Új Afganisztán, a tálib közgazdászok és kínai vagonok országa

A geopolitikai fordulatok viharaiban szinte már megfeledkeztünk arról, hogy alig több mint egy éve még a Talibán afganisztáni győzelme és a nyugati koalíciós erők kivonulása borzolta a kedélyeket. A régi-új iszlamista rezsim működéséről, a nem ok nélkül a „birodalmak temetőjének” becézett ország jelenéről és jövőjéről, az afgánok előtt álló gazdasági lehetőségekről kérdeztem Dr. Wagner Pétert, a Külügyi- és Külgazdasági Intézet vezető kutatóját, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatóját.

Csonka Attila: Milyen a tálib vezetés első évének mérlege?

Dr. Wagner Péter: Egyfelől javuló biztonsági helyzetet hozott a tálibok győzelme és most már – kis túlzással – nincs ki ellen harcolni. Igaz, vannak még hívei a régi, bukott rezsimnek és jelen van az országban az Iszlám Állam is, ezeknek a csoportoknak az aktivitása nem hasonlítható azonban ahhoz, ahogy a tálibok a volt kormány ellen harcoltak.  

Az ország nagy részében továbbra is nyomor van, a polgárháború mellett tavaly aszály, idén az esőzések miatti áradások és földcsuszamlások sújtották az átlagnál is jobban az afgán lakosságot. Ez humanitárius katasztrófa! A krízis az előző év sokkhatásaihoz képest enyhült idén, de az elmaradó nemzetközi segélyek így is nagyon hiányoznak. Ezek korábban a mindenkori költségvetés több mint 50 százalékát tették ki, ezekből biztosították a lakossági szolgáltatások, az élelmiszerexport, az oktatás működését. Ezek a szolgáltatások most akadoznak vagy megszűntek, az ország stagnál, az emberek nélkülöznek.

Az utóbbi évtizedekben nagy volumenben érkeztek segélyek, infrastrukturális és innovációs beruházások az országba. A Nyugat öntötte a pénzt Afganisztánba. A tálib vezetés képes gazdálkodni ezekkel a „megörökölt” forrásokkal, beruházásokkal?

Az elmúlt 20 évnek két típusú befektetése volt. Egyrészt az említett infrastruktúrafejlesztések, amelyek jelentős részben a katonai műveleteket szolgálták. Az országnak továbbra is egyetlen főútvonala van, ami megkerüli Afganisztánt és részben azért építették újjá, hogy a katonai konvojok gyorsabban elérhessék az ország különböző pontjait. Ezt az utat a tálibok korábban folyamatosan támadták, robbantották, most nekik kellene helyreállítani, de ehhez nincs erőforrásuk.

Miközben dollár százmilliárdok érkeztek az országba, ha nem is ugyanekkora, de jelentős nagyságrendű összegek ki is folytak a korrupció miatt. A kevés statisztikából az látszik, hogy hiába volt a „hatalmas” fejlődés az országban (ennek pontos mértékét nem ismerjük), a befektetések ellenére nőtt a szegénységi küszöb alatt élő afgánok száma. A mobilhálózat ugyan kiépült, de az internethasználat alacsony és az írástudatlanság még mindig 50 százalék körül van. A fejlesztési források – és ez nem afgán sajátosság – azért folytak ki az országból, mert tanácsadói díjakra, működési költségekre, technológiák beszerzésére mentek el, amelyeket külföldi szakemberek külföldi technológiákkal biztosítottak.

A másik befektetés, ami kevésbé volt látványos, a humán tőkét érintette. A felsőoktatás kiépítésének köszönhetően gyerekek százezrei kezdhettek el főiskolára vagy (magán)egyetemre járni, általában a diákok ötödét nők alkották. Elindult egy klasszikus értelemben vett afgán bürokrácia megalapozása, az ország ezzel sem rendelkezett 2001 előtt. (A korábbi értelmiség maradéka a szovjet csapatok kivonulását követő káosz idején hagyta el az országot.)

Fontos látni, hogy nemcsak arról szól egy ország újjáépítése, hogy iskolákat húzunk fel, hanem meg kell szervezni egy teljes oktatási, sőt államigazgatási rendszert is. Kellenek közgazdászok, akik össze tudnak állítani egy költségvetést, kellenek minisztériumi szakemberek, akik a megtervezett büdzséből forrásokat tudnak lehívni, szétosztani, programokra csoportosítani, kellenek a bürokraták, akik a „papírokat tologatják”, és még sorolhatnám. A struktúra és a szakemberek kitermelése, oktatása, képzése az elmúlt 10 év eredménye volt.

Tavaly közel 100 ezer afgán menekült el csak abban az 1-2 hétben, ami az amerikai kivonulás pillanatait előzte meg, de előtte is sokan távoztak, és utána is folytatódott a kiáramlás. Tehát annak az afgán elitrétegnek, akiket az elmúlt 10-20 évben kiképeztek, jó része már nincs az országban. Itt elsősorban nem az elitre gondolok, hanem a bürokratára is, akik az országot működtették. Persze vannak, akik maradtak, hallani anekdotákat arról, hogy – különösen vidéken és középszinten – továbbra is ott vannak azok a szakemberek, akik képesek a szakmai munkára és akiknek a főnökeik most a tálibok. A Talibán egyébként szakértelemben nem marad el messze a korábbi rendszerben kinevezett haduraktól vagy hadurak rokonaitól, embereitől, akik ugyanúgy írástudatlanok voltak, mint ezek a vallási vezetők, és ebből az látszik, hogy a tálibok számára ez az átmeneti időszak nem annyira „sokkoló”, mint sejtenénk.

Nyilván, a kormányzati képességük alacsony, a döntéshozatal – ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni – fragmentált, de a kormányzásuk összességében jobban illeszkedik az afgán valósághoz. Az előző 20 évben a politikai rendszer elvben rendkívül centralizált volt, ahol elnök nagyon sok jogkörrel rendelkezett, a parlament pedig gyenge volt, szinte semmilyen ellenőrzési, számonkérési lehetősége nem volt a végrehajtó hatalommal szemben. A gyakorlatban azonban a mindenkori elnöknek inkább egy hálózat élén állt, ahol folyamatosan egyensúlyoznia kellett az ország „erős emberei” között, legyen az egy törzsfőnök, egy hadúr, egy kábítószercsempész, egy tartományi notabilitás (legtöbbször ezek valamilyen keveréke), akikből több száz is volt, és akik szintén hasonló hierarchikus hálózatok felett „uralkodtak”. A formális pozícióknak a valóságban kevés jelentőségük volt. A legtöbb döntés informálisan született és a helyi középvezetők mindig a helyi hadurak, helyi rendőrfőnökök, tábornokok rokonai és családtagjai voltak. A tálibokkal ez annyiban változott meg, hogy ők nem is erőltetik a központi döntéshozatalt, a legtöbb esetben pedig a helyi elit most a Talibán uralmával él együtt.

Jelenleg a tálib kormány Kabulban működik, de a stratégiai döntések Kandahárban, a tálibok „őshazájában” születnek. Itt él valahol a mozgalom vezetője is, aki nem mutatkozik a nyilvánosság előtt és nem folyik bele a napi döntéshozatalba, a minisztériumi munkába, csak kvázi „irányt mutat”. A két központ közötti dinamika iskolapéldája volt a lányok oktatásának kérdése. A kabuli vezetők, az oktatási miniszter és a minisztérium tagjai kijelölték, hogy a lányok járhatnak iskolába 6. osztálytól is. Meghirdették a tanévnyitót, már ott voltak a kamerák, amikor az évnyitó napján a legfőbb vallási vezető jelezte Kandahárból, hogy a felsős lányok mégsem mehetnek iskolába.

Közben azt is tudjuk, hogy Afganisztán északi részén, ahol egy fokkal kevésbé konzervatív a társadalom, ahol a helyi etnikai csoportok számára az oktatás a társadalmi konzervativizmus nem olyan hangsúlyos, mint délen, helyben engedik informálisan a lányok oktatását. Az előző afgán rendszerben mindenről központilag döntöttek, és főleg, ami a nyugatiak számára fontos volt, azt hagyták (sajtószabadság, női kvóta a parlamentben). Ezzel szemben a tálibok „mindössze” papíron nagyon szigorúak. Ezt a szigort sok helyen betartatják, de ahol a helyi lakosság igényli ezt, ott hajlandóak a kompromisszumra.

Ez már csak azért is szükséges, mert a tálibok nincsenek ott mindenhol az országban.

Tehát nem áll betonbiztos lábakon a Talibán hatalma?

Az előző kormánynak papíron 300 ezer fős biztonsági ereje volt, és ők sem tudták ellenőrizni az egész országot. A tálibok katonai ereje ennek a harmada becslések szerint. Működésük azon alapul, hogy a vidéki konzervatív értékek megtestesítőjeként rendet akarnak teremteni az országban, azaz elsősorban a „liberális” városokban. Itt kell elsősorban példát statuálniuk, és egyértelművé tenni, hogy most megint a konzervatív iszlám világfelfogás szerint kormányozzák Afganisztánt.  Ez a Talibánnak az origó, aki ezt megkérdőjelezi, az (nyugati szemmel) kegyetlen büntetésekkel szembesül. De mivel ezek az értékek a vidéki Afganisztánban ma is magától értetődőek, azért az ország nagyrészén a helyi közösségeket, falvakat hagyják békében működni.

A 40 milliós Afganisztánban a lakosság 75-80 százaléka falvakban él, ez hatalmas szám. Nincsenek utak, a tálibok is képtelenek mindenhol ott lenni, de ahogy korábban, 2001 előtt is, most is a hatalmuknak, a legitimitásuknak két eleme van. Az egyik, hogy az iszlám nevében kormányoznak, a másik pedig az erőszakkal való fenyegetés. Az utóbbit jól ismerjük, de az előbbi fontosabb, hiszen olyan társadalomról beszélünk, mint az európai volt a 14-15. században. Akkor az, hogy a tálibok az iszlám nevében kormányoznak az afgán lakosság többségének a szemében elég nagy legitimitást ad számukra – nagyobbat, mint a választások, a demokrácia, aminek semmiféle hagyománya vagy előzménye nem volt, és 2001 után csak arra volt jó, hogy azok a helyi notabilitások, hadurak, törzsi vezetők, akik eddig is a közösségek meghatározó figurái voltak, most egy már parlamenti képviselők is lehessenek. A kérdésre is válaszolva, Afganisztánban semmi sem betonbiztos, de a tálibok hatalma a szovjet invázió kezdete óta a legstabilabb jelenleg az összes eddigi kormányzat közül. Persze nem tudjuk, mit hoz a holnap – ez a stabilitás erodálódhat majd –, de az előző uralmuk alatt (1996-2001) azt láttuk, hogy a választások és a demokratikus normák hiánya ellenére, az akkori hatalmukat senki sem tudta megkérdőjelezni a többi afgán politikai szereplő közül.

Az ország működtetéséhez szükséges és cél kiképezni tálib közgazdászokat, menedzsereket, csúcsbürokratákat vagy vállalkozásfejlesztőket?

Elnézést, de ez a kérdés értelmezhetetlen. Hol történne a képzés, miután az egyetemi oktatók jó része elmenekült? Milyen vállalkozásokat kellene fejleszteni, ahol nincs ipar, nincs IT-szektor, nincs internet? Az afgán gazdaság – ha nem veszem a kábítószertermesztést és feldolgozást, akkor – főként nyersanyagtermelésre, és mezőgazdaságra épül, de ez utóbbi is helyi szinten a többlettermelés helyett a megélhetést szolgálja. A legismertebb afgán exporttermékek a görögdinnye és a gránátalma.

Ráadásul ez a fajta stratégiai gondolkodás hiányzik és nemcsak a táliboktól, hanem az afgán elitből is. Afganisztán egy olyan társadalom, ahol 40 éve polgárháború van, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy nem engedheti meg magának senki azt, hogy évtizedekre előre gondolkodjon, mert a túlélés a cél; az, hogy holnap legyen mit enni. Az afgán társadalom többsége éhezik. Most, a segélyek elmaradása miatt, 90-95 százalékos arányokról olvasni: ennyi embernek bizonytalan a hozzáférése az élelmiszerhez.

Ha a kiindulópont az, ami a tálibok 2001 előtt hatalma idején volt, akkor nincsenek ilyen modernista céljaik. Fel kell tenni a kérdést, kik azok a tálibok? Egy tálib parancsnok Kabulban? Egy tálib oktatási miniszter? Mullah Ahundzáda, a tálib felsővezető, akik sosem nyilatkozik a nyilvánosságnak, és aki nem teregeti ki a kártyáit? Egy modern államban megszoktunk, hogy csak egy-két gócpontja van a kormányzati stratégiának vagy az ország stratégiai irányai megtervezésének – erről itt szó sincs.

Amit biztosan tudunk, hogy az iszlám nevében szeretnének egy államot, ami konzervatív, ami a társadalmi-vallási normákat szigorúan betartja. “Keleti módra” a helyi kompromisszumok elfogadhatóak számukra, de kifelé olyan arcot mutatnak, hogy a tálibok hatalmát senki sem kérdőjelezi meg és mindenki az iszlám, illetve a helyi szokásokat maximálisan figyelembe tartva éli az egyszerű életét. Egyébként nem is nagyon tudnak az emberek mit csinálni, milliók élnek olyan falvakban, ahol többszáz éve nem változott semmi, ahol emberek utoljára szovjet katonákkal találkoztak vagy még azokkal sem.

Amit általában a sajtóban látunk, az az, hogy Kabulban, Mazari Sharifban, a nagyvárosokban, amelyek kitermeltek szigetszerű, a mi fogalmaink szerint középosztálybeli társadalmat, ott szenvednek a nők és a férfiak a szabadságjogaik elvesztésétől. Igen, ez létezik, valóban van egy olyan kisebbség, amely tényleg az elmúlt 20 évet paradicsomi állapotként élte meg azzal, hogy kendő nélkül járhatott és nyugati zenéket hallgathatott, de a társadalom többsége számára nem a szabadságjogok kiteljesedése volt a kérdés, hanem hogy a gyereke eljut-e az iskolába, lesz-e tanár, felrobbantották-e az iskolát, elvették-e a család földjét, az aszály elvitte-e a termést. Ez egy rendkívül szétszakadt társadalom egy csendes konzervatív néma többséggel és egy hangos, angolul beszélő, a világ számára elérhető elittel, akiknek a gyerekei külföldi ösztöndíjak révén nyugaton, vagy keleten laknak, ahol a család egy része már több generáció óta diaszpórában él. Ez önmagában nem annyira furcsa, mert ezek a demográfiai folyamatok a világ minden fejletlen társadalmára jellemzőek, és általában mindenhol a nyugatos elit az, ami kapcsolatban áll a világgal, ők vannak ott a nemzetközi konferenciákon, nyilatkoznak a külföldi újságíróknak, míg a csendes vidék az, ami szinte láthatatlan marad. Azt szoktam mondani, hogy a tálibok győzelmével a csendes vidék lázadása került hatalmi helyzetbe.

Hogy tudnak a tálibok kormányozni és bevételekhez jutni?

Ennek kapcsán az Economistban jelent meg egy érdekes cikk arról, hogy a tálibok elkészítették az éves költségvetésüket. Teszem hozzá, a büdzsétervezés ténye is bizonyítja, hogy maradtak olyan emberek, akik tudnak gazdaságpolitikával foglalkozni. Ebből az derült ki, hogyha levesszük azokat a nemzetközi segélyeket, amelyekhez az ország hozzáfért az elmúlt 20 évben, akkor a tálib büdzsé nem sokkal marad el attól, amit az afgán kormány fel tudott mutatni az állami bevételek terén.

Állítólag (!) a korrupció is alig létező jelenség a tálibok alatt, ami azt jelenti, hogy a beérkező bevételek nagy része bennmarad a kasszában. Ők is és az előző kormány is a GDP hatalmas részét, 15-20 százalékát fordítják katonai kiadásokra, így, mivel nincsenek beérkező segélyek, más területek fejlesztésére nem nagyon jut pénz. Olyan területekre mentek el a most nem befolyó támogatások, mint az orvosok és ápolók bérezése, a kórházak fenntartása, vagy az oktatás fejlesztése. Süllyed az oktatás és az egészségügy színvonala.

A tálib Afganisztánnak az Új Selyemutat ambicionáló Kína jelenti az egyetlen reális kapaszkodót a geopolitikába, a világgazdaságba?

Ha valaki jelenthetné, az Kína lenne. Amikor megszűnt az amerikai jelenlét, erős találgatások indultak azzal kapcsolatban, hogy Kína lesz-e az „új Egyesült Államok”, a szponzor, aki megveti a lábát Washington befolyásának megszűnésével, és kínai befektetések jönnek Afganisztánba. Már ekkor is úgy értékeltem a helyzetet, ha Peking bármit is megtanulhatott az amerikai és a korábbi szovjet fiaskóból, az az, hogy bár bemenni Afganisztánba nagyon könnyű, kijönni onnan nagyon nehéz, és a befektetések megtérülése is alacsony és erősen kétséges. Bár a tálibok fel tudnak mutatni stabilitást a potenciális nemzetközi befektetők előtt, de ez önmagában semmit sem ér. A legfontosabb, hogy amíg nincs nemzetközi elismerés, addig senki sem mer kockáztatni a befektetéssel, de ezen túl is nehezít bármilyen befektetést, hogy nincs megfelelő infrastruktúra az országban a beruházásokhoz, (például egy gyár felépítéséhez és működtetéséhez) legyen szó utakról, szervizkapacitásról, bankrendszerről, humán tőkéről, oktatásról stb. Nincs országos elektromos hálózat vagy vasút és az útrendszer is az említett egy főútra támaszkodik, ami nincs a legjobb állapotban az elmúlt 20 év robbantgatásai miatt.

Ha Kína be akar fektetni a világban azért, hogy nyersanyagokhoz férjen hozzá, akkor számos Afganisztánnál kecsegtetőbb hely van a számára. Peking elsődleges szempontja a biztonsági kérdés; az ujgurok ott vannak Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen, a szélsőségesek, iszlamisták mindig is ide, Afganisztánba és a pakisztáni oldalra húzódtak vissza, hogy ujjászervezzek magukat. Az Egyesült Államok kötött egy megállapodást a tálibokkal a kivonuláskor, aminek gyakorlatilag az egyetlen eleme az volt, hogy a tálibok megígérték, hogy az Al-Kaidával megszakítják a kapcsolatot és a szélsőséges terrorszervezeteknek nem adnak menedéket. Ez nyilván az USA-t az al-Kaida és az Iszlám Állam szempontjából érdekelte, de Kínának is előnyös volt, hiszen a tálibok 2001 előtt az ujgur iszlamistáknak is menedéket adtak. Egyelőre úgy tűnik, hogy a tálibok tartják magukat a dealhez, hiszen “jó pontokat” akarnak szerezni annak érdekében, hogy a nemzetközi közösség elismerje a kormányzásuk legitimitását.

Persze ez nem jelenti azt, hogy Kína ne tárgyalna a tálibokkal. A tálibokkal mindenki tárgyal. Értelemszerűen Amerika is, de például Oroszország és Kína akkor sem zárta be a kabuli nagykövetségét, amikor a nyugatiak kivonultak az országból. Moszkvában azóta több tárgyalás is lezajlott, legutóbb Szentpéterváron tartottak egy nemzetközi gazdasági fórumot, amin fogadták a tálibok delegációját.

Szeptemberi hír, hogy a kínaiak az Új Selyemút keretében tehervonatokat indítottak Európába a közép-ázsiai országokon keresztül, és Afganisztánt is célba vette „próbaképpen” egy kicsi, 20 vagonos szerelvény. A vonat útvonala jól szemlélteti, hogy mennyire kiépítetlen az infrastruktúra: Kínából Kirgizisztánig „lejön” a vonat, utána átrakodnak teherautókra és átmennek Üzbegisztánba, majd visszarakják az árut (fogyasztási termékeket) vonatra, és innen szállítják be őket Észak-Afganisztánba. Az egész országnak 200-300 kilométernyi vasúthálózata van, amit részben még a szovjetek építettek utánpótlási célokból az üzbég határtól Mazari Sharifig. Jól látható, hogy ez egy kísérlet arra, hogyan lehet(ne) fenntartani a szállítmányozási útvonalat. Afganisztánt nagyrészt Pakisztán, kisebb mértékben Irán felől látják el, mindkét ország az öböl menti kereskedelmi hálózatra csatlakozik rá. Apropó kereskedelem: annak ellenére, hogy a nemzetközi közösség nem legitimálja a tálib hatalmat, ez nem akadályoz meg senkit abban, hogy kereskedjen Afganisztánnal.

Érdekesség, hogy a kábítószer-kereskedelem továbbra is tiltott az országban. A tálibok áprilisban – papíron – döntést hoztak arról, hogy betiltják az ópiumtermelést, aminek súlyos gazdasági következményei lehetnek hosszú távon, mivel a lakosság egyik fontos bevételi forrása ez, illetve fontos adóbevétel az új rezsimnek. Ez is egy fontos gesztuskísérlet a nemzetközi politika felé.

Jól láthatóan nincs olyan szereplő, aki azért sietne most, hogy átvegye az amerikaiak helyét Kabulban. Kínának nagyobb problémái vannak a poszt-Covid-időszak gazdasági kihívásaival és Tajvan kérdésével, minthogy kiemelten foglalkozzon Afganisztánnal. Az Új Selyemút kapcsán; azon befektetések, amelyek megvalósultak Pakisztántól kezdve Közép-Ázsián át más kontinensekig a megtérülés szempontjából most a nullához közelítenek a pandémia óta tartó gazdasági problémák miatt.

Dr. Wagner Péter Facebook-oldala, blogja ezen a linken érhető el.