A szegény államok hatvan százaléka alkalmatlan az adósságtörlesztésre. A nekik nyújtott kölcsönök visszafizetéséről pedig nem is álmodhatnak a hitelezőik. Mi a megoldás?
“Hét év végén tarts elengedést. Ez pedig az elengedés módja: Engedje el minden hitelező az adósságot, amit kölcsönzött felebarátjának.
Ha valaki rendezni akarja az adósságát a hetedik évben, mondja azt neki [a hitelező]: Lemondok róla. Ő pedig mondja azt: Én azért mégis [visszafizetném]. Ekkor elfogadhatja tőle, de le is mondhat róla…“
A leginkább unortodox megoldást leltem föl a legortodoxabb szövegkörnyezetben, a Tórában.
Több ezer évvel ezelőtt jegyzett fel az ember útmutatót olyan – nyilván akkor is nagyon komoly – probléma kapcsán, ami itt, a mában, 2022-ben sincs másként, csupán gigantikus jelentőségre tett szert a szöveg keletkezése óta.
Egy biztos: a Mindenhatónak tulajdonított ősi megoldási javaslat ma pontosan ugyanannyira közérthető, sőt alkalmazható, mint Jézus előtt 1400 évvel volt. Nem elképesztő?
Azt viszont nem költői kérdésként, hanem kőbe vésett tényként kell leszögeznem:
elképesztő az az adósságdráma, amely az egész világot, annak minden szegmensét gyötri.
Amely az emberiség nagyobb hányadának lakhelyéül, hazájául szolgáló szegény helyeken nemhogy „egyszerűen” kilátástalan, hanem napról napra egyre kilátástalanabb.
A Világbank friss adatai szerint a szegény államok hatvan százaléka alkalmatlan az adósságtörlesztésre. A nekik nyújtott kölcsönök visszafizetéséről pedig nem is álmodhatnak a hitelezőik.
2021-ben, egyetlen év leforgása alatt, az úgynevezett harmadik világ nemzetközi adósságállománya átlagosan 7 százalékkal növekedett. 2020-ban még csak („csak”) 5 százalékos volt a növekedés 2019-hez képest. Hogy jobban értsük: ezek az országok jelenleg mintegy 10 ezer milliárd dollárral tartoznak a külvilág felé.
Pandémia! – vághatja rá az adósságdráma okát az érdeklődő megfigyelő.
Csakhogy téved – legalábbis csupán részben mond igazat az, aki aktuális, rettenetesnek is nevezhető globális bajaink fő okozójának a világjárványt és az azzal kapcsolatos „indokolt és indokolatlan” vészintézkedések „ránk kényszerítőit” tartja.
Az IMF visszamenőlegesen tanulmányozható éves jelentéseiből feketén-fehéren kiolvasható, hogy már 2015 és 2020 között harminc százalékkal emelkedett az afrikai és latin-amerikai és közép-illetve dél-ázsiai országok együttes adóssága.
(A 2015-ös eszendőt követő hetedik év 2022!)
Az is kiderült közben, hogy azért már 2010 körültől – alighogy túljutottunk minden idők egyik legsúlyosabb pénzügyi válságán – turbósított tempóban és páratlan mértékben (összességében ezer milliárd dolláros nagyságrendben) vett fel „fejlesztési célokat szolgáló hiteleket” a világnak azon hetven országa, amely permanensen pénzügyi csőd szélén táncol. Olyanok, mint Argentína, Venezuela, Srí Lanka, és leginkább a nyersanyagban gazdag, illetőleg geopolitikai fronton „izgalmas” helyzetben lévő, korruptság-világbajnok afrikai államok vezetői.
Ha vetünk egy pillantást a legfőbb hitelezők névsorára, az első két helyen újra és újra két ország „szúrja ki” a szemünket: a Kínai Népköztársaság és az Oroszországi Föderáció.
A harmadik helyeken Brazília, India, Pakisztán osztozik – általában. De előkelő helyet foglalnak el a hitelező oldalon a „nem-korruptságukról, visszaélésmentességükről, átlátható politizálásukról” a legkevésbé sem ismert, olajban gazdag arab monarchiák is.
A dolgok pikantériája:
tíz év – immár tragikusnak nevezhető eladósodáshoz vezetett – államközi hitelszerződései, rafinált úton-módon, a hitelező tulajdonába, illetve annak ellenőrzése alá juttatják a hitelfelvevők stratégiai jelentőségű erőforrásait, illetve a hitelekből megvalósítandó beruházásokat.
(Pontosabban kerültek-kerülnek, amennyiben a kölcsön nem kerül visszafizetésre, vagy a szerződésben meghatározott időközönként nem történik törlesztés.)
Itt tartunk most. Sőt, ennél is jóval messzebbre sodródott világunk.
A fejlődőket komolyan hitelezők is, például Pakisztán, India, Brazília, maga a nagy Kína, „menetközben” szintén eladósodtak. De nagyon…
Kenyai utamon megismert közgazdász barátom írta a minap: „kínai gyarmattá lettünk… Peking kezére került a gyorsvasút, az új autópálya…”, értsd az egyik legfejlettebb afrikai állam, Kenya két legfontosabb befektetése.
Nicaraguában, Venezuelában, Peruban, sőt a most megválasztott exgerillavezér kolumbiai elnök ígérete szerint hamarosan az ő hazájában is, és még további harmadik világbeli országokban növekvő számban tűnnek fel orosz katonák és hadibázisok… Némelyek Floridától, Texastól néhány száz kilométernyire!
A jelenkor legeladósodottabb országai ráadásul a mögöttünk tudott 10-15 évben nemcsak a pénzhitelek terén, hanem az élelem- és gyógyszerellátásban is alaposan kiszolgáltatták magukat Oroszországnak, Indiának, Pakisztánnak és Brazíliának.
És most, az orosz-ukrán háború közepette hirtelenjében az égvilágon minden egyszerre bedőlni látszik.
A „zéró Covid politika”, illetve a korábban szőnyeg alá söpört belső adósságbuborék kipukkanásának veszélye miatt – nagyon viszonylagosan persze – hanyatlani látszó Kína problémája fertőzni kezdi Indiát, Pakisztánt és az egész dél-ázsiai régiót. Ez a hanyatlás-járvány hatványozottan sújtja az előbbieknek így-úgy kiszolgáltatott afrikai kontinenst, miközben Ukrajna nem képes elegendő gabonát szállítani a helyi országoknak.
Oroszország a jelek szerint úgy dobta be a gabonafegyvert, hogy nem szállít gabonát. Helyette globális áremelkedést és ellátási gondokat generál, mert feltételezi, hogy így – közvetetten a migráció és az infláció fűtésével – destabilizálhatja az ellenségesnek nyilvánított nyugati világot.
Ne kergessünk illúziókat. Napjaink nagy háborújának folytatódásához az ad bátorítást, hogy de facto atomhatalmak: Kína, India, Pakisztán, potenciális atomhatalmak: Brazília, Irán, Törökország – szisztematikusan eladósítottak több tucat náluk sokkal szegényebb országot, és most az orosz-ukrán háborúval is összefüggésben „arra kénytelenek ébredni”, hogy az energiahordozók árrobbanása okozta globális infláció őket is „felzabálhatja”.
Hacsak nem kapnak kivételes elbánást Oroszországtól. A globális gazdasági-energetikai-pénzügyi helyzetváltozás (jelenlegi) fő profitőrétől. De ehhez bizonyítaniuk kell: minimum azzal, hogy nem állnak be a Nyugat mögé.
Hát, nem is állnak be. (Tessék csak végignézni a háborúval kapcsolatos ENSZ-szavazásokon a tartózkodók, illetve azok névsorán, akik a Nyugat ellen voksolnak!)
E sorok írója azonban sem az ezen az oldalon, sem a másik oldalon állóknak nem tud már semmi jobbat ajánlani a jelen helyzetben, mint a végső kapaszkodót: az „isteni leckét” a (mindenféle!) adósság kezeléséről.
Még egyszer összefoglalom a lényegét:
Bármely tartozás elengedése egyaránt függ az adóstól és a hitelezőtől. Mindkettőjüknek jóindulatúan és jóhiszeműen kell eljárnia. A (bármilyen értelemben) adós ajánlja fel a (bármilyen értelmű) tartozás rendezését, a (bármilyen alapon) hitelező pedig jelentse ki, hogy lemond róla.
Aztán jöhet az újrakezdés. Amibe szintén belebukhatunk. Vagy nem. (Utóbbi bíztató perspektívának tűnik.)
A generációm árulása – Becsaptuk szüleinket és gyermekeinket
Zentuccio: A magánvagyonok hetvennyolc százaléka boomer generációhoz tartozók kezében van a vezető országokban.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.