Keleten a helyzet változni látszik, Oroszország katonai és gazdasági pozíciói egyaránt gyengülnek. Ennek azonban súlyos ára van, amit többek között az Európai Uniónak kell megfizetnie. Ami pedig a szankciókat illeti, a java még hátra lehet. Vajon ki bírja jobban a folytatást?
Megfordult az ukrajnai „hadiszerencse”. Az orosz hadsereg töredéke próbál egy Bulgária méretű területet megszállva tartani, amíg az ukrán haderő egyre erősödik. A nyugati fegyverszállítmányok továbbra is áramlanak az országba és az ukrán fegyveres erők létszáma már az egymillió főt is meghaladhatja. A harkovi és a limani offenzívával bebizonyosodott, hogy az ukránok képesek nagyívű ellentámadásra, miközben az orosz hadsereg egyre súlyosabb veszteségeket szenved. Moszkva csapatai ma már a front nagyrészén védekezni kényszerülnek.
Az orosz vezetésnek lépnie kellett és lépett is. A Kreml négy régió annektálását jelentette be és „részleges” mozgósítást rendeltek el. A „kapkodás” viszont meglehetősen szokatlan eredményekhez vezetett, mivel még maguk az oroszok sem tudják pontosan, hogy mit annektáltak. A Kreml szóvivője azt nyilatkozta, hogy konzultálni terveznek a lakossággal a pontos határokról, mivel azok még számukra sem egyértelműek. (Ez vélhetően annak tudható be, hogy az ukránok területeket foglalnak vissza). Így az a különös helyzet állhat elő, hogy az orosz „határ” át is ugrotta az ukrán csapatokat, meg nem is.
Egy nagyhatalom akkor hagyhatja figyelmen kívül a nemzetközi jogot, illetve a többi ország véleményét, ha rendelkezik a szükséges katonai és gazdasági erőforrásokkal. Oroszországra eddig katonai óriásként és gazdasági törpeként tekintettek az elemzők, az ukrajnai háború mindkét vélekedésre rácáfolt azonban. A Kreml pechére az invázió nemcsak megütötte a Nyugat ingerküszöbét, de annak egységét is újra kovácsolta. Bár a közvetlen katonai beavatkozás már az elejétől fogva ki volt zárva (mivel Oroszország atomhatalom), a gazdasági büntetőintézkedések száma azonban a harcok elhúzódásával egyre csak nő. A leghatékonyabban pedig az tud szankcionálni, akit a legszorosabb kapcsolatok fűznek Moszkvához. Így került egy „gazdasági háború” frontvonalába az Európai Unió, pont akkor, mikor az a legfelkészületlenebb volt rá.
Az EU Achilles-sarka: a gázpiac
Az Európai Unió vezetői a szankciós politikával egy olyan küzdelembe mentek bele, amiben az európai lakosság rövid távon sokat veszíthet. A 2010-es években az uniós energiapolitika nagymértékben az olcsó orosz földgázra épült, miközben saját gázmezői rendre kiürültek vagy környezetvédelmi okokból bezárták azokat. 2021-ben az Európai Unió gázimportjának 40 százaléka Oroszországból jött. Bár a Kreml meglepően sokáig habozott, végül drasztikusan csökkentette az Európába történő földgázszállítást az invázió elindítását követően. A négy fő vezeték közül ma már csak a déli és az ukrajnai vezetékek szállítanak gázt, utóbbi kapacitásának töredékén működik.
Mostanra Norvégia lett az EU első számú gázexportőre, amíg az orosz részesedés az uniós importból 10 százalékra csökkent. Ennek azonban nem kívánt következménye, hogy a gázárak a háború előtti szintekhez képest hét-nyolcszorosára nőttek. A gáz számos termék mellett az áram marginális (piaci) árát is meghatározza, így idén évtizedek óta nem látott nagyságrendű infláció figyelhető meg Európában.
Vannak azonban pozitív fejlemények is. Jó hírnek értékelhető, hogy az Északi Áramlat elzárása (és felrobbantása) sem tudott már tartós áremelkedést kiváltani. Ez azt jelenti, hogy Oroszország ármeghatározó szerepe jelentősen csökkent. A Kreml tudna még kárt okozni, például az ukrajnai és déli vezetékeken történő szállítások további korlátozásával, ugyanakkor az árat ezek az intézkedések már kevésbé tudnák befolyásolni.
Az aktuális kilátások szerint Európában – a 90 százalék körüli töltöttségű tárolókkal, 20 százalék körüli fogyasztáscsökkentéssel és sok amerikai LNG-vel – lesz elegendő gáz a télre. A legnagyobb gond az árral van, ami számos ipari szereplőnek megfizethetetlenné vált. Ebben a helyzetben a piac rombolással teremt egyensúlyt, ami jelen esetben gyárak bezárását és munkahelyek megszűnését jelenti. A dolgok változatlansága mellett 2023 sem kecsegtet jobb kilátásokkal. Egyfelől az elemzők a jövő év első felére jelentős gazdasági visszaesést várnak, másfelől relatíve kevés orosz gázzal csak akkor lehet nyáron feltölteni a tározókat, ha a fogyasztás a háború előtti szint alatt marad. Ilyen körülmények között nem sok esély van a gyors gazdasági felépülése. Az EU tagállamai olyan egyéni döntésekkel, mint a holland Groningen gázmezőn való kitermelés növelése vagy a spanyol-francia gázvezetékek kapacitásának bővítése sokat segíthetnének a gázellátáson. E lépések azonban továbbra is váratnak magukra.
Segítene a szankciók feloldása?
Oroszország nyíltan kimondta, hogy addig nem küld több gázt, amíg a szankciókat fel nem oldják. Az Unión belül is néhányan a büntetőintézkedések feloldásától remélik a helyzet javulását. A közeljövőben nem reális, hogy az EU anélkül megszünteti a szankciókat, hogy Moszkva és Kijev békét kötne, ugyanakkor el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez mégis bekövetkezne.
Oroszország békeidőkben évenként 150-160 milliárd köbméter gázt küldött az Európai Unióba, ami az aktuális szállításokkal kalkulálva 45 milliárd köbméterre csökkent. Ez alapján körülbelül 100-110 milliárd köbméter orosz gáz hiányzik a piacról, amit Európának szinte teljesen cseppfolyósított gázimporttal kell pótolni. Az Északi Áramlat-1 és -2 vezeték éves kapacitása 55 milliárd köbméter, a Jamalé 27 milliárd köbméter, az ukrajnai vezetéké 57 milliárd köbméter (bár a luhanszki ág nélkül ennek nagyjából a fele), illetve a déli áramlaton évi 10-18 milliárd köbméter gázt tud a Gazprom Európába szállítani.
Az Északi Áramlat vezetékeit valaki megrongálta, ám érdekes módon az Északi Áramlat-2 egyik vezetéke megúszta a robbantásokat. Ez azt jelenti, hogy a Gazprom az éppen maradt vezeték segítségével tudna gázt küldeni, már ha a németek hajlandóak lennének azt fogadni.
A Lengyelországon átívelő Jamal vezeték volt az első, amit elzártak az oroszok a háború kitörése után. A lengyel kormányzat továbbra sincs túl békülékeny hangulatban Moszkvával – sőt, kiépítettek egy új vezetéket – így nem valószínű, hogy a Jamalt újra lehetne indítani.
Az ukrajnai vezetékkel az az egyik legnagyobb gond, hogy folyamatosan változik, épp ki ellenőrzi őket. A luhanszki régión keresztül nem fogadnak gázt az ukránok, mondván, hogy ők fizikailag nem kontrollálják azt.
A Törökországon átívelő vezeték pedig maximum kapacitáson üzemel és érdemben nem tud több gázt küldeni (kevesebbet viszont igen). Marad a cseppfolyósított gáz, amiből már a kikötők fogadási kapacitása jelenti az első számú akadályt. Tehát a Kreml akarata ellenére sem feltétlenül tudna jelentősen több földgázt szállítani Európába.
Szankciós rezsim: ki az erősebb?
Kétségtelen, hogy azoknak, akik a szankcióktól várták a háború befejezését, csalódniuk kellett. Hiába lett Oroszország a világ legszigorúbban szankcionált állama, a Kremlt nem sikerült „térdre kényszeríteni”. A 2022. elején prognosztizált 10-15 százalékos GDP-csökkenés helyett csupán 5-6 százalékos visszaesésre lehet számítani. Mi ennek az oka?
Az orosz gazdaság felépítése, amely döntő részben az energiaexportra épül. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint 2021-ben az orosz szövetségi kormány bevételének 45 százaléka volt köthető az olajhoz és gáziparhoz. Moszkva 2022 első felében rekordbevételeket könyvelhetett el, mivel a nyersanyagárak jelentősen emelkedtek és az orosz energiaexport sem szankcionálták érdemben.
Azonban ezen a téren is változások jönnek. A földgáz esetén maga a Kreml döntött a korlátozás mellett, az Unió pedig olaj- és szénembargót jelentett be. A szénre vonatkozó importtilalom már életbe is lépett, a tengeren szállított nyersolaj behozatalát 2022. december 5-től, az olajtermékek importját pedig 2022. február 5-től tiltják meg. Hatályba lépésük esetén ezek lesznek az eddigi legjelentősebb büntetőintézkedések, mivel az Európai Unió messze a legnagyobb importőre az orosz olajnak. Ezzel párhuzamosan a G7-országok ársapkát vezetnének be, amit az olajszállító hajók biztosítási piacának szabályozásával érnének el.
A Nyugat taktikája egyszerű: átirányítani az eddig Európába érkező orosz olajexportot Ázsiába
– ahova az nagyrészt csak hajóval tud menni, majd ársapkával korlátozni az árát.
Formálisan támogatja majd ezt Kína, India vagy Törökország? Szinte biztosan nem. Ennek ellenére működhet a terv. A piac (informálisan) már most elvégzi a munka nagy részét, az orosz uráli olaj az északi-tengeri Brenthez képest 25 százalékos diszkonton forog. A nyugati szankciók ezt a diszkontot növelnék, amivel a kínai és indiai importőrök rendkívül jól járnának. Más kérdés, hogy a gyakorlatban lehetséges-e átirányítani az ázsiai piacokra ekkora mennyiségű olajat és Európa mennyire tudja pótolni a kieső orosz importot.
Az OPEC+ döntése
A nyersolaj ára dollárban kifejezve visszatért a háború előtti szintekre. Ez három dolognak köszönhető: a kitermelés növekedett, az Európa által meg nem vett orosz olaj egy része utat talált Ázsiába, valamint recessziós félelmek jelentek meg. Az eseményeket a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete is követte, és azt a döntést hozták, hogy a globális kínálat két százalékával (napi kétmillió hordóval) csökkentik a kitermelési kvótáikat. Ez effektíve egyszázalékos csökkentést jelent – mivel számos OPEC+-tag képtelen a kvótájának megfelelő mennyiségű olajat termelni. Ennek ellenére ilyen árak mellett ez egy példátlan lépés volt.
A kitermeléscsökkentésnek hátterében két dolog állhat. Egyfelől a nagy kőolajexportőrök a globális visszaeséstől tartva szeretnék elkerülni azt a rendkívüli olajáresést, amit 2020-ban tapasztaltunk. Másfelől zavarhatja az OPEC+-kartellt a G7-ek és az EU készülő ársapkája, mivel egy ilyen „fegyvert” ellenük is használhatnak a jövőben. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok is csökkentették a kitermelést, ezzel nehezítve Nyugat-Európa számára, az orosz olajimport pótlását.
Ahogy Zbigniew Brzezinski (az Egyesült Államok volt nemzetbiztonsági tanácsadója) fogalmazott:
A 21. századi Oroszországnak két választása van: az Európai Unió szövetségesévé, vagy Kína vazallusává válni.
Jelenleg nem kétséges, hogy melyik úton halad a Kreml. Ezzel pedig Európa és Oroszország – bár eltérő mértékben –, de egyaránt veszít. Az Európai Unió a 2022-es stagfláció (együtt jelentkező magas infláció és alacsony növekedés) után 2023-ban még nagyobb kihívásokkal néz szembe, ugyanakkor az energiaimport diverzifikálása és az ellátási láncok helyreállítása néhány éven belül lezajlik. Ezzel szemben Oroszországnak idén hiába bizonyul a vártnál ellenállóbbnak, akár egy évtizednyi fejlődésről is le kell mondania. Az orosz gazdaság működéséhez nagy mértékben hagyatkozik nyugati technológiai importra, amit nem lesz egyszerű helyettesíteni. A IT-szektorban dolgozók exodusa mellett a mozgósítással is értékes munkaerő kerül ki a piacról, aminek a pótlása a háború folytatása mellett nehézségekbe ütközhet. Mindemellett a pénzügyi szankciók általánosságban megnehezítik a többi országokkal való kapcsolatok fejlesztését, mivel nem sok vállalat kockáztatja meg a nyugati piacok elvesztését.
Az Európai Unió és Oroszország között gazdasági szempontból talán a legfontosabb különbség a fejlettség. Nyugat-Európa gazdag, Kelet-Európa országai pedig a felzárkózás céljából forrásokat kapnak az Uniótól, így gyorsabban növekedhetnek. Ezzel szemben az orosz gazdaság nem számít fejlettnek, és ezen Kína nem tud – és talán nem is akar – változtatni. Az orosz ipari centrum döntő részben az ország európai részén fekszik, ami túl messze van Kelet-Ázsiától ahhoz, hogy az európai partnereket rövid vagy középtávon helyettesíteni lehessen. Peking megtehetné, hogy több olajat vásárol, azonban egyelőre ezen a téren is csak minimális erőfeszítések történtek. Arról pedig szó sincs, hogy Kína elismerje a Krím-félsziget vagy a Donbasz Oroszországhoz csatolását. Ez nem véletlen, mivel Kína számára sokkal fontosabbak a Nyugattal való gazdasági kapcsolatai, mint Oroszországgal. Nem sokan lehetnek elégedettek a mostani felállással. Az Európai Unió lemaradása tovább nő a nagyhatalmak versenyében, Oroszország pedig minden eddiginél nagyobb elszigetelődéssel és marginalizálódással néz szembe.
Mi lesz a forinttal?
A magyar gazdaság stabilitása alapvetően két külföldi partnertől függ: Brüsszeltől és Moszkvától. Az Uniótól függenek a kereskedelmi kapcsolatok és a pénzügyi források, Moszkvától pedig az energiaellátás. Jelenleg mindkettővel nehézségek vannak. Ezt tovább súlyosbítja a globális visszaeséstől való félelem, amelynek következtében a centrumországok bevonzzák a tőkét, így a devizáik (euró és elő sorban a dollár) erősödni kezdtek. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a forint nem indokolatlanul rekordgyenge, másfelől pedig azt, hogy a közeljövőben vélhetően folytatódnak a szokatlanul nagy árfolyamingadozások.
A tartósan magas energiaárak és a forint leértékelődése egy öngerjesztő folyamatot táplálnak, ami a folyó fizetési mérleg hiányán keresztül az inflációt fűti, tovább gyengítve a forintot. Erre az állam gazdaságpolitikája és a jegybank monetáris politikája külön-külön tud választ adni.
A magyar kormányzat fiskális mozgástere meglehetősen szűk, mivel a GDP-arányos államadósság – a régióhoz viszonyítva – magas. Ez azt jelenti, hogy az állam források hiányában csak korlátolt mértékben tud támogatást adni a bajba jutott iparágaknak. Az EU-s transzferekhez való hozzájutás jelentősen javítana a helyzeten. Nemcsak a 2021-2027-es felzárkózási támogatásokról kell megegyezni, hanem a koronavírus-járvány miatt létrehozott helyreállítási alapról is, amelynek keretében 2000 milliárd forint forráshoz jutna Magyarország. Az Európai Unióval való kiegyezés mentőövet jelentene a magyar gazdaságnak, de nem oldana meg minden problémát.
Monetáris politika terén az MNB elnöke jelezte, hogy szeretnék befejezni a kamatemelési ciklust, ehhez azonban a piacnak is lehet egy-két szava. Hiába 13 százalékos az irányadó kamat, ha az infláció 20 százalék körüli tempóra gyorsul. Amennyiben szignifikánsan tovább gyengül a forint akkor a pénzügyi kondíciók további szigorításra elkerülhetetlen lesz, attól függetlenül, hogy az intézkedések mennyire fékezik a magyar gazdaságot. Ezen a helyzeten szinte kizárólag a külkereskedelmi egyensúly helyreállása (illetve a hiány csökkenése) tudna segíteni, amihez az energiaárak jelentős esésére lenne szükség.
Németország (Európa legnagyobb gazdasága) borítékolhatóan recesszióba süllyed a következő fél évben, ami mellett naivitás lenne azt feltételezni, hogy ez Közép-Európa többi országában másképp lesz. A neheze még hátra van, mivel egy stagflációs, illetve inflatórikus válság idején a kormányzat a megszokottal ellentétben kevésbé tud stimulálni.
Ebben a környezetben a legtöbb, amit Magyarország tehet az a Brüsszellel való kiegyezés, a következetes monetáris politika és az energiaellátás biztosítása. Mindezek ellenére a forint további gyengülésre lehet ítélve, mindaddig, amíg az Európai Központi Bank és az amerikai jegybank be nem fejezi a kamatemelési ciklust.
Van kiút az energiaválságból, és még keresni is lehet rajta!
Az orosz-ukrán konfliktus hetedik hónapjában már nem az a kérdés, hogy Európa recesszióba süllyed-e, hanem az, hogy mennyire lesz mély és elhúzódó a válság. A kedvezőtlen kilátások ellenére, nem szabad azonban alábecsülni az európaiak alkalmazkodóképességét, a ma még strapabíróbbnak tűnő oroszok hosszú távú strukturális nehézségeit és azt, hogy egy válságos időszaknak is megvannak a vonzó befektetési lehetőségei. Nagyinterjú Szőcs Gáborral, a HOLD Alapkezelő, azon belül az Orion Befektetési Alap portfóliómenedzserével.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.