Augusztus 22. és 24. között Dél-Afrikában gyűltek össze a BRICS-országok vezetői, hogy tanácskozzanak korunk nagy dilemmáiról. Szó volt a kereskedelemről, a multilaterális gazdasági kapcsolatok fejlesztéséről, a szervezet potenciális bővítéséről, valamint a globális geopolitika aktuális trendjeiről. Kína és a csoport más tagjai is változást szeretnének látni a nemzetközi erőviszonyokban, azonban a Nyugat pénzügyi és gazdasági dominanciája továbbra is megingathatatlannak bizonyul.
A BRIC betűszót 2001-ben alkotta a Goldman Sachs közgazdásza Jim O’Neill, ami a világ négy „nagy” feltörekvő gazdaságára Brazíliára, Oroszországra, Indiára és Kínára utalt. A fikcióból végül 2009-re lett tényleges csoportosulás; a BRIC-országok államfői Jekatyerinburgban tartották az első hivatalos találkozójukat. Dél-Afrika 2010-ben csatlakozott, így alakult meg a ma ismert BRICS, amely a mai napig afféle informális gazdasági együttműködési szervezetként működik.
A BRICS népszerűsége tavaly ugrott meg jelentősen, amikor az ukrajnai inváziójára válaszul a Nyugat eddig elképzelhetetlennek tartott gazdasági szankciókat rótt ki Oroszországra. Vannak, akik úgy értelmezik a történteket, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei visszaéltek a globális pénzügyi rendszerben lévő „aránytalan” befolyásukkal, így a büntetőintézkedések aláássák a – dollár- (és euró-) alapú – globális pénzügyi rendszerbe vetett bizalmat. Ahogy John Connally, az Egyesült Államok 61. pénzügyminisztere mondta:
„A dollár a mi valutánk, de a maguk problémája.”
A Nyugat korábban sem habozott gazdasági befolyását háborús agresszorok és latorállamok ellen használni, azonban a tényleges nagyhatalom ilyen szintű megbüntetésére még nem került sor. Oroszország 300 milliárd dollár értékű deviza tartalékát befagyasztották, valamint a Gazprom bank kivételével minden jelentős pénzintézetét lekapcsolták a SWIFT-hálózatról. A Moszkvával történtek nem csak a kínai vezetést borzasztják el, hanem más, geopolitikailag el nem kötelezett országoknál is szemet szúr. Eddig 40 ország jelezte érdeklődését a BRICS-hez való csatlakozás iránt. Brazília elnöke Lula, egy elhíresült interjújában fakadt ki az amerikai pénzügyi dominancia ellen:
„Minden este azt kérdezem magamtól, hogy miért kell minden országnak dollárban bonyolítani a kereskedelmét?”
BRICS vs. G7
A dollár részesedése a jegybanki tartalékokból 73 százalékról 59 százalékra csökkent az utóbbi 20 évben. Ez azonban sokkal inkább az olyan fejlett piaci devizák térnyerésének tudható be, mint a kanadai és ausztrál dollár vagy a svéd korona. A jüannak mindössze két és fél százalékos részesedést sikerült elérni a nemzetközi tartalékokból, annak ellenére, hogy a Kína gazdasága a globális GDP-nek már közel ötödét adja. Egyéb lehetőség híján Oroszország is kénytelen volt a felhalmozott devizatartaléka nagy részét az euródolláron tartani, amely „áldozatul” esett a 2022-ben kivetett szankcióknak.
Technikailag könnyen ki lehet kerülni a nyugati devizákat, lehet például barter ügyleteket kötni és nyersanyagokkal elszámolni. Így tesznek olyan országok, mint Szíria, Irán vagy Venezuela – más kérdés, hogy a barter nem túl hatékony. Azonban ez sem magyarázza teljes egészében a fejlett piaci devizák iránti keresletre. A brazil kormányfő közgazdasági értelemben nem a releváns kérdést tette fel, mikor a dollár használatának szükségességét kérdőjelezi meg a nemzetközi elszámolások során.
Egyfelől a dollár mögött – amely a devizatranzakciók 70 százalékában közvetlenül vagy közvetve érintett – ott áll a világ leglikvidebb és legintegráltabb pénzügyi rendszere, valamint a pénzügyi értelemben (minden kivetett szankció ellenére) egyik legkevésbé diszkriminatív angolszász jogrendszer is. Másfelől a lényegi kérdés nem az elszámolási egység formája, hanem a külfölddel való jelentős megtakarítás felhalmozásának lehetősége.
A globális kereskedelemben, ha egy országnak többlete van egy másikkal szemben akkor a keletkezett megtakarításait be kell fektetnie. Ha a szufficittel rendelkező ország saját fizetőeszközére konvertálja, akkor túlerősítheti a devizáját, ami az exportszektorának versenyképességét rövid távon tönkre teheti. Ezért a konzisztensen folyó fizetési mérleg hiánnyal működő országok tőkepiacainak alkalmasnak kell lenni a külföldi tőke beáramlására. Pontosan ezért az amerikai dollár az első számú világpénz: az Egyesült Államok nemcsak képes, hanem hajlandó is a világ többletmegtakarításának nagy részét befogadni.
Ezzel szemben a kínai, illetve orosz vízió szerint a BRICS-ből a G7 egy lehetséges ellenpólusa jöhetne létre, amely csökkenteni tudná a nyugati pénzügyi hegemóniát. Azonban a BRICS-nek e téren komoly hiányosságai vannak:
- A csoportból sok esetben hiányzik a konszenzus, az érdekek nem ritkán széthúznak és a tagok csak a legalapvetőbb dolgokban tudnak megegyezni. Amíg Moszkva és Peking mélyebb integrációt sürgetne a szervezetben, addig a többiek inkább kerülik a számukra előnytelen elköteleződést.
- A betűszó 2001-es létrehozása óta nem sok babér termett a BRICS-nek, Kína kivételével a tagok globális GDP-ből való részesedése stagnált vagy nem változott jelentősen az utóbbi 20 évben. (Ez azért relatíve kudarc, mert a fejlődő, alacsonyabb jövedelmű országoknak nagyobb növekedési potenciáljuk van, mint a már alapból nagy súllyal rendelkező fejlett országoknak.)
A BRICS kellő koherencia nélkül nem tud tényleges ellensúlyává válni a G7-nek, azonban Kínát az elmúlt évtizedekben elért eredményei valódi geopolitikai szereplővé tették. Gyakran szokás összehasonlítani a fejlődő országok vásárlóerővel kiigazított bruttó hazai termékét a fejlett országokéval, amely szerint nemcsak a kínai gazdaság a világon a legnagyobb, hanem a BRICS súlya már meghaladja a G7-országokét. Azonban a vásárlóerővel kiigazított metrikával az a probléma, hogy az alacsony jövedelmű országoknál az alacsony árszínvonallal való korrigálás hamis képet mutat a tényleges geopolitikai befolyásról. A valódi gazdasági erőt a nominális GDP méri a legpontosabban, amely tekintetében a kínai 70 százaléka az amerikainak, amíg a többi BRICS-tag mérete szinte marginális.
A globális fizetési mérleg működése
A nemzetközi kereskedelemben a szereplők nettó megtakarítása nulla, ami azt jelenti, hogy egy ország többlete egy másiknak ország – vagy csoport – hiányával egyenlő kell, hogy legyen. A nyugati országok 1980-as években elindított neoliberális gazdaságpolitikája (amely a Világkereskedelmi Szervezet 1995-ös létrehozásával teljesült ki) lehetővé teszi bizonyos országok számára, hogy folyamatos és jelentős külkereskedelmi többlettel működjenek, így hasznosítva a többletipari kapacitásukat, amit a hazai piac nem tudna felszívni. Mivel az USA fizetőeszköze az első számú tartalékdeviza, így a világ dollárigénye az Egyesült Államok folyó fizetési mérlegének hiányán keresztül tud kielégülni.
Az egyetlen valódi alternatíva a dollár szerepének csökkentésére a kínai jüan nemzetközi használatának kiterjesztése lehet. Ennek – a nyugati szankcióktól való teljes körű védelem érdekében – nemcsak elszámolási, hanem felhalmozási értelemben is meg kellene valósulnia, azaz a külföldi befektetőknek kínai eszközöket kellene akvirálni. Azonban a legnagyobb akadály ennek megvalósítása előtt maga a kínai állam…
A teljes és totális ellenőrzés érdekében a kínai vezetés rögzített devizaárfolyamot és tőkekorlátozásokat tart fenn, amellyel effektíve limitálja külföldi tőke beáramlását. Monetáris politikai trilemmának nevezik, hogy egy ország a következő három lehetőségből csupán kettőt választhat:
- szabad tőkeáramlás,
- fixált devizaárfolyam (maga a kínai jüan nem hivatalosan a dollárhoz van kötve),
- önálló monetáris politika.
Kína az első kettőt választotta, amikor az 1980-as években a piacgazdaság bizonyos elemeinek felhasználásával modernizálni kezdett. A gazdaság liberalizációjával és a tőkekorlátozások megszüntetésével jelentősen növelni lehetne a jüan – aránytalanul kicsi – nemzetközi szerepét. Azonban ez szükségszerűen a kínai kommunista párt gazdaság felett gyakorolt kontrolljának gyengülését eredményezné. Az utóbbi évek tendenciái pedig nem a csökkenő, hanem a növekvő állami részvétel irányába mutatnak.
A dolláralapú eszközök egy másik lehetséges kikerülési módja a BRICS országok megtakarításának európai vagy japán eszközökbe való irányításával tudna megvalósulni. Ennek kapásból hátulütője, hogy mind az Európai Unió, mind Japán az Egyesült Államok közeli szövetségese és a legfontosabb nemzetközi ügyekben (köztük a szankciós politikában) konzisztensen támogatják azt. Ha ettől eltekintünk, akkor további probléma, hogy az EU-nak nincs egységes kötvénypiaca, a japán tőkepiac befogadóképessége pedig erőst limitált: manapság nem sokan szeretnének nulla vagy masszívan negatív reálkamatot kapni a befektetéseikre. Ha feltételezzük, hogy Kína vagy más nagy megtakarítással rendelkező ország mégis nagy mennyiségű eszközt vásárolna az Eurózónában, akkor az EKB-nak két lehetősége lenne:
1. Felértékelni az eurót ezzel aláásva az európai export versenyképességét, amely megnövekedett folyó fizetési hiánnyal társulhat, amit a döntéshozók aligha tolerálnának.
2. Más devizákat akkumulálni, hogy neutralizálja a nettó külföldi tőkebeáramlást. Ez a gyakorlatban szinte biztosan kontrollálatlan monetáris expanziót és dollárban denominált eszközök vételét jelentené.
Egy másik lehetőség a kereskedelmi többletek az árupiacokban való befektetésében rejlik. Például a kellően likvid olaj- és földgázpiacon lehetséges nagy mennyiségű nyersanyagot felhalmozni. Azonban e stratégiával még a korábbinál is nagyobb kockázatok vannak. Egyfelől az árupiacok nagyon volatilisek, azaz rövid idő alatt jelentős ármozgások történhetnek, nemcsak nyerni, hanem bukni is nagyon sokat lehet. Másfelől a BRICS és fejlődő országok közül sokan eredetileg áruexportőrök. Oroszország, Irán vagy Venezuela pont magas árak mellett lenne kénytelen vásárolni (ami önmagában nonszensz lenne az ő szempontjukból) és alacsony árak mellett eladni, ami további árfolyameséseket eredményezne.
Az amerikai dolláralapú nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszer egyedülálló és jelenlegi formájában nem lecserélhető vagy helyettesíthető. Az Egyesült Államok az egyetlen ország a történelemben, amely szinte minden külföldi befektető számára korlátlan hozzáférést biztosít a tőkepiacához. A nagy megtakarítók, mint Kína, Németország, Japán, Brazília, Szaúd-Arábia vagy Oroszország nem lennének képesek ilyen kereskedelmi többlettel működni, ha az amerikai háztartások nem fogyasztanának ennyit. Ahogy egyszer a Clinton-kormányzat pénzügyminisztere mondta:
„Európa egy múzeum, Japán egy idősek otthona, Kína pedig egy börtön.”
A BRICS és a multipolaritás
2024-től a BRICS hat új taggal bővül: csatlakozik Argentína, Egyiptom, Etiópia, Szaúd-Arábia, Irán és az Egyesült Arab Emirátusok. Az új név vélhetően BRICS+ lesz, azonban a problémák maradnak a régiek:
- A mélyebb integrációnak továbbra is gátat szab, hogy nem minden tag jön ki jól egymással ( gondolhatunk például a szaúdi-iráni vagy a kínai-indiai ellentétre). Vélhetően ezen a további expanzió sem fog segíteni.
- Ha a csoport önálló kereskedelmi, illetve gazdasági blokkot kíván létrehozni, akkor egymás között újra kell osztani a megtakarításokat, vagy valakinek jelentős deficitet kell futtatni a többiekkel szemben. Ha ez nem történik meg, akkor a lehetőségeik meglehetősen korlátozottak. Szintén nem könnyít a helyzeten, hogy mind a három új Perzsa-öböl menti tag szignifikáns többlettel rendelkezik külfölddel szemben.
A világpolitikában elkezdődött egyfajta blokkosodás, amely keretében az Egyesült Államok és szövetségesei áll szemben egy Kína vezette táborral. Hasonló jelenség figyelhető meg a világkereskedelem esetén is, igaz pont ellentétesen, mint azt az ember a fentiek tükrében feltételezné. Érdekes módon a fejlett nyugati demokráciák (főleg az angolszászok) „túlfogyasztását” eddig szinte soha nem látott mértékben autokráciák finanszírozzák.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a diktatúrák tesznek szívességet a Nyugatnak, sőt pont ellenkezőleg. Az orosz olaj – a venezuelaihoz hasonlóan – helyettesíthető, valamint a Kína által exportált kis- és nagykereskedelmi áruk jelentős része is pótolható vagy egyenesen elhagyható lenne. A fejlődő országok a relatíve olcsó munkaerőnek és rendelkezésre álló szabad ipari kapacitásának csak akkor tudják hasznát venni, ha a fejlett országok piacai nyitva állnak előttük.
Egy elterjedt összeesküvés-elmélet szerint az amerikai külpolitika egyik elsődleges célja, hogy a külföldieket rávegye az amerikai állampapírokba való befektetésbe. Ez az úgynevezett petrodollárokon keresztül valósul meg, amely lényege, hogy amerikai dollárban kereskednek és jegyzik a világpiacokon az olajat, így a kitermelőknek végül az amerikai piacon kell elhelyezni a megtakarításaikat. Ebből természetesen semmi sem igaz. Az Egyesült Államoknak nemcsak, hogy nincs szüksége közel-keleti vagy ázsiai olajra (mivel Észak-Amerika gyakorlatilag önellátó), hanem pont fordított az ok-okozati összefüggés: azért fektetnek állampapírba a külföldiek, mert külkereskedelmi többletük van. Az amerikai kormányzat a részben protekcionista gazdaságpolitikájával már jó ideje azt szeretné elérni, hogy a külföldiek ne fektessenek be ennyit, tehát az országnak ne legyen ekkora külkereskedelmi hiánya.
Valójában a dollár nemzetközi szerepe visszaesésének egyik legnagyobb nyertese az amerikai középosztály lehetne. Azonban minden igyekezete ellenére sem Kína, sem más országok sem tudnak érdemi alternatívát kínálni, amely helyettesíteni tudná az amerikai dollárt vagy az amerikai fogyasztót. A BRICS-országok rövid távon legfeljebb a saját folyó fizetési mérleg többletüket tudják lecsökkenteni, azáltal, hogy kevesebbet exportálnak nyugati piacokra. Ezzel persze önmaguknak tennének legjobban keresztbe. Ironikus módon pont azon országok tiltakoznak kézzel-lábbal az amerikai és nyugati pénzügyi hegemónia ellen, amelyek a jelenlegi, a dolláralapú rendszer legnagyobb haszonélvezői közé tartoznak.