A pénz kialakulása óta általában létezett egy szélesebb körben használt és elfogadott fizetőeszköz. Eredetileg a nemesfémek töltötték be ezt a szerepet, majd a nemesfémekre szóló váltók. A mai fiat pénzek mögött pedig már nincsen aranyfedezet. A bankok hitelek nyújtásával, “a semmiből” teremtik a nemzetek hivatalos fizetőeszközeit.
Ma a globálisan leggyakrabban használt fiat pénz az amerikai dollár, amelynek részesedése a globális devizatartalékokból 60%, a devizapiaci tranzakciókból pedig 80%. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok döntő befolyással rendelkezik a globális monetáris rendszer fölött, így annak potenciálisan a haszonélvezője lehet. E rendszer azonban csak bő öt évtizeddel ezelőtt alakult ki, a működésének megértéséhez érdemes röviden áttekinteni a közvetlen történelmi előzményeket.
A 19. század végén a kétszintű bankrendszerek elterjedésével kiépült az úgynevezett aranystandard. Az aranyvaluta rendszer lényege az volt, hogy a kereskedelmi bankok aranytartalékaikat a jegybanknál kellett elhelyezniük, amelynek fejében ők váltót (valutát) kaptak. A részleges tartalékképzésre épülő rendszer monetáris bázisa – a legszűkebb pénz aggregátum – az arany volt. Az első világháborúban az államok nagy része letért a rendszerről, mivel arra kényszerültek, hogy a megnövekedett hadikiadásokat pénznyomtatással finanszírozzák.
A második világháború után a győztes szövetséges hatalmak (a Szovjetunió kihagyásával) új nemzetközi monetáris rendszert hoztak létre, amely a Bratton Woods-i aranydeviza standard nevet kapta. A rendszer az Egyesült Államok gazdasági dominanciáján és felhalmozott aranytartalékán alapult. Az aranyat egy adott áron az amerikai dollárhoz kötötték, a rendszer tagországai devizáiknak értékét pedig a dollárhoz mérten adott árfolyamsávokban határozták meg.
Az aranydeviza standard azonban instabilnak bizonyult. A rendszer tagországainak jegybankjai jogosultak voltak arra, hogy az amerikai Federal Reservenél a dollárjaikat bizonyos keretek között aranyra válthassák. Amint az Egyesült Államok folyó fizetési deficites lett, a monetáris arany elkezdett kiáramlani az országból, mivel a kiáramlott dollárt a rendszer jegybankjai aranyra válthatták. Ezen folyamatok megállítása érdekében Nixon elnök 1971-ben “bezárta az aranyablakot”, azaz felfüggesztette a dollár aranyra való konvertibilitását.
Azonban a dollár nemzetközi szerepét a Bretton Woods-i rendszer után is megtartotta. Az Egyesült Államok és néhány közel-keleti ország kapcsolatának köszönhetően az olajkereskedelem 1971 után is döntő részben dollárral történt, így kezdetét vette a petrodollár korszaka.
A jelenséget, amikor egy ország folyó fizetési mérlege és államháztartási egyenlege egyaránt hiánnyal működik, ikerdeficitnek nevezzük. Az Egyesült Államok nominális folyó fizetési mérlegének hiánya a Kínai Népköztársaság 2001-es Kereskedelmi Világszervezetbe való csatlakozása óta jelentősen nőtt, valamint a 2008-as és 2020-as válságok hatására a GDP-arányos államadósság is emelkedett.
Elterjedt narratíva, amely szerint a magas ikerdeficit nem tartható fenn hosszabb távon, azonban az Egyesült Államok a dollár státuszának köszönhetően kivételes helyzetben van. Az ikerdeficit hosszabb távon való fenntarthatatlanságának az oka, hogy a fizetési mérleg hiánya negatív hatást gyakorol az ország aggregált jövedelmére (a GDP-re), így a folyamatosan növekvő költségvetési deficit miatt előbb vagy utóbb az államadósság finanszírozása egyre nagyobb terhet jelent az államnak.
Az Egyesült Államok a dollár világpénzként való funkcionálásából adódóan egyszerűen „pénznyomtatással” fizethet a kapott árukért és szolgáltatásokért, így az ikerdeficit nem jelent feltétlenül gondot. Azonban a dollár világpénz jellegének megvannak a hátulütői is az amerikai gazdaság számára.
Egy országnak annak érdekében, hogy devizája megőrizze a világpénz státuszát folyamatos likviditást kell nyújtania a világ többi részének. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a folyó fizetési mérleg hiányt mutat. Ez azonban negatív hatást gyakorol az Egyesült Államok gazdasági növekedésre, mivel ha az import magasabb, mint az export, akkor a GDP csökken a külkereskedelemnek köszönhetően.
Ha összehasonlítjuk az angolszász országok folyó fizetési mérlegeinek tendenciáit, akkor azt láthatjuk, hogy az Egyesült Államok hiánya az utóbbi évtizedekben nem volt kimagasló a többi angolszász országhoz képest. Az elmúlt három évtizedben nem volt egyetlen olyan év sem, amikor az amerikai GDP-arányos hiány lett volna a legmagasabb. Ez azt jelenti, hogy olyan országok is működhetnek magas folyó fizetési mérleg hiánnyal, amelyek devizái nem töltenek be világpénz funkciót.
Amennyiben a dollár világpénz szerepe az adósság finanszírozásban meghatározó lenne, akkor azt feltételezhetnénk, hogy az Egyesült Államok kormányzata relatíve jutányos kondíciók mellett jut kölcsönökhöz. Annak ellenére, hogy az angolszász országok GDP-arányos államadósság változásának tendenciái megegyeznek, az Egyesült Államok állampapír hozamai a többi fejlett államhoz képest magasnak számítanak. Ez azt jelenti, hogy az államadósság finanszírozása szempontjából az ország fizetőeszközének tartalékdeviza státusza önmagában nem szükségszerűen meghatározó tényező.
Másfelől, ha az Egyesült Államoknak nem lenne tartósan folyó fizetési mérleg hiánya, akkor a dollár jelentősen erősödhetne. Ez ártana az amerikai exportnak, az amerikai vállalatok külföldön megtermelt profitjai csökkennének. Így a dollár erősödésének az amerikai vállalati szektor lenne a nagy vesztese.
Végeredményben a dollár státuszának megvan az előnye és a hátránya is az Egyesült Államok gazdaságára nézve. A külkereskedelmi mérlegnek hiányt kell mutatnia a világ – különös tekintettel az exportorientált feltörekvő országok – dollárigényének kielégítése érdekében, amely a GDP növekedésre közvetlenül negatív hatást gyakorol. Ugyanakkor a deficittel működő folyó fizetési mérleg gyengíti a dollárt, így javítja az amerikai export versenyképességét és a vállalatok profitabilitását.