A dollár bölcsessége

Nem először és sejthetően nem utoljára, manapság a geopolitika alakulása határozza meg a dollár „bivalyerejét”. Jó az a világnak, ha erős a zöldhasú?

A gangon

1959-et írunk. A hatemeletes pesti bérház gangra (körfolyosóra) néző lakásának lakói hirtelen megszegték a „csendrendeletet”.

Azt megelőzően, három éven át, mindannyian fegyelmezetten tartották magukat a rendszer elvárásához: „Népünk ne politizálgasson, mert a köztünk megbúvó belső és külső ellenség ezt kihasználja ellenünk, és ne valutázgasson, mert ha népünk nyugati devizát rejteget, azzal a szocialista fizetőeszközbe vetett erősödő hazai és nemzetközi bizalmat gyengíti.”

Szép nyári este.

A gangok megtelnek a gyárból, az ipari szövetkezetekből megtért férfiakkal, mellettük asszonyaik. Ők egész nap otthon sürgölődnek-forgolódnak, napközben lemennek a közértbe lisztért, cukorért, tojásért, jegyre kapható tejért, majd folytatják, amit félbehagytak. Főznek, takarítanak tovább, porolják a gangon a szőnyeget, a gyerekekről gondoskodnak.

Az enyhe nyárias este fő helyszíne a gang: lehet ott hűsölni, suttogva pletykálni vagy csak üldögélni a konyhákból kihozott kis és nagy hokedliken. A kicsik körbe-körbe bicajoznak a háromkerekűvel.

– Nekünk dollárunk is van! Az anya most mutatta meg… Van dollárunk! – vetett véget a korai Kádár-korszak autonóm konszolidálódásának első jeleit magán viselő (köztünk szólva kispolgárias) nyugalomnak egy ötéves fiúcska.

Petinek hívták.

Én voltam az.

Előzmény: anyukám aznap este a konyhaszekrény fiókjának mélyéről kihúzott egy borítékot, abból pedig egy one dollar-bankjegyet. Utólag sem értem, hogy miért, de azt csakis nekem mutatta meg – legalábbis aznap este. Se apukámnak, se a bátyámnak, pedig mintha otthon lettek volna ők is.

Szegény anyukám! Egyedül ő ismerte fel, hogy a kisgyermekét nem érdekli a bicajozás vagy bármi ilyesmi. Csak a „külföldies dolgok” … pedig még iskolába sem jártam akkor. Viszont éjjel-nappal a híreket hallgattam a rádióban, amelyek akkoriban még véletlenül sem a nálunk, a Magyarországon történtekkel, a magyar valósággal foglalkoztak, hanem csakis a csúnya, „négereket verő” amerikaiakkal, valamint a boldog Szovjetunióval, a testvéreinknek hívott afrikai felszabadítási mozgalmak sikereivel, az imperialisták által provokált berlini krízissel, majd egy picit később a hős és forradalmi Kuba népével.

Anyukám fejében meg sem fordult azon az estén, hogy – a leghatározottabb tiltása dacára, miszerint a dollár-ügyről soha, senkinek sem szabad beszélni – én azonnal, lélekszakadva kirohanok a folyosóra és világgá kiáltom: nekünk van dollárunk!

Napokon át aztán másról se beszélt a gang, csak a mi dollárunkról. A házbéli legjobb barátom utólag elárulta, náluk otthon, meg a többieknél is, hosszú időn át, vissza-visszatérő szóbeszéd témája maradt, hogy ha „azok (mármint mi) dollárt tartanak, annak komoly oka lehet… valamit tudhatnak, valamit biztosan tudnak!”.  

Anyukám akkor este felpofozott, majd heteken át rettegett, hogy mikor jön értünk – ahogy szokta volt mondani – az államrendőrség.

Nem jött.

Az a one dollar azonban – így vagy úgy, de – meghatározta egész életpályám alakulását.

Fotó: Shutterstock

Az egy darab egydolláros bankjegy titkos birtoklásának tudata volt az ugyanis, ami – meggyőződésem szerint folyamatosan, egyre csak növelte az érdeklődésemet a pénzvilág, általában a nagyvilág, különösen az Amerikai Egyesült Államok iránt. Az a picinyke papírdarab USA-fanatikussá tett: ha megkérdeztek, mi akarok lenni, azonnal rávágtam: amerikai tudósító! Rádiós tudósító!

Az lettem. 2000-ben.

Beszáll az euró

Akkoriban vezették be az amerikai dollár mindenható világuralmának – soha ki nem mondva – halvány megtörését is célzandó: az eurót. 

De, akkor még, Washingtonban letelepedvén, azonnal dúsgazdagnak éreztem magam. A dollár miatt. Ugyanis az az akkori dollár minden idők egyik legjobbja, legerősebbje volt.

A családunk one dollar-ja, amelyet végig megőriztünk, az az egyetlen kis zöldhasú a 2000-es év nyarán legalább 300 forintot ért. És egy euróért a bankközi piacon nyolcvan-kilencven amerikai centet adtak.

Aztán a dollár a háromszázas szintet legközelebb húsz év múlva érte el. Az euró pedig még azóta sem, egy pillanatra sem zuhant egy amerikai dollár alá!

És én hülye – ahogy később szidalmaztam magam – mégsem hallgattam a pénzvilágban otthonosan mozgó amerikai riportalanyaimra, akiknek nyomatékos tanácsai ellenére sem váltottam át fizetésem megtakarításra szánt hányadának még egyetlen dollárját sem euróra.

Holott ők előre figyelmeztettek: „Uram, amint testet ölt az euró, el fog kezdeni erősödni! Amerikának pedig egyébként sem igazán érdeke a túl izmos dollár…”.

Emlékeztetőül: az euró pontos bevezetési dátuma 1999. január 1., de három kerek éven át az csak papíron létezett. Az euróövezet lakóit és persze a világ több részén élőket is, évekig csak tréningelték, szoktatgatták az euróhoz. Számlákat töltögettek ki ugyan euróban denominálva, a szó szerinti és átvitt értelemben vett piacokon azonban továbbra is francia frankban, német márkában, osztrák shillingben fizettek az emberek.

Soros György és megannyi más komoly szakértő eleve azzal riogatott, hogy az euró nem lehet életképes, össze fog omlani, hiszen hiányzik belőle egy csomó alapvető tulajdonság, ami minden „rendes” deviza jellegzetessége.

Abszurditásnak tetszett számukra, hogy létezik euró alapon Európai Központi Bank, de annak semmi köze sincsen az euróval élő országok költségvetéséhez, illetve semmiféle koordináció sincsen az eurózóna nemzeti kötvénykibocsátásai mögött.

Mégis, állítom, hogy az amerikai, egyébként legkevésbé sem politikusan gondolkodó szakértő-tanácsadóim jobban megértették az euróban rejlő erőt, mint az egyébként politikus szemléletű, kiemelkedő tudású Soros, tudniillik:

az euró nem pénzügyi, hanem meghatározóan politikai termék.

A politika márpedig mindent felülír, még a pénzügyi alaptanokat és a pénzvilág nagyjainak okosságait is beleértve.

2005-ben már berlini tudósítóként dolgoztam.

Akkorra már – kapaszkodjunk meg! – 1 euró 1,5 amerikai dollárt ért. Mindössze öt évvel voltunk azután, hogy (én még mind a mai napig a „lelki szemeim előtt látom és olvasom”) – a Wall Street Journal címlapsztorija ezzel a címmel jelent meg: 1 euró = 0,9 dollár, tehát mindössze kilencven cent!

Legyen elég annyi, hogy ezen 17 esztendő alatt hatszor temette el a zöldhasút a pénzvilág hangadó részének egyik fele. Miközben a másik fele következetesen azzal érvelt, hogy „sokáig él az, akit még életében eltemetnek!”. Ez utóbbiaké az örök igazság.

Gondoljunk bele! Nemrég történt, hogy a koronavírus-járvány okozta válságban a dollárt ismét „temették” – csakhogy azóta a szemünk láttára történik a „csoda”;

a dollár nemhogy feltámad, hanem történelmi magasságokba tör.

Részvények versenye: Európa vs. Amerika

A koronavírus-járvány kitörése óta izgalmas versenyt futnak egymással az öreg kontinens és az Egyesült Államok részvényindexei. Az orosz-ukrán háború politikai és gazdasági következményei újabb fordulatokat hozhatnak a tőzsdéken.

Az erős dollár átka

A világ egyik vezető devizapiaci tekintélye, Kit Juckes (Societe Generale) állítja a Washington Post címoldalán, hogy az euró reális értéke 1,45 dollár legalábbis, ha az IMF nemzetállamok közötti vásárlóerő-paritási rendszerére támaszkodunk.

Viszont – íme a valóság – május 17-én, tehát a múlt héten, egy dollár alig 1,04 eurót ért. De facto paritásba került a tőkés világ két meghatározó jelentőségű devizája.

A Bloomberg vezető elemzője, Marcus Ashworth ráadásul meri prognosztizálni, hogy hamarosan formálisan is megvalósul nemcsak az 1 euró = 1 USD paritás, hanem meg fogjuk élni megint (mint én Washingtonban), hogy kevesebbet fog érni (forintra is átszámolva) az egyeurós bankjegy, mint a „családi” kincsünk, az ötéves koromban megismert one dollar-os.

A Wall Street Journal devizaügyekre fókuszáló kommentátora ezt a friss dollár-történetet korunk egyik leglényegesebb üzleti-pénzügyi-gazdasági fejleményeként értékeli. Joseph Sternberg sorolja, hogy csak az utóbbi 12 hónapban a zöldhasú 20 százalékot erősödött a japán jennel, 13 százalékot az euróval szemben.

(Mellesleg japán pénzben a jelenlegi az elmúlt húsz év legerősebb dollárja. Kezdőknek: a kétezres évek első évtizedében mérték mindössze 80-90 jenben is az egydollárost. Azt, amiért manapság 130 jen dukál.)

A mondanivalóm lényege a következő:

nem először és sejthetően nem utoljára, manapság a geopolitika alakulása határozza meg a dollár „bivalyerejét”. Tehát – ahogy a Wall Street Journal vezércikkének szerzője megállapítja – ezúttal nem szimplán gazdasági, pénzügyi fundamentumok játsszák a főszerepet.

Hanem mindenekelőtt az, hogy Oroszország rátört Ukrajnára. És mondhat bárki bármit, ez nem egy amerikaiak által provokált háború. Összeesküvés-elmélet hívek hiába állítják, hogy az amerikaiak elintézték maguknak az erős dollárt, nem ez az igazság.

  1. Az oroszok támadtak Ukrajnára – az EU, az euróövezet tőszomszédságában. A konfliktus borzalmas hatással van az euróra.
  2. Amerika – Európához és egy sor más vezető nemzetgazdasághoz képest – a vártnál gyorsabban lábalt ki a koronavírus-krízisből. A szakértőktől vártnál is hamarabb „forrósodott fel” a fogyasztás, a termelés. Az öreg kontinens lassabb, a tőkésvilág harmadik gazdasági ereje, Japán pedig képtelen igazi lendületbe jönni.
  3. Mindezek hatására hirtelen meg kellett, hogy növekedjen a kamatkülönbség a forrósodó amerikai és a „hidegebb” euróövezeti, illetve japán nemzetgazdaságok kamatszintjeihez képest. A dollárt a magas kamatok és a nagy kamatkülönbségek erősítik.

Véleményem szerint ez nagyon nem ideális állapot a világgazdaság és a mérvadó szabad nemzetgazdaságok számára.

A dollár rendkívüli, már-már történelminek nevezhető ereje alaposan megdrágítja ugyanis az egész világot, globális inflációt gerjeszt.

A dollár jelenlegi ereje a szemünk előtt és látványosan „üti agyon” a tőzsdét, relatíve folyamatosan gyengítve azokat az eszközöket, amelyekben a polgárok világszerte a megtakarításaikat őrzik. Közben még erősebben drágulnak a mindennapi megélhetési költségek, mint a pénz, amivel fizetünk értük.

Ötéves korom óta, a belvárosi bérház gangjáról Washingtonba, Berlinbe és a világ számtalan más helyére eljutva azonban olyan tapasztalatok tömkelegére tettem szert, amelyek mégsem tesznek pesszimistává. Sőt!

A kríziseket az emberiség óhatatlanul újra és újra meg kell hogy élje, de a válság-periódusokhoz képest aztán – mindig hosszabb időtávon át – beáll egy elviselhető egyensúly, a gazdasági-pénzügyi-technológiai fejlődés mindig folytatódik, az emberiség mindig képes fizikailag eltartani magát. Az emberiség fizikai-anyagi veszteségei (anyagi értelemben) újra és újra kompenzálódnak.

Az emberi veszteségek az egyedüliek, amelyek viszont soha.

A bukás – 2008 korszelleme

Amazon: 173 milliárd dollár, Alphabet (Google-anyavállalat): 123 milliárd, Tesla: 200 milliárd, Microsoft: 190 milliárd, Apple: 220 milliárd. Mínusz. A korunk fejlődése kulcsának tartott technológiai gigászok pénzben kifejezett értéke ezer milliárd (1 trillió) dollárt veszített három nap leforgása alatt. És ez csak Amerika és annak is csak a technológiai részvénypiacának néhány főszereplője.