Az előző részben azt vizsgáltuk meg, hogy mit is nevezünk euródollárnak, milyen történelmi mérföldkövek formálták a kialakulását, és hogy hogyan került előállításra. Az előző részből kiderült, hogy ezek az offshore dollárnak számító banki követelések sokáig rejtve maradtak a monetáris döntéshozók és állami szabályozó szervek előtt. Láttuk, hogy ennek egyik oka a változó monetáris felfogás volt, ahol az állam sokszor a privátszéfra mögött kullogott, míg technikai oldalról a követelések külföldi mivolta miatt a belföldi intézmények számára ezek mérlegen kívüli tételként maradtak rejtve. Míg a ‘70-es évek elején ez a 30 milliárd dollárra becsült piac viszonylag könnyen elveszett a pénzpiacok tengerében, negyven évvel később az euródollár piac becsült mérete már 34 ezer milliárd dollár volt. Ez majdnem 20 százalékos éves növekedési ütemnek felelt meg dollár alapon, de miután a dollár értéke is sokat változott négy évtized alatt, érdemes más megvilágításból is megvizsgálni a számot: az euródollár piac az amerikai GDP 2,6 százalékáról 231 százalékára hízott 1971 és 2008 között. Lássuk hát mi fűtötte ezt az elképesztő növekedést.
A 35-ös szabály
Az 1990-es évekre a rendszer már viszonylag jól fejlett fázisában volt. A transzatlanti, illetve a fénykorát élő Japán és más feltörekvő ázsiai gazdaságok bankszektorai ügyesen felismerték a globális gazdasági bővüléssel és növekvő globalizációval járó pénzkereslet bővülést, és ahol kereslet van oda a kínálat is megtalálja az útját. Az előző részben említett monetáris aggregátok mérhetetlenné és átláthatatlanná váltak a gyorsan fejlődő pénzügyi innovációnak köszönhetően. Az Alan Greenspan által vezetett Fed így úgy döntött, hogy új nívópontra van szükség a monetáris politika kormányzásához, így az évtized közepétől már az egynapos bankközi kamatlábaké lett a főszerep a pénzkínálat helyett. Azonban, ahogy az előző részben is láttuk, ezek az eszközök csak az on-shore, azaz az Egyesült Államok belső piacára vonatkozó kamatlábakat jelentették. A már akkor is több ezer milliárdos nemzetközi piac felügyelet és figyelem nélkül maradt.
Mindez annak ellenére történt, hogy az árnyékban terjeszkedő euródollár rendszernek voltak jelei. Az évtized elején, 1992-ben történt a hazánkban is hírhedt angol font bedőlése, amely a mai napig politikai közbeszéd tárgya. A korábbi években felhizlalt banki források és a kötött árfolyamrendszer sérülékenysége együttesen hozzájárult az angol jegybank túlterheléséhez. Már ez a manőver is viszonylag komoly információtartalommal bírhatott volna a korabeli szabályozók számára, azonban egy évvel korábban még ennél is erősebb jelzést kaptak a döntéshozók a rendszer létezéséről.
1991-ben a Salomon Brothers bank kereskedője, bizonyos Paul Mozer tevékenysége szúrt szemet az amerikai pénzügyminisztériumnak. Mozer rendszeresen a teljes kínálat felett licitált az állampapír aukciókon, sőt, egy alkalommal bankja teljes számlafőösszegénél magasabb licitet ajánlott egy aukción. A pénzügyminisztérium többször próbálta figyelmeztetni Mozert, hogy nem viheti el a teljes ajánlatot egyedül, de Mozer többszöri felszólítás után sem tágított gyakorlatától. A helyzet odáig eszkalálódott, hogy 1991-ben a pénzügyminisztérium kénytelen volt a bank aukciós jogának felfüggesztésével fenyegetőzni, ami a befektetési bank létét fenyegette.
Az amerikai pénzügyi hatóságok nyomozást indítottak az ügyben, aminek során azt találták, hogy a jelzálogpiacon az efféle licitálás több éves normának számít és a kereskedelmi és befektetési bankok rendszerint az ajánlott mennyiség sokszorosára tesznek ellenajánlatot. Az egyetlen, amit a nyilvánosság nem látott át, hogy miért követik ezt a gyakorlatot a bankok és miért fenyeget egy közel száz évet és számtalan pénzügyi válságot átélt bankot az állampapír aukciós jogának felfüggesztése.
A választ a rohamtempóban növekvő bankközi piac szolgáltatta. A rendszer egyik fűtőszálát az amerikai állampapírok és a ‘90-es években még serdülő cipőben járó jelzáloglevelek piaca adta. Ezeket a biztonságosnak elkönyvelt eszközöket fedezetként használták a bankok a bankközi hitelek felvételénél, azaz, ha egy adott bank nem tudott fizetni, akkor a követelést az általa tartott államkötvényekkel tudta kielégíteni. A trükk abban rejlett, hogy ezekre a fedezetként szolgáló értékpapírokat többször is fel tudták ajánlani biztosítékként. A letétben elhelyezett fedezetet ugyanis a letét idejére a letétkezelő bank szintén felhasználhatta. Olyan ez, mint a részleges tartalékolású bankrendszer, csak itt a „pénzt” a biztosítékként elfogadott állampapírok, később pedig jelzáloglevelek jelentették. Így egy dollárnyi államkötvény megvételével középtávon a bankok több dollárnyi növekedést is el tudtak érni könyveikben. A fedezetek minden pénzt megértek, és nélkülük lehetetlen lett volna biztosítani a bank forrásait.
Ennek ellenére a fiaskót végül Mozer számlájára írta a nyilvánosság és az a nézet terjedt el, hogy Mozer túlzó hazárdírozása vezetett a bank bukásához. A szabályozók bevezették a mai napig használatban lévő 35-ös szabályt az állampapír aukciókra, így egy résztvevő sem vehet az adott aukció 35 százalékánál magasabb volument, bármennyire is licitáljon. A korlátozás így a jelzálogok használatának malmára hajtotta a vizet.
Bázeli olaj a tűzre
A felemelkedő nemzetközi rendszert több ízben is próbálták leszabályozni, és habár a 35-ös szabályt a legjobb szándékok vezértelték, legjobb esetben csak lassítani tudta a rendszer növekedését, legrosszabb esetben esetleg azt is lehet mondani, hogy a jelzálogpiacra szorította a bankokat. Azonban ez akkoriban szintén nem tűnt kapitális hibának.
A Bretton Woods-i rendszer végével a ‘70-es évektől fokozatosan egyre nagyobb figyelmet kapott a nemzetközi bankhálózat. Habár a rendszer működése még mindenki számára új volt – ahogy az előző részben is láttuk csak ekkoriban kezdték alkalmazni a modern monetáris mutatókat – a nemzetközi hálózat és kapcsolatok meglétét senki nem vitathatta. Újfajta szabályozási rendszerre volt szükség, hogy felváltsa a régi aranyalapú struktúrát. Az új szisztéma, elődjéhez hasonlóan, a “pénz” (itt már csak tiszta számlapénz) értékének megőrzését célozta. Miután a számlapénz gyakorlatilag csak adósság, értéke akkor a legstabilabb, ha megbízható adósok nyújtják.
Az 1974-ben született Bázeli rendszer egyik sarokköve – mind a mai napig – a tőkemegfelelés lett. Bárki könnyen beláthatja, hogy egy bank, aki állampapírokat vesz jóval kevésbé van kitéve az üzleti ciklusoknak, mint egy társa, aki kockázatosabb módon a privátszférát hitelezi. Ennek megfelelően, 100 dollárnyi amerikai állampapír tartása esetén kevesebb tőkével is túl tudunk élni egy válságot, mint mondjuk 100 dollárnyi forgóeszközhitellel a könyveinken. Ehhez az egyszerű gondolathoz hasonló vonalak mentén született meg az úgynevezett kockázattal-súlyozott eszköz fogalma; azaz a kevésbé kockázatos eszközök alacsonyabb súllyal lesznek számításba véve a tőkemegfelelési mutatók nevezőjének kiszámolásánál.
A trükk ott volt a rendszerben, hogy egy jelzálog is lehetett államadóssággal megegyező kockázatú, ha például kötöttek rájuk “biztosítást”. Ezeket a kvázi biztosítási kötvényeket nevezzük CDS (angol Credit Default Swap) eszközöknek, ahol az egyik fél a biztosításhoz hasonló prémiumot fizet a CDS kibocsátója felé, míg csőd esetén a biztosító fizeti ki a becsődölt jelzálog névértékének előre meghatározott részét. A szabályozás ott csúszhatott el, hogy ezek a származtatott terméknek minősülő biztosítások nem, vagy csak jóval fair érték alatt jelentek meg az azt kiíró bankok és biztosítók könyveiben. Kockázat volt nincs, de látszólag senki nem fogja állni a számlát. Érdemes megjegyezni, hogy a korabeli számviteli szabályoknak ez megfelelt, nem a pénzintézetek próbálták eltüntetni nyomaikat. A szabályok tökéletlensége miatt a globális pénzügyi rendszer sokkal biztonságosabbnak tűnt, mint valójában volt.
A modern bankrendszernek is vannak “természetes” korlátai, még úgy is, ha a pénz csak egy tollvonással előállítható. Az egyik ilyen természetes korlát a likviditás, hiszen a folyószámlák esetében a bank kötelezettséget vállal fizetési megbízásaink teljesítésére. A ‘90-es évekre a fent említett állampapír és jelzáloglevél alapú bankközi hitelezés alkalmas volt a korábbi korlátok ledöntésére, és megfelelő biztosíték mellett lehetetlen volt likviditási korlátokba ütközni. Ha tetszik, akkor az állampapírok és biztosítékként használt jelzáloghitel termékek váltak a bankrendszer által használt “pénzzé”, és a kínálat ömlött a bankközi piacokra. A második természetes korlát lehet a bank saját tőkéje, hiszen felelős megtakarítóként nem hitelezünk olyan bankot, aki csak más tollával ékeskedik, és nem fizető hitel esetén a mi nyakunkba kerül a számla. A kockázattal súlyozott eszközök számítása és a “bankközi biztosításként” funkcionáló CDS eszközök látszólag ezt a problémát is csökkentették. Minden alapvető eszköz adva volt a bankfőkönyvek felfújásához.
Bármely jelzáloglevéllel vagy állampapírral rendelkező bank képes volt hitelt felvenni, és miután az értékpapír letétbe került, hivatalosan eltűnt a bank könyveiből, torzítva ezzel a pénzintézet valódi méreteit. A letétkezelő maga is tovább adta a kötvényt más intézeteknek kölcsönért cserébe, így ez a jelenség sokszorosára tudott nőni, egy dollárnyi kötvény miden egyes továbbadásával egy dollárnyi adósság keletkezett a bankok könyveiben. Ráadásul mindezt alacsony tőkemegfeleléssel tehették meg, hiszen a fedezet mellett nyújtott kölcsönök nem igényeltek különösebb tartalékolást.
Az új évezred elejére egy új bankrendszer fejlődött így ki, amely akkorra már az egész bolygót behálózta. A kialakuló rendszer évtizedeken keresztül képes volt fűteni a globális gazdaságot, hozzájárulva annak több mint fél évszázados viszonylag stabil növekedéséhez. A következő részben azt vesszük sorra, hogy hogyan omlott össze ez a globális szisztéma 2008-09 során, hogyan alakult a rendszer sorsa az elmúlt tíz évben, valamint, hogy hogyan vizsgázott a koronavírus járvány kapcsán, és mi várható a jövőben.