A pénz beszél: a Bajnokok Ligája jelene és jövője

Több alkalommal írtam már a HOLDBLOG hasábjain az európai futball és a Premier League átalakulásáról, illetve a szezon elején egy hosszabb kitérőt tettem a Bajnokok Ligája világába is. Mivel ezekben a hetekben elindultak a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőinek első párharcai, érdemes lehet megvizsgálni, hogy miként alakultak bizonyos folyamatok az elmúlt 30 évben, és merre mehet a sorozat és az európai klubfoci jövője a következő évtizedekben.

Szélhámosok Olaszországa

A Bajnokok Ligájában az 1990-es években minden Olaszországról szólt. 1993 és 1998 között mindig volt olasz a fináléban, igaz ez 1993 és 1995 között az AC Milan, 1996 és 1998 között pedig a Juventus volt. De mivel ekkoriban minden ligából leginkább egy klub érkezett, ezért érezhető az a dominancia, amiről beszélünk. Ami leginkább igazolta ezt az egyeduralmat, az nem volt más, mint a KEK és az UEFA-kupa, ahol a Parma, az Internazionale, a Juventus vagy éppen a Lazio aratta le a babérokat.

Az olasz másodvonal volt akkor az, amellyel ma az angol liga néz szembe. Azok a klubok akkoriban a Bajnokok Ligája végelszámolásában is ott lettek volna, ha indulhattak volna. Azonban mire a Bajnokok Ligája 8 fős kibővülése lépcsőzetesen elérte a 32 csapatot, az olasz futball kis túlzással a padlóra zuhant.
A BL első hat esztendejében még hat olasz döntős volt, az azt követő 25 évben mindössze nyolc!
A legsokkolóbban mindez úgy érzékeltethető, hogy 2007 óta mindössze egy olasz győztes akadt, ezzel szemben nyolc spanyol, öt angol és két német siker áll.

Predrag Mijatovic (Real Madrid) vs. Paolo Montero (Juventus) az 1998-as BL-döntőben
Forrás: Gerd Scheewel/Bongarts/Getty Images

Pedig az olasz foci erejéről mindent elmond, hogy Maradona 1984-es rekordigazolását követően 2000-ig 11 alkalommal dőlt meg ez a szám, és ebből nyolcszor olasz klub volt az, amelyik nevéhez fűződött a transzfer. Az átigazolások ráadásul leginkább országon belül történtek, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy egyértelműek voltak az erőviszonyok. Roberto Baggioért például átszámítva 8 millió font körüli összeget fizettek, Gianluca Vialli 12 millió fontért ment szintén a Juventus együtteséhez. 2000-ben pedig Hernán Crespo a Parmától a Lazio együtteséhez távozott 35 millió font ellenében.

Olaszország a hazardírozók földjévé vált, és sokak által bírált déli gazdaságpolitika okozta vesztét. Az itt érintettek összeomlásáról hosszú könyveket lehetne megtölteni. A Lazio-t tulajdonló Sergio Cragnotti 1992-ben vásárolta meg a klubot, a Cirio élelmiszeripari konszern vezetőjeként pedig a Lazio mezén is futtatta 1996 és 2000 között a márkát. 2002-ben a Cirio fizetésképtelenné vált, és 1,1 milliárd eurós károkozás megállapítása mellett vonult pár évvel később börtönbe Cragnotti. Ennél is durvább volt Calisto Tanzi esete, aki egy jó évtized alatt rántotta a csúcsról a mélybe a Parma együttesét, miután beszállt a klubba 1990-ben. Ugyanis amikor 2003-ban összeomlott Parmalat, annak számláin 14 milliárd eurós lyuk keletkezett, amely Európa legnagyobb csődjének volt tekinthető akkoriban. És nagyon könnyen így járhatott volna a médiamogul és politikus Silvio Berlusconi által birtokolt AC Milan is, azonban Berlusconi a ’90-es évek közepe után 2001 és 2011 között szinte végig hivatalban lévő olasz miniszterelnök volt, és szemmel láthatóan sok bajtól óvta meg a valójában egyetlen olaszként talpon maradó piros-feketéket. Ugyanakkor az 1980-as, 1990-es évek őrjítő sikerszériáját már csak kisebb részben volt képes reprodukálni a híres milánói gárda a 2000-es – még így is sikeres – években. 2011 óta viszont csak egyszer lett Olaszország legjobbja, Európában pedig valójában labdába sem rúg.

A Juventust pedig a hírhedtté vált Calciopoli rogyasztotta meg a 2000-es évek közepén, és ez által a Juventus még akkor is elszakadt a teljes európai elittől, ha végül valójában az mentette meg a csapatot, hogy olyan nevek tartottak ki a másodosztályban is, mint Alessandro Del Pierro, David Trezeguet, Pavel Nedved vagy Gianluigi Buffon.

Szűkülő Spanyolország, bővülő Anglia

És, hogy miért érdekes ennyire Olaszország? Mert amíg Olaszország felélte és csődbe vitte tartalékait, nem épített ki megfelelő védőhálót és ligaműködést, addig Anglia elkezdte növelni azt a kört, amely tartósan jelen tud lenni a futballban több klubbal is. A liga kereteit ráncba szedve egy tartós felfelé ívelés indult el az 1990-es évektől, amely mára csúcsosodott ki igazán. Igaz, hogy ehhez szükség volt a Chelsea és a Manchester City felvásárlására is, amely paradox módon csak még további erősítést jelentett. Az angol klubfutball nélkül ma nincs értelmezhető intézményrendszere jelenleg a játéknak. Dominanciáját kizárólag leginkább olasz, netán bizonyos spanyol klubok felvásárlása törhetné meg minimálisan. Ez történelmileg értelemszerűen egy Internazionale vagy AC Milan duóra nagyobb eséllyel lenne igaz, mint egy Sevilla vagy Villarreal párosra. A romantikus 2000-es évek pedig végleg elmúltak. A Deportivo La Coruna igazából soha nem vetette meg a lábát Európában. A 2002-ben és 2004-ben spanyol bajnokká lett és kétszer BL-döntőző (2000, 2001) Valencia egészen a 2010-es évek végéig állandó szereplője tudott maradni az első számú európai ligának, de a csúcsra nem tudott törni.

Mindazonáltal évekkel ezelőtt ugyan még volt bennem is kétség annak kapcsán, hogy a több fronton terhelt angolok mennyire tudnak tartósan szereplők lenni az élbolyban, ez a tézis azonban egyértelműen megdőlt. Kellett hozzá az is, hogy Juventus bundabotrányának, majd később felelőtlen gazdálkodásának és a koronavírusjárványnak is köszönhetően sorra könyvelte el a nagyobbnál nagyobb veszteségeket, amelynek a vége 15 pontos levonás lett a tavalyi bajnoki szezonban. 2015 és 2017 BL döntőse, a nagy visszatérésről és a Bajnokok Ligája sikerről álmodozása hosszú időre távolodni látszik.

Az FC Barcelona és a Real Madrid nyomába zárkózni kívánt Atletico Madrid ugyanakkor inkább csodával határos módon tartja olykor a lépést a két gigásszal, és ennek is főként két oka van. Az egyik az FC Barcelona felelőtlen gazdálkodása, az ehhez kapcsolódó pénzügyi szabályozások, valamint Diego Simeone, aki 10+ éve tartja egészen tartósan magasan a matracosokat. A 2014-es és 2016-os BL-döntő tehát valójában kivétel volt, és nem állandóság.

Iker Casillas sikertelen hárítási kísérlete a 2014-es BL-döntőben
Forrás: Lars Baron/Getty Images

Ezzel szemben Angliát az esetleges büntetések törhetik meg egyedül, ez viszont főként a Real Madrid-Bayern München kettős számára hajtaná a vizet, továbbá éppen azon angol klubok számára, akik kimaradnak a büntetésből. Ezek közé tartozhatna az a Liverpool, amely Xabi Alonso vagy Julian Nagelsmann nagyságokkal pótolhatja Jürgen Kloppot vagy az a Manchester United, amely Sir Jim Ratcliffe vezette INEOS csapat vezetésével egy néhány éven belül megtérülő projektet vihet véghez. A feltörekvő, hihetetlen energiákat megmozgató Arsenalról pedig még nem is beszéltünk, ahogyan hiba lenne leírni Todd Boehly Chelsea-projektjét is.

Összehasonlításként a Chelsea keretértéke közel 950 millió euró, a Manchester Unitedé 740 millió, míg az Atletico Madridé és a Juventusé mindössze 450-450 millió. A tavalyi bevételi sorban a Real Madrid 831 millió eurót, a Manchester City 826 millió eurót, a PSG és a Barcelona 800-800 millió eurót kaszírozott, de a Manchester United és a Bayern München együttesének is jutott 745-745 millió euró. Értelemszerű, hogy kinek lesz pénze megfizetni az ugrásra kész fiatal játékosok árát és bérét, akikből hosszabb távú potenciál lehet. Továbbá az sem kérdéses, hogy hová vágynak a legnagyobb sztárok. Ma már a két spanyol gigászon kívül csak Anglia és a Bayern München jöhet szóba. Láthatóan megfeneklés alatt lehet a PSG projektje is Kylian Mbappé távozása után, de az otthoni egyeduralom és Luis Enrique még adhat okot a tartós bizakodásra.

A megjósolható jövő?

Már az előző fejezetben érintettem, de itt most érdemes egy végső verdiktet is venni a látottak kapcsán. Elemzéseim igyekszem mindig a reális középutat és a tapasztalatokból fakadó valóságot alapul venni, így most is ezt teszem. Az elmúlt időszak győzteseiről már írtam fentebb, de ha a legutóbbi 15 évet vesszük alapul, akkor 10 spanyol, 10 angol, 5 német, 4 olasz és 1 francia döntősről számolhatunk be. Véleményem szerint az itt látott számok még hízelgőek is lehetnek az olaszokra nézve. Persze elképzelhető, hogy egy kiemelkedő szereplő több ízben is jó eredményeket érhet el Olaszországból (a mostani Internazionale joggal pályázhat erre), de ezzel szemben évről évre négy-öt angol résztvevő áll majd.

A 2024-25-ös szezontól bevezetett új Bajnokok Ligája szisztéma ráadásul szinte biztosan öt helyet fog garantálni rendszeresen az angoloknak. Azaz nem csupán erejében, de létszámában is nőni fog az angol különítmény. Az angolok esetében pedig kiderült, hogy ha az egyik évben gyengébben teljesítene az egyik, akkor ott van a helyén egy másik. Nincs is erre annál jobb példa, hogy a Liverpool 2018-ben, 2019-ben és 2022-ben játszott döntőt, a Chelsea 2021-ben, a Tottenham Hotspur 2019-ben és a Manchester City 2023-ban. Az Arsenal és a Manchester United pedig a következő évtized nyertes lehet ebben a harcban, igaz a londoniak jelenleg komoly mérföldekkel állnak a szigeteki rekordbajnok előtt. Ezt a tempót pedig egyelőre még a lassan, de biztosan feltápászkodó FC Barcelona sem tudja követni, nemhogy egy Dortmund, Lipcse, Atalanta, Napoli, de minden bizonnyal a legjobb állapotában lévő Juventus sem.

Ebből pedig az fakad, hogy a legjobb játékosok mellett a legjobb edzők, a legjobb sportvezetők és a legfrissebb innovátorok is Angliában kötnek ki. Ezzel egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy csupán a Real Madrid és a Bayern München kiemelt vonzereje, stabilitása és a gyakorlatilag állandóvá vált kiemelt Bajnokok Ligája szereplése tudja felvenni a versenyt. Ezek a csapatok pedig elszívó erővel bírnak olyan játékosok kapcsán, akik kiesése jelentősen meggyengíti az értelemszerűen egyébként is eggyel lentebbi polcon mozgókat. Ezek közé tartozik egyébként Kylian Mbappé is a PSG együttesében vagy Lautaro Martínez az Internazionale-nál.

Egy szó mint száz, a Premier League többet termel, mint a spanyol és német liga klubjai összesen, a Szuperliga ötlete távolinak tűnik, pedig ott 10-12 élklub „összezárva” éppen egy egyenlítőbb ligát hozhatna létre az évek alatt. A többiek felett kiemelkedve ez lényegében a Manchester City, FC Barcelona, Real Madrid, Bayern München, PSG ötös számára garantált, de a végső esélyes mag ennél is szűkebb ebben a pillanatban. Az viszont bizakodásra ad okot, hogy a korszakok miatt tudnak cserélődni csapatok, és még mindig ritkaságszámba megy az, hogy valaki címet tudjon védeni és akár éveken át folyamatosan döntőt játsszon. Ezt tudta megugrani a Real Madrid (győztes: 2014, 2016, 2017, 2018, 2022), amely egyébként már valós előszele volt annak, amit ez az írás is feszeget. Most ezek a párharcok tovább bővülhetnek majd egy Mbappé-féle Madrid és a Bayern München, valamint a sokszínű angol klubok között. Vigasztaljon minket az a tudat, hogy a bajorok is csupán három alkalommal tudták az elmúlt több mint 20 évben megnyerni a Bajnokok Ligáját, és a Manchester City Pep Guardiola irányítása mellett is csak a hetedik évében ért fel a csúcsra. Így még a tartósan jó és legerősebb szereplőknek is gyakran várakoznia kell az áhított sikerre.

A cikk szerzője Sziklai Attila

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.

Borítókép: Jose Breton/Pics Action/NurPhoto via Getty Images