-pénzügy hibridjéhez, mint matematikai modellezéshez.
A válságra válaszként létrejövő monetarizmus, és ezt követő totális háború jelensége ezt azonban teljesen megváltoztatta. A harmincas évek során egyrészt jogosan elterjedt az a gondolat, hogy a piacok nem tökéletesen önszabályozók, valamint – már vitathatóan – az, hogy az állam feladata a közvetlen megregulázás. A munka olyan jól sikerült, hogy a világháború beköszöntével a politikai döntéshozók újfent a közgazdászokhoz fordultak, akik most azt kezdték számolgatni, hogy hogyan ossza el az állam a megtermelt javakat a front- és a hátország között. Ekkor jelenik meg a nemzeti össztermék varázslatos fogalma is.
A „gazdaság” szó használata az aktuális brit parlamenti választásokat megnyerő párt programjában (Forrás: Econocracy, 2016)
A módszer politikailag olyan sikeresnek bizonyult, hogy a jelenség, azaz a közgazdaság és politika egybefonódása azóta is velünk maradt. Erre még külön rásegített a bipoláris világrend két pólusának szembenállása is. Míg az első világháborút követően a nagyhatalmak nacionalista államok létrehozásának segítségével próbálták meg izolálni a kommunista ideákat, addig a huszadik század második felében alternatív megoldást választottak. Ha nem tudsz ellenkormányozni, akkor a csúszás irányába húzz!
A háborút követően a keleti blokk évekig sikeresebbnek bizonyult. A központi utasításra felhúzott hidak, negyedek, megújuló infrastruktúra és a szűkös ellátás eloszlása ígéretes válaszlépésnek bizonyult; a piacgazdaságok nehezebben tudtak lépést tartani az országok újraépítésében. Hiába, egy cserére alapuló rendszer meg van lőve, ha nincs mit elcserélni. Utóbbi problémát oldotta fel többek között a Marshall-terv. Azonban ilyen tervek kidolgozása mindig több időbe kerül, mint egy olyan rendszeré, ahol a vezetés nem kéri ki a másik fél véleményét.
A hidegháború alatt a kapitalista kormányok annyira tartottak a kommunizmus térnyerésétől, hogy maguk is igyekeztek felépíteni a saját jóléti társadalmukat. A kormánykiadások gazdaságon belüli súlya, valamint ennek megfelelően a társadalmon belüli újraelosztás nőtt. A politikai manőver nem csak Európára, de a csendes-óceáni térségre is jellemző volt; habár érdemes megemlíteni, hogy a keleti kapitalizmus a történelmi és kulturális különbségek miatt nem vehető teljesen egy kalap alá a nyugatival. A történelmi kitekintés után vissza a ma gazdaságpolitikájához.
Ahogy a bevezetőben említettem, a mai napig igyekeznek meglovagolni a gazdasági stabilitás témáját az elnöki/miniszterelnöki székre ácsingózó politikusok. Úgy gondolják, hogy az országnak infrastrukturális beruházásokra, saját pénzre és kormányzati költekezésre, önálló költségvetésre és szabályozásra, vagy épp a megszorítások politikájának felhagyására van szüksége. A választók pedig a megszokott elosztási rendszerek, és az állami biztonság megszokottá válása miatt látszólag fogékonyak is ez ilyen és ehhez hasonló ígéretekre.
Mi ebből a tanulság?
Először is, aki a „kapitalizmust” hibáztatja a jelenlegi állapotok miatt, az nincs tisztában a szó fogalmával. Jelenleg egy szocialistapiacgazdaság-hibrid lila ködjében úszik a nyugati civilizáció jelentős része. Egy tiszta kapitalista rendszerben elképzelhetetlen lenne a bankok kimentése vagy a jelzáloghitelek feltételeinek újratárgyalása. Bármi is legyen meggyőződésünk az optimális rendszerről, a fogalmak megfelelő használata kritikus.
Másodjára, a piacok összefonódása miatt kétségkívül szükséges egy felvigyázó, aki, ha mást nem is, de figyelmeztetést tud kiadni a változó körülményekről. Valószínűleg többen találkoztak már Keynes megtakarítási-paradox elméletével. Ami kiadás az egyik félnek, bevételt jelent a másiknak. Ha megtakarítok, azzal mások bevételét csökkentem, akik így kevesebb árut tudnak tőlem vásárolni. Végeredményként minél többet takarítok meg, annál kevesebből kell gazdálkodnom. Egy sokszorosan összekapcsolt gazdaságban mások döntése hatványozottan befolyásol engem is. Azonban a megoldást nem a háló szorosabbra húzásával keresném.
A szociális védőháló haszna egyértelmű volt annak feltalálásakor. Amikor egy manufaktúra munkásai hoznak létre egy alapot, az egyes tagok nem idegenednek el a csoporttól, látták hová kerül a pénzük, valamint látták, amikor mások beraknak az alapba. Manapság a mannaként égből hulló állami ellátások egyik tényezőt sem tartalmazzák. A pszichológiában és üzleti életben használatos kifejezés a Ringelmann-hatás. Az egyén hozzájárulásának jelentősége a csoport méretével fordított arányban növekszik, illetve csökken.
Amennyiben a válságstábok valóban a gazdasági helyzet megoldására törekszenek nem a több, hanem a kevesebb állami beavatkozás a hatékony megoldás. Ugyanakkor az állam szerepvállalásának leépítésével nehéz választást nyerni. Sokkal egyszerűbb GDP-számokkal dobálózni, a torta méretével dicsekedni a választópolgár felé, és annak ígéretével hitegetni, hogy mi majd elintézzük, hogy ő is kapjon egy nagyobb szeletet.