Egy amerikai, nyári out-of-office email sajnálkozik, hogy most néhány órával később fog csak válaszolni, amíg visszaér a strandról. Az európai megkéri a küldőt, hogy várjon szeptemberig a válaszra. De nem sajnálkozik. Balásy Zsolt visszatért a strandról, védi tovább a kapitalizmust – és senkit, s semmit sem sajnál.
Balásy Zsolt, a HOLD Alapkezelő portfóliómenedzsere és a HOLD After Hours házigazdája írja a HVG360 gondozásában készülő, „Kapitalizmus Balásyval” című hírlevelet.
A hírlevél célja, hogy a gazdaság egy-egy szegmenséről írjon úgy, hogy azon senki ne unatkozzon. Az se, akit egyáltalán nem érdekel a gazdaság azon szegmense. A prémium hírleveleket a megjelenés után változatlanul közöljük a HOLDBLOG-on.
A hírlevélre itt tudsz feliratkozni.
Ez a hírlevél először 2025. szeptember 10-én jelent meg.
Tegnap táncoltam. Rock and roll, meg minden. Élvezem a zenét, élvezem a partnerem, együtt mozgunk hárman, optimális esetben harmonikusan. Ha valamiben, akkor a táncban semmi keresnivalója a versenynek, mondhatnánk. Mégis, anno rá lettem véve, hogy versenyezzek. Megmondom mi történt:
elkezdtünk tudatosabban és többet készülni. Figurákat gyakorolni, testtartásra odafigyelni.
Elkezdtünk jobban táncolni. Ha a versenyt nem is élveztem, azt, hogy jobban táncolok tőle, azt igen. És csodálkozom, hogy emberek végigtáncolnak évtizedeket, de megtanulni nem hajlandóak. Foci ugyanez. Aztán ha megpróbálod elmagyarázni, hogyan kéne csinálni, meg vannak sértődve. Ők jól csinálják! Nem, nem csinálják jól, ha nem versenyeztek soha. Talán még akkor se.
A gazdaságban is valahogy így működik a verseny. Vagy a profit. Egy általános ösztönző, ami a jobb irányába tereli a dolgokat. Nem megmondja, hogy ki, mit csináljon – az a tervgazdaság, és katasztrófa a vége. Meg a közepe. A verseny csak noszogat. Légy jobb mindhalálig! A közgazdászok úgy mondják, a verseny az, ami az eladókat hatékonyságra, innovációra, alacsonyabb árra és magasabb minőségre kényszeríti. Sokan mégse szeretik a piacgazdaság működését:
– Azok a kapzsik addig emelik az árakat, ameddig akarják.
– Nem, nem addig. Csak amíg a verseny engedi.
– De a mamám semennyi pénzt sem kér a palacsintáért!
– A verseny az, ami a piacot annyira a mamádhoz hasonlóvá teszi, amennyire lehetséges: az eladó is a kedvedet keresi, pedig vadidegen.
Work-life balance katasztrófa
Az Egyesült Államokra jellemző a gyilkos verseny. Kínára is. Vállalatok közt és azokon belül úgyszintén. Európa gazdasága kevésbé versenyalapú. A telefonomon minden szolgáltatás amerikai, talán csak a Spotify nem. Gyártásban meg a kínaiak tarolnak le mindent. Ezen Economist cikk szerint annak, hogy csak Európa nem szólhat bele a határain dúló háború megoldásába, nagyrészt az az oka, hogy itt a work-life balance a fontos, nem a munka, nem a gazdaság. Versenyző mentalitás helyett egy hónapos nyaralás van. Viszont Európában jobb ételek, minőségibb és hosszabb élet is van.
Trade-offok vannak. Micsoda meglepetés.
Verseny az iskolapadban
Magyarországon a „közösen a hatóság ellen”, a „kiskapu-keresés” mentalitás eredménye, hogy együtt csalunk. Adót, vagy az iskolában: például puskázunk a pad alatt. Nem mindenki, mert van aki nem mer, de az annyit is ér. Úgyhogy meglepő volt tizenévesként látni, hogy az Egyesült Államokban az iskolában azért nem puskáznak a diákok, mert a többiek feldobják a csalókat, a tisztességtelen előnyhöz jutókat. Hiszen az egyetemi helyekért folytatott versenyben én leszek hátrányban, ha nem szólok. A futóversenyen sem hagynám, hogy a másik csaljon ellenem, nem? Mi a különbség? A mentalitás. És persze a végeredmény.
Ez a mentalitás az élet sok területén igaz. Vannak, akik versenyezni akarnak és folyton jobbak lenni önmaguknál, és vannak, akiket meg hagyjanak békén! Nem tudom az arányokat, de szerintem Pareto nagyon nagyvonalú volt azzal a 20 százalékkal. Konkrétan: a sok területre ráhúzott elv szerint 20 százalék szállítja a teljesítmény 80 százalékát. Egy példa: az előadók 20 százalékához köthető a zenelejátszások 80 százaléka. Vagy egy cégben az alkalmazottak kis százaléka szállítja a teljesítmény nagy százalékát.
Nevük is van: a vitális kevesek. Hagyjuk őket versenyezni, azaz dolgozni és jutalmazzuk meg őket! A kollégáik? A hasznos többiek. A bérezésük? Egyenlőtlen!
És akkor itt most csak megemlítem a versenyhez még két szorosan kapcsolódó fogalmat: a meritokráciát és a vele járó, üdvözítő egyenlőtlenséget.
IQ és szorgalom
Ez nem igazságos! Nem egyenlő! Igaz. De valójában senki nem szeretne egyenlőséget. Mindenki azt szeretné, hogy az elérhető legjobb orvos műtse a vakbelét. Ebbe most nem megyek bele, megtettem korábban. Két nagyon erős prediktív tulajdonság abból a szempontból, hogy ki fog előre jutni, az az IQ és a szorgalom. A téma a tudomány erősen átpolitizált részébe esik, de azért lehet találni hozzá adatot.
IQ és szorgalom? Ezt a NER hazájában nehéz lehet elhinni, de ne torzítsa a látásunkat, hogy mivel foglalkozik a sajtó. Eszerint a 2013-as kutatás szerint az észnek és az akaratnak több köze van a sikerhez, mint a vagyonnak. Mármint persze, hogy jobb okosnak lenni, mert kevésbé vagy hülye, de még abból a szempontból is jobb, hogy melyik jövedelmi decilisben végzi az ember az életét. Bonyolítja a képet, hogy a gazdagok alapvetően okosabbak is, ugyanis az IQ erősen öröklődik.
Vagyis gyakorlatilag ismét egy arisztokrata osztály jön létre. De a meritokrácia szempontjából ez mindegy. Azt szeretnénk, hogy a legokosabbak okoskodjanak. A kosárlabda pályán sem akarjuk, hogy az alacsonyabbak magasítót hordjanak. És a jobb játékosokra sem rakunk húsz kilós hátizsákot, hogy a játék fair legyen és mindenkinek egyenlő esélye lehessen. A legjobbakat akarjuk nézni, még ha ez jelentős részt születésükkor is dőlt el.
A kosárlabda nem fair. Az élet nem fair.
„Az alacsony jövedelmű tinédzserek közül azok, akik a hadsereg kvalifikációs tesztjén a felső harmadban végeztek, több mint 40 százalék ért felnőttkorára a fölső két kvintilisbe” – olvasható a kutatásban. Ha valaki egy alsó decilisbe születik, annak minden nehezebb lesz, akármilyen szorgalmas és okos. De azért afelől nincs kétségünk, hogy a decilis tetejére fogja verekedni magát. Kis szerencsével több decilissel feljebb. Sok szerencsével Ricky Gervais lesz.
De nem kell obskúrus kutatásokban bízni. Szerintem mindenki találkozott e jelenséggel. Több vállalatnál dolgoztam. Mindenhol (ezen cégeknél a tulajdonosok a saját pénzüket teszik kockára! versenyeznek!) igaz volt, hogy aki „okosabb” és szorgalmasabb, az jutott inkább előre. Vagy fordítva: ha látok egy multinál egy felsővezetőt, ő jó eséllyel erősen teljesített élete során ezeken a területeken. Bár kivételek itt is biztos akadnak.
Versenyzünk, tehát csalunk
De nem csak a jó irányba hat ez az erő. Ahogy a futballista (az edző, a menedzser, sőt, a szurkoló!) csal, hogy jobb eredményt érjen el, úgy más versenyző is, akármelyik piacon. Az ember önző, az ember csal. A kapitalizmusnak nem célja a verseny, hanem eszköze.
Elon Musk is csak addig utálja az államot, amíg nem hozzá áramolnak a szubvenciók. Ha torzul a verseny, akkor lenne szükség a beavatkozásra. Aki szerint az állam elég siralmasan látja el e faladatát, annak egyrészt igaza van, másrészt (könyörgöm) ne akarjon neki nagyobb feladatot adni a gazdaságban. Ha a kicsi se megy.
A közgazdaságtan rovatból még hozzá kell tenni, hogy persze nem mindig lehet versenyezni. Van, ahol monopóliumokra szorulunk. Természetes monopóliumokra. Régen ilyenkor a vasút volt a példa (ne rakjunk már le három sínpárt, ha egyet is nehéz kihasználni), néhány éve a Facebook („mindenki” egy közösségi térben akar lenni). Érdekes, hogy a Facebookért már kevésbé aggódunk. Megette az előnyét a verseny a figyelemért.
A kapitalizmus nagyrészt azért nyerte meg a versenyt a többi társadalmi berendezkedéssel szemben, mert befogta a vitorlájába az emberi önzést, kapzsiságot és versenyszellemet. A szocializmus (az egyenlősdi egy formája) azért bukott el, mert pont ezeket elfojtotta. Mindenki képességei szerint tegyen be a közösbe és igényei szerint vegyen ki? Ez a rendezőelv nagyjából olyan jól működik, mint Észak-Korea.
Nincs szabad akarat
Minden nurture vagy nature. Azaz vagy örököltünk (intelligencia, szépség, magasság, tehetség stb.), vagy (és) a környezetünk formált minket (család, iskola, tanárok és társak). Az közös bennük, hogy nem tehetünk se génekről, se tanárokról. Szerencse kérdése.
Michael Sandel, a meritokrácia felkapott kritikusa teszi fel a következő kérdést: valaki, aki tehetségesnek született, az jobban „megérdemli” azt a gazdagságot, ami egy meritokráciában ezzel jár, mint egy kevésbé szerencsés? Nem, nem érdemli meg jobban. Nincs szabad akarat, nem „ő csinálta”. De ha nem akarunk rémisztő, teljes egyenlőséget, akkor lesznek gazdagabbak és szegényebbek. És ha azok jutnak előre, akik tehetségesek, akkor azzal az egész társadalom jól jár. Ugyanis az úgy egy gazdagabb társadalom lesz, gazdagabb legszegényebbekkel is. Ez akkor is igaz, ha az IQ (nagyrészt) öröklődik. Feature, not a bug.
Amiben teljesen igaza van Sandelnek, az az, hogy ha azok, akik meggazdagodnak, erre nem érdemként tekintenek, hanem szerencseként, akkor ez egy szebb világ lesz. Sokkal jobb ha mindenki a szerencséjét ünnepli, mint az érdemeit. Lottó ötös esetén nagyon hülyének kell lenni, hogy a tudásodat ünnepeld és jobbnak tartsd magad a többieknél. Csakhogy az egész élet egy lottó, amin a gazdagok (szépek, ügyesek, okosak) nyertek. A kemény munka képessége is nyeremény!
A szabad akarat szüksége
Olyan ez, mint a vallás. Istenek nincsenek, de ezt sokaknak nem szabad a tudomására hozni. Szükségük van mítoszokra (istenek, nemzetek, hősök), hogy működjenek, hogy működjön a társadalom. A szabad akarat is ilyen. Azt, aki lettem, nagyrészt a társadalom formázta. Ebben a formáló erőben nagy szerepet kap, hogy a társadalmilag hasznos tevékenységeket jutalmazzuk és a károsakat pedig büntetjük. A legkiválóbb fizikus Nobel-díjat kap, a tolvaj pedig börtönbe megy. Pedig egyik se tehet arról, amivé vált. De ha ezt beismerjük, ha a lopásra és a radioaktivitás megértésére egyaránt csak megrántjuk a vállunkat, akkor a társadalom nem fog jobbá formázni. Lelépünk a meritokrácia útjáról és nagy lépést tettünk a társadalom szétverése irányába. Mert sokan azért nem lopnak, mert látják, hogy börtön jár érte, tehát rossz. Pokol, csak a Markó utcában.
Mit lehet tenni?
A jó általános oktatás, az jó. Segíteni is segít, de főleg igazságérzetet javít (az Egyesült Államok a világ egyik legtöbbet költő országa alap és középfokú oktatásra, de nem sokat ér). Progresszív adó? Ugyanez. Szegénységet eltüntetni, az jó lenne, és megoldhatónak is tűnik, csak az egyenlőtlenség attól még megmarad. Ami persze nem baj. Az irigykedést, annak fűtését és szavazatgyűjtésre felhasználását felszámolni, na, az rengeteget segítene. Ahogy LeBron Jamesre sem irigykedek, mert jól kosarazik (pedig születésénél dőlt el!), hanem csodálom, úgy ezt biztos a gazdagokkal kapcsolatban is meg lehet valósítani.
A tolvaj meg menjen börtönbe – ez az állam feladata!
Nyitókép: Futóverseny a hármashatárhegyi repülőtéren. Fotó: Fortepan / MHSZ