A legdrágább beteg: az amerikai egészségügy

A korábbi bejegyzésben általánosan bemutattam a költség-kór jelenségét, amikor a stagnáló produktivitású szektorokban folyamatosan romlik a szolgáltatások minőségének és árának aránya. Most az egyik érintett ágazat, az egészségügy drágulásának a hátterét vizsgálom.

Egyre drágább az egészség

Bár az Egyesült Államokat szokás a világ legszabadabb országának nevezni gazdasági értelemben, de még itt is beavatkozik a kormányzat a szabad versenybe, azzal a jóindulatú, ám mégis naiv szándékkal, hogy minél szélesebb rétegek számára elérhetővé tegye az egészségügyi szolgáltatásokat. Az ezek igénybevételéhez adott támogatással azonban csak azt érik el, hogy a megnövekedett kereslet miatt feljebb tornázzák a piaci árakat.

A cikksorozat első részében láthattuk, az egészségügyben reál értelemben stabil 3-4 százalékos árszínvonal-növekedést volt az ezredforduló óta, miközben a minőség alig javult (ha minőségi mutatóként elfogadjuk a várható élettartam alakulását). A permanens emelkedésre a legvalószínűbb magyarázat, hogy a kormányzati finanszírozásba belépő többletkereslet a keresleti görbét felfelé tolva magasabb árszintnél metszi a kínálati görbét.

Kormányzati programok

Az USA-ban a kormányzat keresletösztönző programjai a Medicare és a Medic Aid. A Medicare az Egyesült Államokban egy állami egészségbiztosítási program, amely elsősorban a 65 év felettiek számára nyújt fedezetet, míg a Medic aid az „alacsony jövedelmű” embereknek nyújt segítséget. Mindkét program nagyban hasonlít ezért csak a Medicare-t vizsgáljuk a cikk többi részében.

A Medicare négy részből áll (A,B,C,D):

– Az A rész a kórházi ellátást,

– a B rész az orvosi ellátást,

– a C és a D rész pedig a vényköteles gyógyszerek költségét fedezi.

A cechet természetesen az adófizetők állják.

A Medicare 2023-ban mintegy 944 milliárd dollárt költött az egészségügyi ellátásra, ami az Egyesült Államok teljes egészségügyi kiadásainak több mint ötödét tette ki, míg a Medicaid is hasonló összeget emésztett fel. Együttesen majdnem a teljes piaci kereslet felét a kormányzati szektor adta.

Az ábrán megmutatkozó trend egyértelműen aggasztó, tisztán látszik, hogy a két állami program költései százalékosan nagyobb mértékben emelkedtek, mint bármilyen más finanszírozási forrás. Az öngerjesztő saját farkába harapó kígyó megszületett: a magasabb költségek miatt a politikusok még több egészségügyi forrást ígérnek, majd ezt meg is adják, ezzel még jobban drágítják a szolgáltatásokat, újabb rétegeket kiszorítva a piacról… ezt követően pedig a folyamat kezdődik elölről.

Ez a lánc szinte megtörhetetlen, hiszen aligha akad olyan politikus, aki hajlandó lenne politikai öngyilkosságot elkövetni és teljesen eltörölni az állami segélyeket.

Ha ez megtörténne, akkor jönne a következő probléma: Keynes azt állítja, hogy az árak ragadósak. Ha tehát a politikusok nem emelnék a támogatásokat, annak hatása csak lassan jelenne meg a piaci árakban. Egy négyéves elnöki ciklus alatt szinte biztosan nem látszanának, így az emberek a következő voksolásnál jó eséllyel újra egy az egészségügyi támogatást pártoló politikust választanának meg.

A probléma megoldásához egy több választási cikluson átívelő kollaborációra lenne szükség, vagy a választókkal kellene megértetni a fenti gondolatmenetet. Még egy jól funkcionáló demokráciában is lehetetlen kitörni az állami pénzszórás ördögi köréből.

Hiába van tehát szabad piac, és hiába akart jót az állam, szokás szerint visszájára sült el a segítő szándék.

Ki jár jól?

A támogatásoknak szemmel láthatóan örülnek az egészségügyi cégek részvényesei, hiszen az elmúlt 20 évben majdnem 50 százalékos többlethozamot termelt az egészségügyi alindex a benchmarkhoz képest.

Miért nem fölözi le az extra profitot a verseny?

Ebben a szektorban a kínálat az orvosok véges száma miatt meglehetősen rugalmatlan, a megnövekedett keresletre nem tud belépni a piacra a friss kínálat, így egy magasabb árszint mellett alakul ki az egyensúly. Logikusnak tűnik, hogy a magasabb orvos jövedelmek több embert vonzanak a területre, így a növekvő orvosszám a helyére lökné a piacot.

Forrás: MedSchool Coach

Az ábrán látszik is, hogy egyre több embert vonz a köpeny és a klumpa, de újabb szűk keresztmetszet került a rendszerbe: az exkluzivitás megőrzése érdekében (nem ér annyit a harvardi diploma, ha nem évi 8, hanem 80 ezret osztanak ki) és ösztönzés hiányában (non-profit és állami egyetemek) elmaradni látszik az egyetemek részéről a férőhelyek bővítése.

A pereskedési mánia csak ront a helyzeten

Természetesen nem csak a kínálat szűkössége és az államilag felhizlalt kereslet viszi fel az árakat. Az USA-ban, vagy ahogy ők szeretnek magukra hivatkozni „a szabadok földjén” (Land Of The Free) egyfajta jogi válság is zajlik, ahol a páciensek maguk alatt vágják a fát.

Olyan esetek álljanak itt példaként, mint egy elrontott szülés, ahol az anyuka egy Baltimore-i kórházat beperelve 229 millió dollár (80 milliárd forint!) kárpótlásban részesült, vagy amikor egy floridai kórház szakemberei rosszul diagnosztizálták a páciensüket, aki később sztrókot kapott, és ezért 20 millió dolláros (7 milliárd forint) kártérítést kapott.

A fentihez hasonló esetek az elmúlt években egyre gyakoribbak lettek, így érthető, hogy a kötelező orvosi biztosítás ára (arra az esetre, ha beperelné egy páciens) évről évre kúszik felfelé.

A medián orvosi biztosítás ára 10 év alatt majdnem megtriplázódott, amivel jócskán lekörözte az egészségügyi szektorra jellemző 3-4 százalékos reál költség növekedést.

A politikusok, a közkiadások és az egyenlőtlenség

Az egyszer elindított állami pénzszórás eltolta a keresleti görbét és felvitte az árakat. A pénz nem tűnik el, hanem a kórházak tulajdonosainak zsebében landol (Cantillon-hatás), tehát pont az ellenkezője történik annak, mint ami az amerikai kormány célja volt, és az ország 0,47-es Gini-együtthatója (a társadalmi egyenlőtlenség elfogadott mérőszáma) továbbra is egyre feljebb és feljebb kúszik.

Az USA-ban a személyi jogok terén átestek a ló másik oldalára, és úgy tűnik, van olyan, hogy túl sok a szabadság, mert ennek a levét az egész gazdaság issza meg. A lakosság 99,9 százalékának a pénze ismét a lakosság 0,1 százaléka felé áramlik, tovább növelve az egyenlőtlenséget.

Megoldást persze én sem tudok, de legalább a diagnózist fel lehet állítani. Tanulság: ne hallgassunk soha arra a politikusra, aki a közkiadások növelését ígéri, mert mindenkit elszegényít a végén.

A cikk szerzője Markovics Áron.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.

Borítóképünkön egy molinó egy 2023. július 25-i washingtoni politikai demonstrációról. Forrás: Alex Wong/Getty Images