Idén 70 éves a Ferrari. Az év során több mint hatvan ország és még több helyszín adott otthont az ünnepi eseményeknek, melyek során a márka ügyfelei és rajongói belekóstolhattak, mit is jelent a Ferrari szerint a márka védjegyévé vált “Driven by Emotion” (érzelmektől hajtva) jelmondat. Az egész éves ünnepségsorozat pedig éppen ezen a hétvégén csúcsosodik ki, amikor Maranellóba, a Ferrari otthonába érkezik a program-kavalkád, ahol érdekesebbnél érdekesebb események közül válogathatnak majd az érdeklődők. Lesz aukció (melynek teljes kínálatát itt tekinthetik meg), Concours d’Elegance bemutató történelmi Ferrarikkal és ünnepélyes show műsor is. Az ünnepi eseménysor a távoli Új-Zélandon kezdődött március 12-én. Hetven évvel ezelőtt ugyanis ezen a napon indult tesztútra Enzo Ferrari Maranello utcáin első – már saját nevét viselő – autójával, a Ferrari 125 S-sel. Az a néhány megtett kilométer jelentette az olasz márka modernkori történetének kezdetét.
A Ferrari név akkor jelent meg, amikor az autógyártás már több mint fél évszázada létezett. Ennek ellenére hamar meghatározó, mára legendás szereplője lett az autótörténelemnek. Idősebb autógyár több is van nála, rangosabb nemigen. Egy sikeres vállalatbirodalom felépítéséhez kitartás, akarat és megfelelő szaktudás mindenképpen szükséges. Tőke és szakirányú végzettség nem feltétlenül, ahogyan azt Enzo Ferrari példája is bizonyítja.
1946-ban Európa nagy autós magazinjai szinte kivétel nélkül egy új autómárka születése miatt lelkendeztek. A brit Autocar például így írt: „Még a háború pusztítása és a kommunizmus fenyegető réme sem tudja eltántorítani a lelkes olaszokat attól, hogy szupersportkocsikat készítsenek.” A cikk további része a márka új modelljéről – mai írásunk főszereplőjéről –, a Ferrari 125 S-ről szólt.
Enzo Anselmo Ferrari 1898. február 18-án, Modenában látta meg a napvilágot, tehetős polgári család gyermekeként. Egy hatalmas hóvihar miatt édesapja viszont csak két nappal később tudta a hatóságokat értesíteni gyermeke születéséről, így végül születési bizonyítványában február 20-a szerepel mint születési dátum. A kis Enzót az iskola soha sem érdekelte, hiába szerették volna szülei, hogy tanuljon. Míg bátyja, Alfredo szorgalmasan bújta a könyveket, ő inkább biciklizett, patkányokra vadászott, vagy az otthon tartott galambokkal időzött. De 10 éves korában apja elvitte őt és testvérét Bolognába a Coppa Florio autóversenyre. Azon a versenyen Enzo szemtanúja lehetett, ahogyan Felice Nazzaro egy hatalmas, hörgő és lángokat köpő Fiat volánja mögött megnyeri a futamot. Még ott helyben döntött. Ő is autóversenyző lesz.
Onnantól kezdve Enzo kizárólag a versenyautók bűvöletében élt. Az első világháború azonban a Ferrari család számára is sok tragédiát hozott, hiszen Enzo mind apját, mind bátyját elvesztette ekkor. Amikor 1918-ban leszerelt, katonai ajánlólevelén kívül semmije nem volt. Tanulmányait nem fejezte be, apja üzeme a háború alatt megsemmisült. Ő viszont mindenáron autók közelében szeretett volna dolgozni, ezért megpróbált a Fiatnál elhelyezkedni, de nem vették fel. Végül egy teherautó-felépítményeket készítő torinói műhelynél kapott sofőri állást. Ott ismerkedett meg Ugo Sivoccival, aki a CMN autómárka teszt- és versenypilótája volt. Novemberben Sivocci és Ferrari már együtt indult az 1919-es Targa Florión, ahol a CMN-ekkel versenyezve Sivocci hetedik, Ferrari pedig kilencedik lett. 1920-tól több-kevesebb – igazság szerint inkább kevesebb – sikerrel a háta mögött már hivatalosan is az Alfa Romeo pilótájaként versenyzett. 1929-ben pedig – akkor még az Alfa Romeo szárnyai alatt – megalapította a Scuderia Ferrari versenyistállót, ahol Alfa Romeók verseny-felkészítését végezték.
Enzo, amikor nevet keresett cégének, először a „Mutina Ferrari” mellett döntött, melyben a „Mutina” szó a cég működési helyének, Modenának a latin elnevezése. Ezt a verziót azonban a hatóságok nem engedélyezték, így végül is a Ferrari a cégnek akkor otthont adó istállóépületről (scuderia) kapta a nevét. Innen ered az autóversenyeken a csapatok megjelölésére máig is szolgáló istálló kifejezés.
Az Alfával való együttműködés egészen 1940-ig tartott. Az utolsó években már Ferrari volt az Alfa Romeo saját versenyrészlegének vezetője. Legendásan nehéz természete miatt azonban hamar összekülönbözött Wifredo Ricart főmérnökkel, ezért hamar ott is hagyta a céget. A szakembergárda többségét viszont magához csábította, és Modenában, Ferrari saját műhelyében folytatták tovább a munkát. Lényegében ezzel meg is alakult a Ferrari mint vállalat. Ahhoz, hogy autógyárrá váljon, kellett még várni néhány évet. Az Alfával kötött szerződése értelmében ugyanis Enzo négy évig nem használhatta versenyautóinál a Ferrari nevet. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy bármilyen más néven ne készíthessen járművet, ezért 1939-ben Auto Avio Costruzioni néven alapított céget. A második világháború alatt gyárát a közeli Maranellóba – ahol volt egy kis birtoka – költöztette, ahol a haditermelés részeként repülőgép-alkatrészeket gyártottak, egészen az üzem 1944-es lebombázásáig.
Ferrari a háború alatti hadimegrendelésekből szép vagyonra tett szert, így a világégés után elérkezettnek látta az időt, hogy ismét elinduljon a sportkocsi-gyártás az újjáépített maranellói üzemben. Az első autó, amely már a Ferrari nevet viselte, természetesen egy versenyautó volt. Enzo Ferrari 1947. március 12-én hajtott ki a 125 S típussal a gyárkapun, hogy Maranello utcáin tesztelje az újdonságot. Az autó szívét adó 1,5 literes, 120 lóerős, V12-es motort Gioacchino Colombo tervezte, akinek Giuseppe Busso és Luigi Bazzi segítette munkáját. A motort egyetlen vezérműtengellyel, hengerenként két szeleppel, ugyanakkor három darab dupla Weber-karburátorral szerelték. Ez a 120 lóerő a mai átlag utcai autók teljesítmény-szintje, de a mindössze 3,45 méter hosszú versenygép csak 650 kilogrammot nyomott, így bőven megfutotta a 200 km/órás sebességet.
Két hónappal később a pöttöm 125 S már versenykörülmények között is debütált, Franco Cortesével a volánja mögött. Helyszín a piacenzai versenypálya, az időpont 1947. május 11-e. Az eredmény? Enzo Ferrari szavait idézve „ígéretes kudarc”, azaz idő előtti kiállás az üzemanyag-szivattyú meghibásodása miatt. Két hét múlva – az autó második versenyén – viszont máris érkezett az első győzelem. A helyszín ezúttal a Római Grand Prix. Az azt követő négy hónapban a 125 S újabb 12 versenyen indult, melyekből ötöt meg is nyert. Ferrari szívfájdalma volt, hogy ezek között a győzelmek között abban az évben még nem szerepelt a Mille Miglia serlege. (1948 és a Mille Miglia 1957-es megszűnése között viszont szinte csak Ferrarik nyerték a legendás futamot, összesen nyolc alkalommal.)
A kis versenygép tehát gyorsan bizonyított, mégis mindössze két darab készült belőle. Még abban az évben jött az utóda, a 159 S. Az utódtípusban is a 125-ösével azonos blokk működött, némileg megnövelt furattal és lökettel. Ez a blokk, illetve annak továbbfejlesztett változatai, később mindenféle versenyosztályban, valamint az utcai autókban is szép karriert futottak be.
Igen, az utcai autókban is. Mert bár Enzo Ferrarit az utcai autók soha nem érdekelték, kénytelen volt utcai típusok eladásából előteremteni a versenyzéshez szükséges hatalmas pénzkötegeket. Filozófiája szerint ez volt ezen autók egyetlen szerepe a Ferrarinál. Persze azért ő maga is hamar hozzászokott az utcai modellek által folyamatosan termelt jelentős bevételhez. (A Ferrari hetvenéves története alatt számos sikeres utcai modell született. Kettőt közülük korábban mi is bemutattunk. Ezen írásainkat itt és itt olvashatják.)
Enzo Ferrarinak szenvedélye volt az autóversenyzés. Ha van olyan autógyártó, melynek története szorosan összekapcsolódik a versenyzéssel, keresve sem találhatnánk autentikusabb márkát a Ferrarinál. A csapat kezdetektől fogva vörös színben versenyzett, melynek eredete még a versenyzés hőskorába nyúlik vissza. Akkoriban a különböző nemzetek versenyautóit különböző színűre festették. Így kapták a németek az ezüstöt, a franciák a kéket, a britek a zöldet, a belgák a sárgát, az olaszok pedig a vöröset. A Ferrari pedig büszkén vitte tovább ezt az örökséget.
Mai írásunknak nem célja végig követni a Scuderia Ferrari verseny-sikereit. Az viszont könnyedén kijelenthető, hogy a Commendatore – bármennyire elviselhetetlen és szélsőségesen öntörvényű is volt –, mégis csak felépítette minden idők legsikeresebb versenyistállóját. Márpedig Enzo Ferrari köztudottan nehéz természetű ember volt. Ugyanakkor egy ösztönös zseni is, akinek tehetségét és elért sikereit senki nem vitatta. Persze kimagasló eredményein túl az élet vele sem bánt mindig kesztyűs kézzel, ezért soha sem tudta felhőtlenül élvezni azt. Mélyen érintette, hogy több pilóta és sok néző is az ő autói miatt halt meg a különböző versenyeken, imádott fia, Dino 1956-os elvesztése után pedig még inkább magába zárkózott. Gyakorlatilag csak szeretett Scuderiája tartotta életben. Többé nem vett ki egyetlen nap szabadságot sem, felesége halála után pedig egyenesen a gyárba költözött.
1977-ben, 79 éves korában vonult vissza a cégvezetéstől, de továbbra is megtartotta tanácsadói jogait. 84 éves koráig tudott aktívan részt venni cége életében, majd romló egészségi állapota rákényszerítette a teljes visszavonulásra. Hat évvel később, 1988. augusztus 14-én, 90 éves korában hunyt el Maranellóban, szívelégtelenségben. Végrendelete alapján, ahogyan a születésének bejegyzése is késve történt meg, úgy a halálhírét is csak két nappal később hozták nyilvánosságra.
„A Ferrari álmaim megtestesülése. Mindez azonban több gyönyörű és lenyűgöző autóknál. Számomra a tökéletességet nem a technika hordozza, hanem annak folyamatos fejlődése. Az evolúció, amely végső soron biztosítja álmaim folytonosságát…” – mondta egyszer.
De térjünk vissza még egy pillanatra az ünnepi eseményekhez. A 70 évvel ezelőtt történtekre való emlékezés kapcsán a Ferrari készített egy rövid videót, melyben természetesen szerepel a legendás 125 S egyik restaurált példánya is, miközben áthajt a gyár kapuján, mint tette anno Enzo Ferrari, majd szimbolikusan átadja a stafétát, ezáltal örökségét aktuális utódjának a LaFerrari Apertának.
A kisfilm mellett a gyáriak egy külön weboldalt is létrehoztak, ahol többek között az egész éves ünnepség-sorozat is nyomon követhető. A LaFerrari Aperta az évforduló minden állomásán feltűnt korábban, így természetesen ezen a hétvégén Maranellóban is látható (és hallható). Isten éltessen hát, Ferrari!
A kiemelt kép forrása: Car-reviews.com