Ember: küzdj….vagy lépj le!

„Fight or flight” – ez lett a jelenkor egyik legnagyobb dilemmája. Küzdjünk tovább (magyarul: éljünk tovább), vagy meneküljünk ki ebből a világból (ne éljünk tovább)? Minderről persze nem illik beszélni, mert ez az egész maga a „realista nihilizmus”, összeegyeztethetetlen azzal a tapasztalati bölcsességgel, hogy a világ eddig is volt, és ezután is lesz, mert – ebben ki-ki másként hisz vagy egyáltalán nem hisz – az élet feltétlen további felvállalása isteni parancs.

Képzeljék el! Lincselnek. Szavakkal. Engem.

És kollektíve. Ismerősök, barátok, ismeretlenek.

Történik ez annak nyomán, hogy a közösségi médiára feltettem egy írást. Nem az én írásomat. A szerző nem más, mint az utóbbi évtizedek egyik legtekintélyesebb, világszerte – bal- és jobboldalon, Közel- és Távol-Keleten, Kínában és Amerikában, Nyugat-Európában – kiemelkedően nagyra értékelt kommentátora.

„Publikumomnak” nagyon nem tetszik az írás. Olyan mondandót tulajdonít neki ugyanis, amit – szó szerint – hallani se akar. És? A gyilkosan kegyetlen kommentelők kinek mennek neki? Nem, nem a szerzőnek. Hanem nekem. A hírnöknek.

A lincselés résztvevői nem is olvasták a rossz hírt

Ahogy az ókori drámában, annak megannyi későbbi feldolgozásában és magában a valós világban történik: a „messengerre”, a „postásra” lőnek, az ő fejét akarják venni. Hab a tortán: a verbális lincselés résztvevői – ez a szövegeikből egyértelmű – nem is olvasták a „rossz hírt”, mármint a cikket, hanem – ez is lelepleződik – egy általuk elképzelt, vélt és félt tartalom ürügyén kívánják a „hírnök halálát”.

Nemhogy nem ritkaság az, amit emígy megélek, hanem biztos, hogy másodpercenkénti sűrűséggel zajlanak az enyémhez hasonló esetek a világhálón, világszerte. A mögöttes okot abban látom, hogy – így vagy úgy – rettenetes rettegés, félelem, állandósult, sorozatosan támadó szorongások gyötrik az emberiség szellemileg aktív hányadát. A nonstop híráradattól, melytől – igazából – képtelenség menekülni. Bárhova menekülünk is, nincs menekvés. Mert a világ ilyenné lett, főként a permanens, állandósult technológiai forradalom révén.

„Barátom, ki akarok szállni ebből a világból, ez már nem nekem való” – olvasom barátom-kollégám „segélykiáltását”, melyet SMS-formátumban küldött át az egyik éjszaka kellős közepén. Miután hírül vett valami olyan fejleményt, mely egyszerre sejtet nagyon nagy háború kitörését és olyan gazdasági vészt, mely a tőkepiacokon kamatoztatni célzott megtakarításait is lenullázhatja. Ettől nem bír aludni, gyötrődik, szorong.

Százmilliók szoronganak éjjel és nappal

Nemhogy nincs ezzel egyedül, hanem százmilliónyi fiatal és öreg, szerényen és gazdagon élő, férfi és nő, képzett és képzetlen embertárs gyötrődik, szorong éjjel és nappal (inkább éjjel), mert – megalapozottan, de talán még inkább objektíve megalapozatlanul – személyes pénzügyi-politikai-társadalmiból családivá válni képes katasztrófától tart. Retteg.

Olvasom a friss szakirodalomban, hogy az (átlag)ember szorongásai között szinte egyforma erővel van jelen a család, illetőleg a gazdasági megélhetés, az elért életszínvonal esetleges zuhanása, a felhalmozott ilyen-olyan vagyon elvesztése, lecsökkenése miatti szorongás.

A felmérések szerint – ez érthető vagy nem érthető? – az átlagosnál műveltebb, a kimondottan jobb módúnak számító felső középosztály köreiben az ilyen szorongások a legmélyebbek. Sokkal inkább vezetnek megbetegedésekhez, mint a szerényebb életet élők körében. Nyilván, mert ez utóbbiak – végső soron – kevesebbet veszíthetnek.

A jelenkor egyik legnagyobb dilemmája

„Fight or flight” – ez lett a jelenkor egyik legnagyobb dilemmája. Küzdjünk tovább (magyarul: éljünk tovább), vagy meneküljünk ki ebből a világból (ne éljünk tovább)? Minderről persze nem illik beszélni, mert ez az egész maga a „realista nihilizmus”, összeegyeztethetetlen azzal a tapasztalati bölcsességgel, hogy a világ eddig is volt, és ezután is lesz, mert – ebben ki-ki másként hisz vagy egyáltalán nem hisz – az élet feltétlen további felvállalása isteni parancs.

Ámde: midőn ezeket a sorokat írom, folyamatosan szondázzák a lakosságokat, a közvéleményeket Indiában, az USA-ban, Nyugat- és Kelet-Európában, Kanadában, az egész világon… és újra és újra, egyre erőteljesebben igazolódik vissza, hogy az emberiség a szorongás, az élet folytatásától való félelem korába lépett. Amit a külső körülmények okoznak. Pontosabban: nem is annyira a saját magunk által közvetlenül megélt, észlelt valóság okozza, hanem annak a különféle hallott-olvasott interpretációi, narratívái.

Attól izgulunk igazából, amit nem mi élünk át, hanem amiről áttételesen tudunk, pontosabban: tudni vélünk. Ez ám korunk egyik nagy csapdája!

2016-ban még kiröhögtük Donald Trumpot, amikor alternatív igazságként tálalta saját, „különbejáratú” interpretációit a valós valóságról. Akkor – kritikusai, köztük én is – szinte egységesen azt mondtuk, hogy aki „alternatív tényekről”, „az alternatív igazságokról” beszél, az egyszerűen csak hazudik. A hazugságnak talált – csábítóan hangzó – fedőnevet.

Napjainkban mit tapasztalunk? Azt, hogy IGAZAK Trump eredendő, 2016-os keltezésű hazugságai.
Hangozzék ez bármennyire abszurdnak, paradoxonnak is. Tudniillik az ember az új, gigantikus dilemma – fight or flight: küzdj vagy menekülj – megoldásaként önként és dalolva, szívesen lép át az alternatív tények, alternatív igazságok világába a tudományos tényekkel alátámasztható valós világból.

Épül az alternatív igazságok hálózata

Nincs olyan kihívás a mindennapok, a napi megélhetés küzdelmes világában, és nincs olyan se óriási nemzetközi konfliktus, se olyan belpolitikai szituáció, amelyet nem tudnak, illetve ne lehetne szinte egyforma hatásfokkal, egymástól totálisan eltérően tálalni és megmagyarázni, elemezni. 2016 óta (azóta, hogy Trump bedobta az „alternatív tény” kifejezést) szisztematikusan épül fel az alternatív igazságok, alternatív tények szövevényes világhálózata.

Ez tulajdonképpen – végső soron – segít. Kapaszkodót ad ahhoz, hogy: nehogy már tényleg „lelépjünk ebből a világból”. Az azonban, hogy elfogadott lelki támasznak számít mára az önhitegetés, a valóságos tények ezerféle „célközönség”, milliónyi „célszemély” ízlésének megfelelni célzott átírása, áthazudozása, akár elhallgatása, az agymosás pedig elismert foglalkozássá, olyan hivatássá válik, mint az orvosé (nem véletlen, hogy angolul spin doctor a foglalkozás neve), aligha jelenthet végső megoldást az alapproblémára.

Arra, amit a Kanadában – általában a nyugati világban – igazi tekintélynek számító, magyar származású tudós, Máté Gábor a következőképpen írt le:

„Tudjuk, hogy a krónikus stressz, amit a mai világban egyebek között a hírek, az alternatív, képzelt, bebeszélt hírek és az azoktól való félelem, azok várható személyes következményeinek számbavétele vált ki, feszültté teszi az idegeket, megzavarja a hormonháztartást, gyengíti az immunrendszert, gyulladásokat okoz, és rombolja a fizikai és lelki jóllétet… A tartós szubjektív egyensúlytalanságok kollektív traumához tudnak vezetni, teljes közösségek, sőt, nemzetek kerülhetnek rendkívüli pszichózisba.

Mindez manifesztálódhat abban, hogy a közösség, sőt az ország mindenkivel és mindennel szemben elveszti bizalmát, általánossá válik a cinizmus, a becsapottságérzet.”

P.S.:

Olyan állapotról van szó, amely – egyebek közt és jó esetben „csak” – verbális lincselést vált ki a másként gondolkodókkal, képzelt/kreált ellenségekkel szemben – teszi hozzá e sorok írója.


Zentai Péter, Zentuccio többi írását és szemléjét itt böngészheted a HOLDBLOG-on.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLD Alapkezelő és a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.