Költség-kór: miért ilyen drága a tandíj Amerikában?

Cikksorozatom első részében bemutattam a költség-kór jelenségét, a második bejegyzésben kinyomoztuk, miért lőtt ki az egészségügyi szolgáltatások ára. A sorozat utolsó részében az amerikai felsőoktatást vesszük górcső alá és kiderítjük, mi állhat a tandíjak több évtizede tartó növekedése mögött.

Forrás: Bloomberg

Ahogy az ábra is szemlélteti, a tandíjak drágulása még a fogyasztói árindexen belül is igen látványos volt az elmúlt 50 évben.

Miért? Gyanúm szerint a folyamat nem (ez sem) a dolgozók bérének növekedésére vezethető vissza – mint ahogy azt a mai közgazdasági kánon állítja –, hanem az amerikai kormány támogatásai húzódnak meg a háttérben.

Washington öt fő formában nyújt támogatást a felsőoktatásban tanulóknak:

1. Tandíj átvállalása a Pell és FSEOG „adomány” formájában

Bár a támogatás csak rossz anyagi körülményű családból érkező diákoknak adják, és a donációk összegükben is elég limitáltak (a két „adomány” kombinált éves összege 10 ezer dollár környékén van), de még így is sikerül évi 30 milliárd dollárt erre elkölteni.

2. Kamatmentes hitel

A tandíj teljes összegére kiterjedő, a diploma megszerzéséig szóló kamatmentes hitel. A szövetségi kormánynak (pontosabban az adófizetőknek) ez évi 100 milliárd dollárjukba fáj.

3. Adókedvezmények

Ez is ismét évi 30 milliárd dollárjukba kerül az adófizetőknek.

4. Kereset alapú hitelelengedés

A hitel törlesztőrészlet a havi diszkrecionális kereset 15 százalékában van maximalizálva. Amennyiben 20 év alatt nem sikerül visszafizetni, akkor a maradék részt elengedi a kormány.

5. Hivatás alapú hitelelengedés

Amennyiben valaki a közszférába vagy a nonprofit szférába megy dolgozni, annak 10 évnyi hiteltörlesztés után (aminek a „törlesztője” hasonlóan maximalizálva van) elengedik a hitel maradékát, ami akár több is lehet, mint az eredeti összeg. A gyakorlatban a törlesztő maximalizálása miatt sokan még a kamatot sem tudják kifizetni.

Tehát a kereslet az egyes diplomákra teljesen rugalmatlan, hiszen a diákok tudják, hogy a kormány majd úgyis „leveszi” a vállukról a terhet, ezért az egyetemek a végtelenségig emelhetik áraikat, az adófizetők pedig legfeljebb mérgelődhetnek azon, hogy a gyakorlatban ők (a közösből) finanszírozzák a diplomákat.

Forrás: WSJ

Az egyetemi tandíjak szabadpiaci egyensúlyban voltak a támogatások szórása előtt, majd az eltolódott keresleti görbe hatására az intézmények árat emeltek a diákok pedig a támogatások lenettózásával ugyanott tartanak, mint ezelőtt (vagy inkább hátrébb, mivel adó formájában ők is törlesztik majd a „támogatást”).

A közgazdasági alapszabályok szerint azonban a pénz nem vész el, hanem a megemelkedett profitot kiveszik a tulajdonosok és elköltik a gazdaság egyéb területein.

Ezzel az érveléssel kapcsolatban van egy bökkenő: az egyetemek jó része állami kézben van, és a privát egyetemeket is nagyrészt nonprofit alapítványok működtetik, amelyek az extrabevételeket nem vehetik ki, hanem el kell hogy költsék valamire.

Diplomás közmunka-program

Mivel nem költhetik az egészet stadionokra és a sportösztöndíjakra (ami véleményem szerint már önmagában hatalmas pazarlás, arról nem is beszélve, hogy aláássa az intellektualitáson alapuló meritokráciát), hogy magukat elszórakoztassák, hanem fokozatosan átalakulnak egyfajta közmunka-programmá.

107 ezeres férőhelyével a Michigan Stadium mögött elbújhatnak a legnagyobb európai stadionok is
Fotó: Kirby Lee/Getty Images
Forrás: Duke Egyetem

Mit értek egyetemi „közmunka-program” alatt? Tanulságos válasz, egyenesen a Yale-ről:

2003-ban, amikor 5307 egyetemi hallgató tanult az egyetemen, az intézmény3500 (!) adminisztrátort és menedzsert foglalkoztatott. Ehhez képest ennél 2019-ben – a Covid-járvány előtti békeévben – mindössze hatszázzal több hallgató élt és tanult a Yale-n, miközben az egyetemi dolgozói gárda több mint ezerötszáz fővel volt nagyobb, ami közel 45 százalékos növekedés – mindez amellett, hogy manapság már minden online történik, nem úgy, mint 2003-ban, amikor az adminisztrációs folyamatok sokkal inkább papír alapon valósultak meg.

Miért nem lép közbe a szabadpiac?

Az olvasóban logikusan merülhet fel a kérdés, hogy miért nem hoz létre valaki egy „for-profit” egyetemet, ami úgy működhetne, mint egy vállalkozás. Se futballstadion, se sportolói ösztöndíjak, kevés adminisztratív munkatárs… Igen ám, de a kedves olvasó nem veszi figyelembe, hogy a diákok nem kizárólag az árcédula alapján döntenek az egyetemekről.

Egy egyetem diplomájának valódi értéke a diploma reputációjában rejlik. Azaz, ha a munkáltatók meglátnak valakit, kezében *az* egyetem papírjával, arról nagy eséllyel feltételezni fogják, hogy egy kompetens jelentkező, hiszen az előző tíz kolléga is, akit felvettek erről *az* egyetemről, ugyancsak megállta a helyét a vállalatnál. Egy újonnan alapított felsőoktatási intézménynél hiányzik „a korábbi tíz alumni” faktor… Tehát a „for-profit” egyetemünk hiába fog harmadannyiba kerülni, mint a versenytárs intézmények, több évtizeden át tartó kemény munkával csak betörni az elismert intézmények listájára – ha ez egyáltalán sikerülhet neki.

Konklúzió

Semmiféle állami gazdasági intervenciónak nincs jó vége, és ez alól az állami támogatások sem kivételek. Az oktatási támogatások tengerentúli rendszere különösen kontraproduktív jeleket mutat.

A támogatások megragadnak az egyetemeknél, amelyek működési struktúrájuk miatt nem profitálhatnak ebből, és a pénz jelentős részét feleslegesen szórják el. Ez néhány esetben egyenesen csökkenti a gazdasági teljesítményt, hiszen akompetitív ágazatokból szívják el a munkavállalókat, akik életük végéig az egyetemi adminisztráció papírjait fogják tologatni.

Ezt a problémát a szabadpiac sem tudja megoldani, hiszen több évtizedbe is beletelik betörni erre a piacra, és mivel a tőke nincs ingyen, a kockázati tőke befektetők inkább jobb megtérülésű és alacsonyabb kockázatú befektetésekbe helyezik a pénzüket.

Sajnos nagy eséllyel a jövőben változatlanul folytatódni fog e trend – egészen addig, amíg az állami támogatások csökkenő pályára nem kerülnek.

Minden döntéshozónak üzenem, aki esetleg olvassa ezt a bejegyzést: nemcsak elsődleges hatásokkal, hanem a másodlagos hatásokkal is számolni kell!

A cikk szerzője Markovics Áron.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.

Borítókép: Paul Morigi/Getty Images for We The 45 Million