Megugrani könnyű, fenntartani nehéz
A 2008-as, majd a 2011-es válság utáni kilábalás meglehetősen erőtlenre sikerült Európában és ezen belül a régiónkban is. A gazdasági növekedés elmarad a hosszú távú átlagtól, a hitelezésben lassú leépülést figyelhettünk meg, a felesleges kapacitások megléte pedig deflációs félelmeket gerjeszt a gazdasági szereplőkben. Látszólag a legtöbb bajra gyógyír lehetne az erőteljes gazdasági növekedés. Nem meglepő módon szinte minden gazdaságpolitikai döntéshozó kutatja a „csodaszert”, ami elhozhatja a várva várt expanziót.
Manapság egyre több kommentben találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy nem kell feltalálni a spanyolviaszt, elég csupán lemásolni a legjobb megoldást. A közelmúlt legfigyelemreméltóbb növekedési sztoriját pedig a fejlődő gazdaságok szolgáltatták. Így adja magát, hogy kövessük az ő példájukat. Azonban érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy egyáltalán használható-e bármelyik korábbi „recept” a hazai viszonyok között? Illetve valóban annyira sikeresek voltak ezek az országok, vagy pusztán a növekedés helyett érdemesebb lenne a fenntartható növekedésre fókuszálni?
Fejlődés rohamtempóban
A fejlődő piacok eredményeinek taglalásakor a legtöbbünkben kialakul egy kép: a semmiből kinőtt felhőkarcolók, egész iparágakat domináló országok, mérhetetlen tömegek kiemelése a mélyszegénységből. Ilyenkor titkon kicsit irigykedhetünk ezekre a folyamatokra, hiszen ki ne szeretné megtapasztalni, hogy látszólag rohamtempóban fordul egyre jobbra a sorsa? Melyik vezető ne szeretne ilyen eredményeket felmutatni? Mielőtt azonban rohannánk átvenni egy (látszólag) sikeres ország megoldásait, érdemes elgondolkodni a következőkön.
A túlzott gondoskodás veszélyei
Az első nagy különbség a mai közép-európai helyzethez képest, hogy amikor ezek az országok az igazán nagy eredményeket produkálták 10-20-30 évvel ezelőtt, még merőben más külső környezettel kellett szembenézniük. A maihoz képest még kevésbé volt globalizált a világ működése, nem voltak szabadkereskedelmi egyezmények, melyek betartását különböző szupranacionális szervezetek felügyelték volna, a pénzügyi piacok nem voltak ennyire szabadok. Így viszonylag könnyen megtehették ezek az országok, hogy erős állami támogatás és kontroll mellett a szabad versenyt semmibe véve felépítettek és megerősítettek jó pár nemzeti bajnok vállalatot. Később ezek az erős cégek már helyt tudtak állni a nemzetközi versenyben, de az erős állami befolyás továbbra sem szűnt meg. Ahol pedig nem működhetnek a piaci viszonyok, ott előbb-utóbb egyensúlytalanságok, és ennek nyomán különböző válságok alakulnak ki. Az egyik legtöbbet hivatkozott eset az 1990-es évek végi ázsiai pénzügyi válság, melyhez az állam mindenhatóságába vetett hit vezetett. A döntéshozók nem vették figyelembe a közgazdasági trilemma néven ismert jelenséget. Vagyis azt az egyszerű összefüggést, hogy egy országban egy időben nem lehet érvényes az alábbi három állítás: szabadon folyhat a tőke ki/be az országba; rögzített az ország devizaárfolyama; szabad a monetáris politika (vagyis a jegybank határozza meg az irányadó kamatszintet).
Az egy lábon állás veszélyei
A másik lényeges különbség a gazdaságok szerkezete. A fejlődő országok jelentős része erősen függ valamilyen nyersanyag exportjától, illetve közvetve vagy közvetlenül az ezekre épülő beruházások növekedésétől. A pozitív visszacsatolás miatt eleinte rendkívül gyors fellendülés következik be egy ciklus elején: nő a gazdaság, nő a kereslet a nyersanyagok iránt, ezek kielégítéséhez új beruházásokat kell eszközölni, ami új munkahelyeket teremt, javulnak az életkörülmények, amikhez újfent még több nyersanyag kell. Ilyen kedvező hátszéllel pedig látszólag könnyű hihetetlen fejlődést produkálni. Természetesen, ahogy a fák sem nőnek az égig, úgy ebben a folyamatban is eljön a ciklustető, ami után már egyszerűen túl sok a kapacitás. Viszont a drágán kiépített bányákat és gyárakat működtetni kell, mert még így is kisebb a veszteség, mintha egyből bezárnák az egész üzemet. Így aztán már kevés túlkínálat megléte esetén is megindul az egymás alá licitálás, ami egyre rosszabb és rosszabb tőkemegtérüléshez vezet. Ezt láthatjuk a chilei rézbányák, az indonéz vasércbányák vagy a dél-afrikai aranybányák esetében. Hiába volt elképesztő növekedés, ha ez nem járt a gazdaság több lábra állításával együtt, a nyersanyagciklus végével pedig beköszönt a pangás. Ráadásul nem csak a ciklusvég okozhat kedvezőtlen helyzetet, hanem akár fontosabb strukturális változások is bekövetkezhetnek, mint például az olaj piacán. Így a nagy olajtermelők, mint Oroszország vagy Szaúd-Arábia, a bevételeik jelentős részétől esnek el. Fontos tehát látni, hogy hiába volt növekedés – a fenntarthatóság kérdése legalább olyan fontos, mint a GDP-bővülés mértéke.
A pénzbőség kísértése
De nem csak a nyersanyagciklus jelentett rendkívül kedvező hátszelet a fejlődő piaci országok számára. A kétezres évek – különösön annak is a második felétől kezdődően – soha nem látott hitelezési boomot hozott el a fejlődő országok számára. Törökországban 2005 és 2015 között a magánszféra pénzügyi intézmények nélkül számolt adóssága a GDP 20 százalékáról 80 százalékra ugrott, Kínában pedig 125-ről 200 százalék fölé. Értelmezzük ezeket a számokat szélesebb összefüggésekben: ugyanebben az időszakban a túlzott eladósodottság miatt aggódó fejlett gazdaságok hasonló mutatója ugyan nőtt az első öt évben, de utána a hitelek leépülésének köszönhetően visszatért a 2005-ös értékre, körülbelül a GDP 150 százalékára. Persze a hitelezés nem ördögtől való, sőt, kifejezetten jó, ha általa olyan projektek valósulnak meg, melyek értéket teremtenek, eladhatók a piacon, így a projekt működése ki tudja termelni a hitel árát – a kamatot. Viszont ha olyan termék fejlesztésére költik, amelyre nincs szüksége a piacnak vagy egyenesen értéket nem teremtő presztízsberuházásokra megy a hitel, az magában hordozza a tőke elégésének lehetőségét. Nagyjából ez utóbbi helyzetet tükrözi a 90 napon túl nem fizető hitelek, és az ezekre képzett céltartalékok emelkedése a helyi bankok mérlegében. De nem csak a rossz tőkeallokáció okoz feszültséget. A nemzetgazdasági szinten mért termelékenység – vagyis hogy egységnyi idő alatt mennyi GDP-t tud előállítani az adott ország – stagnálása vagy akár csökkenése szintén azt mutatja, hogy a körforgásba kerülő egyre több és több hitel már nem tud akkora növekedést generálni.
Előre mész? Előre nézz!
Így tehát érdemes egészséges fenntartással kezelni a rendkívül gyors növekedést vizionáló ígéreteket. A jövő ismeretének hiányában hajlamosak vagyunk a múltra támaszkodni, azonban ha ezt kellő kritika nélkül kivetítjük a jövőre, az leginkább ahhoz hasonlítható, mintha a visszapillantóból próbálnánk meg autót vezetni. Mint láttuk, érhetik a gazdaságot olyan külső hatások, melyek rövidebb-hosszabb ideig kedvezőbb színben tüntetik fel az ország helyzetét. Így visszafelé tekintve egy nagyon sima aszfaltutat láthatunk, és ha ez alapján döntünk, akkor bátran nyomjuk a gázt. Holott ha a volán felett néznénk ki, már láthatnánk, hogy a következő szakasz jóval buckásabb lesz.
Lassabban, de fenntarthatóan
Ráadásul a növekedési lehetőségek sajnos nem egyformák a glóbusz minden pontján. A kiragadott példák – állami intervenció, nyersanyag- és hitelboom – csupán apró részei a növekedést meghatározó rengeteg tényezőnek. Nem mondhatjuk azt, hogy létezne univerzális recept, amelyet átvéve mi is olyan mesés növekedést tudnánk produkálni, mint a kiválasztott mintaországok. A közgazdászok többsége azonban egyetért abban a kérdésben, hogy van pár olyan faktor, amely szükséges, de nem elégséges feltétele a lassú, de fenntartható növekedésnek. Ezek pedig meglehetősen nehezen számszerűsíthető fogalmak: az oktatás minősége, a stabil jogrendszer vagy a bevonó jellegű intézményrendszer (vagyis hogy a szabályok nem felülről diktálva születnek, hanem az érintett közösség tagjai maguk is részesei lehetnek a szabályok kialakításának). Természetesen ezek megléte sem garancia semmire, de az esélyét mindenképpen javítja annak, hogy az adott ország vonzóbb legyen a növekedés szempontjából fontos pénz- és humántőke számára.