Úgy érzem, hogy a belaruszi útinaplóm harmadik részében valami intim dolgot kell közölnöm olvasóimmal. Szerény személyem, netán csupán az, amit kisugárzok magamból, Ómennek bizonyult az északkelet-európai térség geopolitikai és katonai helyzetének alakulása szempontjából.
Odessza. Ahogy vonatom kifutott a virágzónak látott, életimádattal, már-már hedonizmussal és történelmi-kulturális emlékek garmadájával telített város pályaudvaráról, s az irányt Lembergnek vette, a kikötő-metropoliszt nyomban – és azóta megállás nélkül – drónokkal, rakétákkal támadja az orosz hadvezetés.
Lemberg. Úgy emlékeztem meg néhány héttel ezelőtt megjelent HOLDBLOG-os írásomban, a tapasztalataimat összegezvén, hogy pompázatos ékköve mindannak, ami fennmaradt az Osztrák-Magyar Monarchiából, a térség kulináris paradicsoma, még inkább gyülekező- és találkozóhelye a Baltikum, Lengyelország, Csehország, Oroszország, Belarusz szabad, független gondolkodású, tanulni vágyó fiatalsága számára.
Nos, Lembergbe – rögtön, ahogy onnan „leléptem” – orosz rakéták csapódtak be, holott egészen látogatásom befejeztéig még egy ilyen incidens se volt másfél év alatt. Egy se a háború kirobbantása óta…
Belarusz. Amint oda betettem a lábamat, a hírhedt Wagner-különítményesek szintén betették a lábukat. Épp akkor. Soha előtte… Nyolc napra rá pedig, amint buszom elhagyta Belarusz területét és visszajutottam Vilniuszba, a szerintem Belarusz legjobb helyének számító Grodno város közeli határállomását – amelyet órákkal korábban szeltem át – Litvánia lezárta. Az utóbbi évtizedekben most először. Az indoklás szerint: „vészes természetű” mozgásokat figyelnek meg az éppen Grodnonál összesereglett Wagneresek részéről, akik nem kizárt, hogy Litvániába kívánnak „átkirándulni”.
Lengyelország védelmi minisztériuma szintén ugyanezt állította, mint ahogy ezzel maguk a wagneresek dicsekednek önként és dalolva. Ami viszont tényszerűen súlyos: Belarusz hivatalosan is bejelentette, nagyszabású hadgyakorlatokat kezdett a szóban forgó – a szívemhez és a lengyel-litván határhoz közel eső – térségben. Egymástól tucatnyi kilométernyi távolságban néznek farkasszemet litván-lengyel, illetőleg wagneresekkel „megspékelt” belarusz katonák. Ennek a fele sem tréfa, ha szabad feltételeznem ilyesmit…
Tehát ha most indulnék útnak Belaruszba, nem juthatnék ám be oda. Ugyanis az összes menetrendszerű buszjáratot felfüggesztették Belarusz és Litvánia, illetve Lengyelország között. Szóval: ha valamely olvasónk – „utánam szabadon” – Belaruszban kívánná tölteni a következő egy-két hetet, vagy az azt követő bármely belátható időszakot, akkor tessék most rám figyelni:
Belarusz csak „a Föld megkerülése árán” érhető most el. Ami persze enyhe túlzás. Mellesleg pedig: egyáltalán nem érhető el, mert a belarusz követségek felfüggesztették a turistavízumok kiadását. Én így tudom.
De vajon azt tudja-e a Tisztelt Olvasó, hogy Belaruszba – az annak légterét szabadon használó, a vele de facto katonai- és államszövetséget létrehozó, az immár nukleáris robbanófejekkel ellátott rakétákat is oda telepítő – Oroszország polgárai se léphetnek be vízum nélkül?
Hogy miért nem?
Lelövöm a poént. legalábbis azt, ami szerintem az egészben az egyik fő poén:
Azért, mert az oltári-nagy orosz-belarusz testvériség mögött kölcsönös, vészterhes, bármikor shakespeare-i drámába torkollani képes bizalmatlanság húzódik meg.
1. Belarusz – sem annak népe, sem annak vezére – nem érzi úgy, hogy valaha is Oroszország részévé kellene válnia, pláne nem, hogy Putyin elnöksége alatt kelljen senyvednie.
2. Oroszország vezére, persze látszólag „puszipajtása” Belarusz vezérének, de valójában ez a testvériség egyáltalán nem biztos: 2020 elején, midőn Belaruszban járt az Egyesült Államok külügyminisztere(!) Mike Pompeo, ő és Lukasenka potenciális stratégiai partnerség kialakításának lehetőségéről beszéltek.
Lukasenka nem utasította vissza Pompeo ajánlatát, mely szerint „az Egyesült Államok mindenben hajlandó azonnal pótolni azt a gazdasági-pénzügyi, főként energetikai űrt, veszteséget, amit az okozna, ha Belarusz feladná gazdasági függőségét Oroszországtól.
Az adott kritikusnak bizonyult évben, 2020-ban azonban nagyon beütött ott is a Covid-válság, ámde ezt Lukasenka ugyanúgy „elcsalta”, mint a 2020-as esztendőben tartott választások eredményeit. A belarusz vezér életét Putyin mentette meg a végén.
Lukasenka, kérem, ezt fizeti most vissza. Végtelen fegyverbarátsággal.
Fotó: Shutterstock, 2019
A vízumkényszer a két ország között mindezek mellett – vagy mindezek dacára – érvényben maradt, Belaruszban ettől függetlenül csak orosz turistákkal találkoztam. Ahányszor szállodákban rákérdeztem, hogy „tessék mondani, jönnek-e a külföldi turisták?” mindig csak roppant uniformizált rövid feleletben részesültem: „nem”.
Pedig fáradtságot nem kímélve – valójában ez az egyik passzióm, szóval nem fárasztott – jártam „csak úgy” a hoteleket, és mindenütt üresen tátongó épületekben voltam kénytelen kóvályogni. A panziókban, hostelekben már más a helyzet: azokban nagy számú, főként belföldi és csak orosz állampolgár utazókkal, valamint helyben tanuló afrikai diákokkal, és Belaruszban szerződtetett afrikai sportolókkal találkozhatni. A belarusz, az orosz, és az ott tanuló afrikai egységesen utasított vissza mindenféle politikai diskurzust velem. Ha véletlenül ilyen téma szóba került, mindenki először is jobbra-balra pillantott, körülnézett, majd totál más témára terelte a szót. Minden másról azonban oly kedvesen, szimpatikusan és okosan lehetett orosszal, belarusszal egyaránt tárgyalni.
Észre se vették szegény megfélemlített embertársaim, hogy tulajdonképpen valahol azért nagyon is politika, amiről azonban oly szívesen vall mindenki, legalábbis így láttam. Tizen-huszon-harmincon éves oroszok és belaruszok tucatjai dicsekedtek el nyíltan a következő mondandóval: „Nincs az a nyugati szankció, amit, aki csak akar, ne tudna áthágni!”.
A szó ilyenkor nyomban a kriptovilágra terelődött.
Ezt már Venezuelában is megfigyeltem (írtam erről is), tudniillik, hogy eldugott venezuelai településeken is mintha mindenki tisztában lenne a bitcoin és más kriptopénzek nemcsak létezésével, hanem ráadásul értik is ezt az egészet…
Belaruszban már annak lehettem a múlt hónapban a tanúja, azt hallottam helyiektől, hogy az ország lakóinak jelentős hányada a megtakarításait bitcoinban és ahhoz kapcsolódó befektetésekben tartja. Ahogy újdonsült orosz és belarusz barátaim saját mobiljaikon mutogatták, az égvilágon mindent kriptoalapú fizetések révén szereznek be a nagyvilágból.
(Emlékeztetek: nemrég írtam a fiatal ukrán haditengerészről, aki álmai kabrióját Amerikából Odesszába hozatta. Kripto-úton. Kriptoval fizetett.)
A belaruszok számára – úgy tűnik nekem – ez, tehát a kriptovilágba „költözködés”, az egyéni szabadságuk záloga.
Hiszen nincs állami intézmény, nincs valamiféle „lator” állam, jegybank stb., amely ezt az „alternatív” világot ellenőrizhetné és őket „rajtakaphatja”, értsd: rátenyerelhet megtakarításaikra. Venezuelában is ugyanez van… egész Dél-Amerikában, lassan minden egyes olyan országban – a világ országainak ezek képezik a többségét – ahol az államhatalom ilyen-olyan öncélú politikai szélhámosok, szemfényvesztők kezében van.
Olyan államokról van szó meghatározó módon, amelyeket mindig fenyegethetnek komoly inflációk, sőt államcsődök, amelyekben igenis reálisan előfordulhat, hogy az állam ráteszi a kezét az emberek bankbetéteire, amelyekben a saját papírpénz és a WC-papír értéke között nincs érdemleges differencia, sőt az utóbbi értékesebb, mivelhogy hiánycikk, az előbbiből pedig tengert lehet rekeszteni, például Venezuelában.
(Februárban azonban a helyszínről már azt írtam e hasábokon, hogy a helyzet időközben óriási mértékben javult.)
Ha szabad, merem megjósolni, hogy a bitcoin és megannyi létező, illetőleg annak potenciális derivatívja le fogják uralni a világ minden olyan politikai rendszerének pénzforgalmi világát, kiskereskedelmét, turizmusát, általában szolgáltatásait, amelyek totálisan átláthatatlanok, zártak, amelyek de facto vezérhez kötött diktatúrák.
Más kérdés, hogy eközben eme rendszerek irányítói, a diktátorok szintén „kriptoban utaznak”.
Belarusznál maradva (még ha erre felhozhatnék oroszországi, venezuelai, argentínai, iráni, afrikai, közel-keleti példákat is) az államvezetés nemhogy ellenzi, hanem egyenesen bátorítja a kripto pénzügyi modelleket.
Ugyanis az ilyenféle politikai rezsimeknek ugyanaz a gondjuk, mint az egyszeri kis állampolgárnak…
Mindazt, amit a nyugati embargók nyomán nem importálhatnak vagy nem exportálhatnak, legalábbis egyelőre, azt a kripto-világ keretei közt végül is beszerezhetik és el is adhatják, ezáltal végeredményben átverhetik az őket büntetni kívánókat.
„A kripto attól kripto, hogy kripto”
– ahogy előttem egy novoszibirszki ifjú IT-szakember „szakszerűen” összefoglalta a lényeget. Más szóval, már megint az történik, hogy ami áttörő jelentőségű innováció a Nyugaton megszületik, azt a Kelet azonnal „honosítja”, magáévá teszi és a Nyugat ellen fordítja.
A „keleti” kisember tulajdonképpen szintén ezt csinálja, ám merőben más megfontolásokból: ő éppenséggel idomulni szeretne a Nyugathoz, olyan rendszerben szeretne élni, mint azok „odaát”, ahol ezeket a technológiai áttöréseket képesek a mindennapi életbe átültetni. Az orosz, a belarusz stb. kisember saját túlélése, egzisztenciájának tartós fennmaradása érdekében cselekszik. A hatalmát végteleníteni igyekvő, ezért aztán bármikor radikálisan elnyomóvá válni képes saját elnyomóját akarja a kripto használatával kicselezni, beelőzni.
A tárgyilagosság kedvéért húzom alá: Belarusz valami egészen kivételes esetnek számít e témakörben.
Az ország elnöke – zsenialitásból? ösztönalapon?… sokak szerint azért, mert felfedezett egy „jól hangzó nevű” újfajta ágazatot, ahova jó pénzt ígérve nekik „benyomhatja” saját klientúráját, rokonait stb. – a kétezres évek legelején hozzálátott a térség gyakorlatilag legeredményesebb high-tech hatalmának kiépítéséhez. A világon addig példátlan „High-Tech Parkot” szervezett meg.
Egy részben kézzelfogható, fizikailag behatárolható földrajzi helyhez kötött, más részt viszont az egész országot, virtuálisan behálózó tudományos, kutató és fejlesztő műhelyt. Egy globálissá szélesíthető high-tech szolgáltatóközpontot, amely átláthatóan, helyinek és külföldinek egyforma jogi feltételeket nyújtva, vámoktól, bürokráciától mentesen nyújt mindenféle szoftver szolgáltatást, kutatást, fejlesztést a világ bármely megrendelője számára.
A CEPA, a Hi-Tech Park néven világszerte ismert belarusz jövőorientált technológiai-hatalmi komplexum és brand Belarusz történelmének kiemelkedő fejezete.
A részletekbe, az onnan származó cégek felsorolásába nem kívánok belemenni, azt bárki végigolvashatja a neten.
Az egész sztori fantasztikus. Egyebek közt azáltal, hogy néhány éven át kétségtelenül kizárólag Belaruszban tudott működni olyasfajta, jövő orientált gazdaság fejlesztésen alapuló és perspektivikusan tartós sikert, folyamatos feljebb jutást ígérő szisztéma, mint ami valamelyest tényleg emlékeztet arra a sikersztorira, amit Szingapúr és Dél-Korea magáénak tudhat. Ahogy az említett ázsiaiak esetében, Belaruszban sem a Lukasenka elnök által kijelölt személyek váltak dollármilliárdosokká, nem oligarchák szelektálódtak ki, hanem világra szóló tehetséggel megáldott IT-szakemberek és -vállalatalapítók.
Nem úgy, mint némely középkelet-európai országokban, az első számú vezető hűbéresei, hanem az elnöktől független szupertehetségek az ország leggazdagabbjai.
Talán nem véletlen, hogy köztük egynek sincs jachtja, repülőgépe, viszont éjt nappallá téve szorgoskodnak. De már nem saját hazájukban, Hanem meghatározóan az Egyesült Államokban és Izraelben.
Az Euronews 2020. augusztusi riportja a minszki Hi-Tech Parkról:
Miért nem otthon? Hát ez az…
Ezt az egész potenciális, világraszóló ország-sikersztorit nagyon elbaltázta Lukasenka elnök. Azt hitte, ezek az „okos fiúk” majd örökre neki lesznek hálásak. Ő alá be fognak tagozódni és őt fogják szolgálni otthon és külföldön. Nem így történt. Mert bár – akár hálásak is lehetnek valamelyest neki – de annyira sokra vitték néhány esztendő leforgása alatt a nagyvilágban, hogy már nem szorulnak a hazai „Gazdára”.
Most pedig vigyázat! Bombát fogok robbantani! Saját kútfejemből származik a jelentős mondanivalómnak szánt következő mondat:
Belaruszban 2020-ban kitört a világtörténelem eddigi egyetlen olyan tömeglázadása, amely egyszerre volt technológiai és társadalmi forradalom.
A diktatúra által létrehozott Hi-Tech Park gyakorlati irányítói a Park által kifejlesztett szoftverekkel indítottak felkelést a diktatúra megdöntésére.
A következők történtek 2020-ban:
1. Lukasenka letagadta népe előtt, hogy létezik a Covid-járvány, mire a saját fejlesztésű app-ekkel az „okos fiúk” kimutatták, hogy mintegy 35 -ször annyi a fertőzöttek száma, mint amennyit a hatóságok elismernek.
2. Ugyancsak helyi fejlesztésű szoftverek révén a szavazásra jogosult lakosság egyötöde egyértelműen igazolni tudta, hogy a 2020-as évben tartott választásokon a hatóságok figyelmen kívül hagyták vagy meghamisították leadott voksukat.
3. Egy további helyi szoftver tömeges alkalmazása révén heteken át folyamatosan forradalmi készültségben lehetett tartani, előre kiszámított időpontokban és helyeken utcára lehetett irányítani és haza lehetett „parancsolni” a nép komoly hányadát. A jövő forradalma volt ez, korát meghaladó eszközökkel, szervező erővel. Ember és ember által kifejlesztett technológiák szimbiózisa egy jobb, szabadabb élet megteremtése céljából.
Fotó: Shutterstock
A felkelést azonban Putyinék masszív segítségével, orosz katonák és rendőrök ezreinek bekapcsolásával, Belaruszba telepítésével, az életben maradásáért cserében Putyinnak az égvilágon mindent beígérő Lukasenka rezsimje kegyetlenül leverte.
Litvániában lépten-nyomon találkoztam a maga nemében egyedül álló forradalom „túlélőivel”. Három éve egyfolytában demonstrálnak a Belarusz követségek előtt és a nagyvárosok főterein Litvániában, valamint a másik két balti államban és Lengyelországban. Belarusz „disszidensekkel” képtelenség nem összefutni abban a térségben, még Ukrajnában is több ezren vannak, önkéntesként harcolnak Ukrajna oldalán. Egybehangzó elmondásuk szerint 2020-ban sok száz embert ölt meg a belarusz rendszer. A hivatalos hivatalos adatok szerint úgy 1500, nyugati hírszerzők szerint 8-10 ezer foglyot tartanak még mindig börtönben a három évvel ezelőtt „elbukottak” közül.
4. Az utóbbi három esztendőben a nagyon ígéretes high-tech szektorban dolgozó tízezrek nagyjából fele „világgá ment”, a fiatal férfiak – 2020 vége és a háború kitörése közötti intervallumban évente – eleve soktízezer számban hagyták hátra hazájukat, sok esetben egész családjukat.
Az ország ugyanakkor – nem sikertelenül, mintha nem is boldogtalanul – egyfolytában „robotol”. Pontosabban tényleg szorgosan melózik. Nincs ma olyan produktuma Belarusznak: mezőgazdasági gép, főként traktor, cipő, sportszer, szoft- és hardver, szórakoztató elektronikai eszköz, millióféle gépsor, élelmiszer, ruhanemű, amit ne full-ra járatva állítanának elő mostanság és mindből ne venne fel korlátlan mennyiséget a háborúzó Oroszország.
És közben áradnak a katonai és polgári megrendelések, főként a Harmadik Világból, Iránból, Venezuelából, Törökországból a korábbihoz képest takaréklángon dolgozó, de továbbra is a legjobbak közé sorolt belarusz IT-iparhoz. Az pedig, hogy az ország a világ egyik legnagyobb káli-műtrágya gyártója és exportőre főnyeremény egy olyan világban, amelyben a mezőgazdaság és élelmiszeripar számít a leglukratívabb gazdasági főszereplőnek. Pláne ott, ahol a közvetlen környéken egyre szélesedőnek tetsző háború dúl.
Ahol a férfit egyre hosszabb időre elviszik katonának, ha hazájában marad, az Belarusz. Ahol a férfi, ha nem akar katonának és háborúzni menni, akkor „elhúz” más országba. Belarusz ilyen. Ahol a nehézipar reneszánszát éli, és virul, ott a férfi az, aki egész nap a gyárban melózik. Ez van Belaruszban. Ahol a férfi mindezen stresszek alatt kénytelen élni, ott ő sokkal hamarabb hal meg, mint a nő, illetve nagyobb valószínűséggel válik alkoholistává, netán öngyilkossá. Ez a belarusz valóság.
Leegyszerűsítetten és nem teljes magyarázattal élve, ezek az okai annak, hogy miért lát az ember nagyvárosok belvárosaiban hétköznap és hétvégén sokkal több lányt és asszonyt, mint fiatal férfit. Miért is nem látni ott készült képeimen férfiakat, miért szinte csak nőket.
A nemek közötti arányeltolódás egyébként – a fentebb említettektől függetlenül is – Belaruszban messze eltér a világ átlagtól, ahogy Lettországban, Litvániában, Ukrajnában, Oroszországban is.
Belaruszban 50 férfira csaknem 54 nő jut. Ez a rejtély kulcsa.
De – hangsúlyozom, s tán az országról szóló három írásomból összességében kiderült – nem ez Belarusz legnagyobb rejtélye.
Zentuccio belarusz útinaplójának első két része itt és itt érhető el.
Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.