Nem mindegy, kié egy lakás, mennyibe kerül, és az sem, hányan osztoznak rajta. A BB tengely országaiban az elmúlt másfél évtizedben általában csökkent a túlzsúfoltság, de ma is közel négyszeres a különbség a legjobb és a legrosszabb helyzetű ország között. Magyarország a második helyen áll, a hazai javulás egy részét azonban a statisztikai módszertan változása magyarázza.
A lakhatás minőségét nemcsak az mutatja, kié a lakás vagy mennyibe kerül, hanem az is, hányan osztoznak rajta.
Ha egy háztartásnak kevesebb szobája van, mint amennyit a létszáma és összetétele indokolna, az a mindennapokban is érezhető: nehezebb a tanulás, a pihenés és a magánélet. Az uniós statisztika ezt a helyzetet túlzsúfoltságként tartja számon.
A BB tengely tizenegy országában ez az arány az elmúlt másfél évtizedben érdemben csökkent, a mai szintek között azonban máig csaknem négyszeres a különbség.
Érdemes pontosan tisztázni, mit jelent a túlzsúfoltság, mert a fogalom szigorúbb annál, mint amire elsőre gondolnánk. Az Eurostat meghatározása szerint egy háztartás akkor számít túlzsúfoltnak, ha nem rendelkezik a minimálisan szükséges szobaszámmal, amelyet a következő szabályok adnak össze: egy szoba jár magának a háztartásnak, egy szoba minden párnak, egy szoba minden 18. életévét betöltött személynek, egy szoba a 12 és 17 év közötti, azonos nemű fiatalok minden párjának, egy-egy szoba a 12 és 17 év közötti, e körbe nem tartozó fiataloknak, valamint egy szoba a 12 éven aluli gyermekek minden párjának. A mutató ezek után azt méri, a lakosság hány százaléka él ennél kevesebb szobában.
Két példa világossá teszi a logikát. Egy négyfős családnak – két szülőnek és két tizenkét év alatti gyermeknek – a szabály szerint legalább három szoba jár: egy a háztartásnak, egy a szülőpárnak és egy a két gyermeknek; ha csak két szobájuk van, túlzsúfoltnak számítanak. Az egyedülálló felnőttnek pedig két szoba jár: egy a háztartásnak és egy saját magának – vagyis aki egyszobás lakásban él egyedül, a statisztika szerint túlzsúfolt lakásban lakik. Ez a szigorú küszöb magyarázza, hogy a mutató értéke miért ilyen magas még akkor is, amikor a lakhatási körülmények egyébként rendezettek. Fontos az is, hogy a módszertan szerint lakóhelyiségnek számít a négy négyzetmétert meghaladó konyha is, ha étkezésre használják.
Az alacsonyabb érték a kedvezőbb, a rangsor élére tehát az az ország kerül, ahol a legkevesebben élnek túlzsúfolt lakásban.
Szlovénia itt is vezeti a rangsort
A régiós átlag az adatok szerint 2010 és 2025 között 43,3 százalékról 26,3 százalékra csökkent, a javulás legnagyobb része pedig a korai évekre esett. Ezt a számot azonban óvatosan kell kezelni, mert az idősorban több módszertani törés is található. A leglátványosabb 2010 és 2011 között figyelhető meg, amikor négy országban – Észtországban, Litvániában, Szlovéniában és Lettországban – egyetlen év alatt zuhant az érték, Észtországban 39,7-ről 14,4, Litvániában 45,5-ről 19,5 százalékra. Ekkora elmozdulás egy év alatt valós társadalmi változásként nem értelmezhető: az adatgyűjtés módszerének változását jelzi, így e négy ország tizenöt évvel ezelőtti adata nem vethető közvetlenül össze a mai értékkel.
A jelenlegi rangsor élén Szlovénia áll, ahol a lakosság mindössze 10,5 százaléka él túlzsúfolt lakásban; az ország a teljes vizsgált időszakban az élmezőnyben haladt. Mögötte Magyarország (14,6 százalék), Csehország (16,7 százalék) és Észtország (17,9 százalék) következik. A mezőny második felében Szlovákia és Litvánia áll holtversenyben (egyaránt 27,8 százalék), majd Lengyelország (30,9), Horvátország (31,8) és Bulgária (32,5) sorakozik.
A magyar javulás módszertani váltás eredménye
Magyarország esetében a látszólagos javulás nagy részét egy módszertani váltás magyarázza, ezért érdemes külön szétszálazni. A magyar érték 2017-ben még 40,5 százalék volt, 2018-ban viszont már csak 20,1 – egyetlen év alatt a felére esett. A Központi Statisztikai Hivatal közlése szerint a túlzsúfoltsági mutató hazai számításában 2018-ban tértek át a korábbi magyar szobaszám-meghatározásról az uniós lakóhelyiség-fogalomra, amelynek nyomán a négy négyzetméternél nagyobb, étkezésre is használt konyhák lakóhelyiségnek minősülnek. A váltás célja épp az volt, hogy a magyar adatok összehasonlíthatóvá váljanak a többi tagországéval. A törés utáni, már azonos módszertanú időszakban is folytatódott a javulás: a mutató a 2018-as 20,1 százalékról 2025-re 14,6-ra mérséklődött.
Magyarország mai második helye tehát a többi országéval azonos alapon mért érték, a tizenöt éves visszaesés mértéke viszont részben a számbavétel változását tükrözi.
A törésektől mentes országok adatai jól mutatják, mekkora a valós elmozdulás. Az elmúlt tíz évben Lengyelországban 43,4-ről 30,9 százalékra, Szlovákiában 37,8-ról 27,8-ra, Horvátországban 41,7-ről 31,8-ra, Romániában 49,7-ről 40,4-re, Bulgáriában pedig 41,4-ről 32,5 százalékra csökkent az arány. Ezekben az országokban tehát tíz év alatt nagyjából tíz százalékponttal kevesebben élnek túlzsúfolt lakásban, ami egyenletes, de nem látványos javulást jelent. A sor végén Románia (40,4 százalék) és Lettország (38,9 százalék) áll, ez a két ország az egész Európai Unió legmagasabb értékeit mutatja.
Pár helyen emelkedett a mutat
Az utóbbi öt év képe ugyanakkor nem egységes. Miközben a legtöbb országban tovább csökkent a túlzsúfoltság, három helyen emelkedett: Litvániában 21,1-ről 27,8, Észtországban 12,7-ről 17,9, Csehországban pedig 15,2-ről 16,7 százalékra. A balti térségben ez az elmozdulás egybeesik azzal az időszakkal, amikor a lakbérek és a lakásárak a régióban a leggyorsabban emelkedtek, és amikor e két ország népessége a bevándorlás nyomán ismét növekedni kezdett – az adatokból azonban önmagában nem állapítható meg, hogy e tényezők közül melyik és milyen súllyal járult hozzá az emelkedéshez.
A másfél évtizedes adatsor egészében a túlzsúfoltság visszaszorulását mutatja a régióban, a folyamat azonban lassabb és egyenetlenebb, mint a lakhatás más mutatóinál. Miközben Szlovéniában, Magyarországon és Csehországban a lakosság több mint nyolcvan százaléka megfelelő méretű lakásban él, Romániában és Lettországban máig csaknem kétötödét érinti a zsúfoltság. A különbségek mögött a lakásállomány szerkezete, a lakások mérete és a háztartások összetétele egyaránt meghúzódik – a mutató szigorú küszöbe pedig arra emlékeztet, hogy a lakhatás minőségét nem csupán a tető megléte, hanem a mögötte lévő tér is meghatározza.
A BB Tengely a Baltikum és a Balkán országainak teljesítményét veti össze évtizedes távlatban.
A sorozat többi részét itt találod.