Olyan lelki és főként fizikai magabiztosság kezd megint úrrá lenni a piaci szereplőkön, amely az indokoltnál veszélyesebbé tehet egy következő válságot – véli John Coates, a Cambridge-i Egyetem neurontudományokkal foglalkozó professzora, a Goldman Sachs és a Deutsche Bank egykori vezető értékpapír-kereskedője. Azt mondja az interjúban, hogy egyre károsabban hat a piaci szereplők – nem is annyira intellektusára, értelmére, hanem –fizikai állapotára a pénzügyi környezet és az azokat szabályozó jegybankárok és politikusok lépéseinek kiszámíthatósága.
(Az interjút eredetileg 2014-ben publikjáltuk a HOLDBLOG-előd Alapblog felületén.)
John Coates azt is megjegyzi, hogy a környezet, azon belül a partnerek, ellenségek átláthatósága, cselekedeteik megjósolhatósága egyre vakmerőbbé és ezáltal egészen veszélyessé teheti a befektetőket. Éppúgy, mint a sportolókat vagy éppenséggel a politikusokat…
Zentai Péter: Kiszámíthatóság – a normális ember ezt akarja érezni maga körül. Nem véletlen, hogy kiszámíthatóságot kérnek számon a polgárok vagy a gazdasági szereplők a kormányoktól, a politikusoktól, a jegybankoktól. Erre „jön” Ön és azt állítja, bajt okoz, ha továbbra is ennyire kiszámítható marad a világ pénzügyi-gazdasági helyzetének alakulását talán leginkább befolyásolni képes döntéshozó intézmény, a Fed, tehát az amerikai jegybank. Elmagyarázná ezt nekünk?
John Coates: Az amerikai jegybank döntéseit és azok előzetes és utólagos kommunikálását 1945-től egészen 1990-94-ig mindig az „összevisszaság” jellemezte, pontosabban: szándékosan törekedtek rá, hogy valamiféle titokzatosság vegye körül gondolkodásukat, logikájukat, a döntéshozatali mechanizmust. A jegybankelnökök nem magyarázkodtak, utólagosan sem indokolták részletekbe menően, mit miért tettek, pláne azt nem, hogy mire kell számítani tőlük.
A részvényeseket, brókereket, a banki menedzsereket, a gazdasági szereplőket és így tovább – a Fed alapjában véve mindig bizonytalanságban tartotta. Például Paul Volcker, az 1986-ig volt jegybankelnök elképesztő váratlansággal mozgatta föl-le az alapkamatot. Vele szemben utódja, Alan Greenspan – tulajdonképpen már 1990-től kezdődően – elkezdett drámaian változtatni a Szövetségi Jegybankrendszer (Federal Reserve System) kommunikációján: beindult a nyíltság, a nyitottság politikája, Greenspan már újságinterjúkat is adott.
Azóta a Fed folyamatosan és egyre mélyebbre hatolóan ismerteti országgal világgal, hogy milyennek tartja az aktuális, s a várható pénzügyi-gazdasági szituációt, egyáltalán, hogy mire készül: például hogy folytatják-e és milyen ütemben a quantiative easingeket (a tőkepiaci körülmények agresszív könnyítését, olcsó pénz kreálását, a kötvényvásárlási programot). A lényeg, hogy a Fed roppant mód kiszámítható lett, minden lépését lényegében jelzi előre, s e lépéseket a piac által ideje korán és jól „belőhető” fokozatokban hajtja végre.
Ez így helyes! A piaci szereplők legalább lehessenek tisztában vele, hogy hol a határ, hogy „meddig és ne tovább”. Ezzel a nyíltsággal a Fed fegyelmezni tud, és így gyengítheti válságok, piaci összeomlások hirtelen bekövetkeztének a valószínűségét. Ez a stabilitáshoz járul hozzá, mert kiszámíthatóbb környezetet teremt.
Igazán? Tudjuk persze, hogy 1994-ig is történt néhány komoly piaci „crash”, de ha azok mélységét és időtartamát, a globális vagy akár csak az amerikai gazdaságra gyakorolt hatásukat összevetjük az 1994 után bekövetkezett krízisekkel, akkor egyértelműen bebizonyosodik, hogy az utóbbi húsz év számszerűen is több, mindenesetre jóval súlyosabb és hosszasabb válságot hozott, mint a megelőző húsz esztendő.
Azt akarja mondani, hogy ezért a Fed kommunikációjának változása okolható? Az, hogy átláthatóbbá tette önmagát?
Azt akarom mondani, hogy a tőkepiacok legfontosabb játékosai: az amerikai jegybank irányítói figyelmen kívül hagyják, hogy a pénzügyi-, gazdasági kockázatvállalás nem pusztán intellektuális, gondolkodáson alapuló tevékenység, hanem komoly fizikai, fiziológiai erőkifejtés és az ember biológiai folyamataival is összefügg…
Vezető brókerként dolgoztam tizenhárom éven át a Wall Streeten, előbb a Goldman Sachsnál majd a Deutsche Banknál és közben tanulmányozni kezdtem kollégáimat és magamat, mert szembetűnő volt, mennyire kiül az ember mozgására, viselkedésére, fizikai állapotára, amikor stresszhelyzetet él át. Ennek végül tudományos kutatója, professzora lettem a Cambridge-i Egyetemen. Testünk viselkedése, erőnléte nagyon látványosan árulkodik arról, hogy mire készülünk.
A testi megnyilvánulásaink megelőlegezik döntéseinket! Ahogy nagyjából egy sportolóról, versenyzőről a mérkőzést, a versenyt, tehát a nagy stresszt közvetlenül megelőzően ránézésre felmérhető, mit tud és még inkább, hogy mit fog produkálni, nos ugyanez megállapítható előre egy pénzügyi döntéshozóról, példának okáért egy trader¬ről is – a nagyobb kihívások kezelése előtt, például amikor erősen élénkülni kezd a piaci volatilitás vagy rendkívüli hírek jelennek meg váratlanul a monitoron. Ilyenkor beindul az egész test, a vérnyomás hevesebben ingadozik, az izmok megfeszülnek. Hormonális oldalról tekintve: erős emelkedésnek indul a tesztoszteronszint.
Ezek a fiziológiai jelenségek megelőzik és megelőlegezik a kognitív (gondolkodási) tevékenységet és annak eredményét: a döntést.
Az itt a lényeg, hogy a piaci résztvevők nem csak agyukkal mérlegelnek, nem csak gondolkodnak, hanem ugyanannyira fizikai versenyzőként is beindulnak: előbb fizikailag, mint agyilag. Ezt a fizikai-fiziológiai képességet, teljesítményt aztán befolyásolja a stresszhelyzetek időtartama és sűrűsége, változatossága.
Az olvasható az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában (Proceedings of the National Academy of Sciences) az Ön által irányított kutatócsoport publikációjában, hogy minél stresszesebb helyzeteknek vagyunk kitéve, annál kevésbé merünk lépni, annál inkább csökken a kockázatvállalási hajlamunk…
Különbséget kell tenni a sokkhatásszerű, rövid időn át tartó, tulajdonképpen titkon várt, illetve az elhúzódó stressz-szituációknak az emberi szervezetre gyakorolt hatása között. Az előbbi kimondottan inspirál, bizsergető izgalmat okoz, a kreativitásunkat erősítheti. A „hormonháztartás nyelvére” lefordítva: dopamin és tesztoszteron „koktélja” ez, mely felerősíti a vállalkozási, a kockázatvállalási kedvet. De csak időlegesen. Ha ugyanis a stressz-szituáció nem számolódik fel rövid időn belül, hanem egymást követik – kiszámíthatatlan sűrűségben, ütemben – a stresszhelyzetek, akkor „fordul a kocka” fiziológiánkban, a szervezetünkben, a viselkedésünkben: a tesztoszteronszint süllyedni kezd, s helyére felnyomul a kortizon. Ez utóbbi olyan hormon, amelynek deprimáló a hatása, amely egyre inkább akadályozza a kockázatfelvállalást és közben testünk is visszavonulót fúj: lelassulunk – minden értelemben.
Ezt sok-sok milliónyi befektető tapasztalhatta „saját bőrén” 2008 végén, 2009 elején: hogyan illan el szinte minden bátorsága – a sokkhatások, a stresszek számának folyamatos szaporodása, ugyanakkor időtartamuk, mélységük, jelentőségük, jelentkezési ütemük totális kiszámíthatatlanná válása nyomán. Ennek velejárója a kortizonszint jelentős növekedése volt (ettől gyengül vészesen a kockázatvállalás), ami következményét tekintve tulajdonképpen mélyítette a krízist, hiszen a kiváltott tömeges méretű félelem, passzivitás és pesszimizmus csak a papíroktól való szabadulni akarást szülte és akadályozta, erősen késleltette a piaci élénkülés, az értékpapír-vásárlás beindulását.
Most viszont éppen annak a helyzetnek az ellenkezőjét tapasztaljuk. Mindenki vásárol, az árfolyamok a csillagos ég felé törnek…
Hallatlanul felerősödött a magabiztosság mégpedig a környezet – éppenséggel a Fed által teremtett környezet erősen piacbarát és kiszámítható volta miatt. Az utóbbi időben általunk vizsgált pénzügyi-gazdasági döntéshozók, brókerek viselkedésén, fizikumának állapotán abszolút lemérhető, micsoda ütemben erősödik vakmerőségük. A mért tesztoszteronszintek megint a csúcson járnak. Félő, hogy a tőkepiacokon, az ingatlan- és műkincspiacon megint olyan óriási buborékok fújódnak, amelyek kipukkanása drámai következményekkel fog járni.
A környezet, a konkurensek, netán az ellenfelek kiszámíthatósága vagy ennek feltételezése vakmerőbbé teszi az embert általában is? Tehát mondjuk sportolót vagy netán politikust is?
Abszolút. Egy bróker biológiája semmiben sem különbözik a sportolóétól vagy a politikusétól, a diktátorétól. Minél inkább feltételezi a bróker, sportoló, vezérigazgató, politikus, diktátor – az őt körülvevő környezet vélt kiszámíthatósága alapján –, hogy pontosan tudja, milyen és mekkora a tettének a következménye, annál inkább egyre nagyobb kockázatokat mer vállalni, annál inkább mer feszegetni, messzebbre tolni újabb és újabb határokat, annál inkább árasztja el testét-lelkét egyfajta eufória, egy olyan érzés, hogy ő mindent megtehet, számára „a határ csak a csillagos ég”.
Ez a durvulási folyamat – legalábbis a piacokon – megállítható lenne, ha a Fed és persze a több jegybank kiszámíthatatlanabbá tenné magát?
Feltételezhető, hogy mostanság jobb szolgálatot tenne a piacnak, ha annak résztvevői egy picit félni kezdenének, ha vakmerőségük, kockázatvállalási hajlamuk lefékeződne. Ha a jelenlegihez képest sokkal több bizonytalanságot éreznének maguk körül, ha nem ringathatnák bele magukat oly magabiztosan abba – ami a Fed kommunikációjából továbbra is kisejlik –, hogy történjék bármi dráma, mondjuk egy gigantikus árfolyamzuhanás, a Fed és a többi jegybank, illetve a politika ismét menteni fog mindent, minden piaci szereplőt, minden áron.
(Archívumunkból, 2014)