A német alkotmánybíróság május eleji döntése, miszerint 2018-ban az Európai Bíróság rossz ítéletet hozott az EKB mandátumának ügyében, nagy politikai port kavart. Az európai projekttel kapcsolatban szkeptikusabb hangok azonnal a repedés jeleit vélték felfedezni a rendszeren, ahol a tagállamok felülírhatják a közös intézményrendszerek döntéseit. Habár Magyarországról nézve a precedens valóban aggasztó, hiszen gyakorlatot teremthet a még működő külső fékek és ellensúlyok semmibevételére is, az Uniót temetni még nem kell. Sőt, talán még azt is megkockáztatom, hogy a jogi viszály még hasznos is lehet, amennyiben sikerül konstruktív párbeszédet felállítani a monetárisan mindig fegyelmezett német és a monetáris eszközökkel élni kívánó tagok között. Május második felében talán épp egy ilyen politikai párbeszéd eredményét láthattuk.
Habár a befektetések világában jól tudjuk, hogy a múltbeli minták nem jelentenek garanciát a jövőbeli teljesítményre, a megfigyelt és felállított összefüggések mégis segítségünkre lehetnek a prognosztizálás során. Az Unió történelme során minden egyes válság és kihívás egy kicsivel szorosabbra fűzte a tagállamok közötti köteléket – habár elismerendő, hogy ezek nem voltak zökkenőmentes folyamatok. Az is igaz, hogy korábban is voltak hibák és hajtűkanyarok a kommunikációban; a legutolsóhoz elég márciusig visszamennünk, amikor Christine Lagarde elnök asszony még úgy nyilatkozott, hogy az EKB nem a tagállamok kötvényeinek hozamkülönbségét hivatott csökkenteni. Alig egy héttel a kijelentés után a Központi Bank egy új körös eszközvásárlási programot jelentett be, megtámogatva ezzel a közös devizát használó, eladósodott országok állampapírpiacait. Sőt, ezúttal az EKB még odáig is elmerészkedett, hogy a sokáig államcsőd szélén táncoló Görögország kötvényeit is bevegye a programjába.
Május végén egy hasonló fordulatot vett a német kommunikáció. Habár az alkotmánybíróság fenntartja ítéletét, a hivatalos kommunikáció szerint nem a közös intézményrendszer bomlasztására törekedtek, sőt Andreas Vosskuhle, a német alkotmánybíróság elnökének szavai szerint ők épp arra próbálják rávenni a luxemburgi testületet, hogy alaposabban nézzenek az események mögé. A bírósági vita kezdetét követően nem sokkal egy újabb mérföldkőként jellemezhető bejelentés született: a németek támogatják az 500 milliárd eurós uniós válságkezelési alapot.
1790
Alexander Hamilton az Egyesült Államok legelső pénzügyminisztereként komoly hivatali problémákat vett magára. A függetlenedési háború, mint a háborúk általában, komoly eladósodottsághoz vezetett. A háború alatt az egyes államoknak nem volt elegendő forrásuk fedezni a konfliktus költségeit, így kénytelenek voltak saját polgáraiktól, illetve a szövetséges Franciaországtól kölcsönkérni, de legtöbbször még saját katonáik zsoldját is kötvényekben fizették ki.
1790-ben Hamilton új megoldással állt elő a háborús adósság kezelésére: a szövetségi állam átvállalta a háborús adósságot az állami költségvetésektől. Természetesen ehhez forrásokra is szükség volt, így még ugyanazon évben szövetségi adót vetettek ki a hazai és importált whiskeykre is. Az adósság átvállalásával megszületett a szövetségi költségvetés, amely szorosabbra fűzte az amerikai államok közötti viszonyt.
A mostani EU mentőcsomag is hasonló jelzés lehet a koronavírus okozta adósság átvállalásával. Azáltal, hogy az európai költségvetés nemcsak ad-hoc összedobott segélyekből áll, de hosszú távra kibocsátott adósságból és annak finanszírozásából, a tagállamok szimbolikusan azt az üzenetet küldik, hogy hosszabb távra tervezik az európai projektet és szorosabban kívánnak együttműködni. A tagállami adófizetőknek is könnyebben eladható az ötlet, hiszen a most keletkező olasz adósság aligha az olasz gazdaság belső hibái miatt gyűlik fel. A közös piac-közös deviza rendszere már amúgy is megkívánta volna a közös költségvetés felállítását. Az euró használatával anno a tagállamok lemondtak egy válságkezelési eszközről és maga a gazdaság is elveszített egy egyensúlyi mechanizmust. A közös költségvetés mindkét problémát képes lenne orvosolni.
1791
Hamilton történetéhez visszatérve, az amerikai projekt sem volt zökkenőmentes. A szövetségi költségvetés létrehozását ellenzők attól tartottak, hogy a szövetségi állam túl nagyra nő, és a királyi adóterhektől épp megszabaduló korábbi gyarmatoknak most saját kormányuk adóival kell majd megküzdenie. Az 1791-es évben aztán egy újabb hamiltoni intézkedés is bevezetésre került, amely tovább fűthette az állam túlzott gazdasági szerepvállalásától félőket és a szabadpiac híveit. A feltörekvő amerikai ipar megsegítésére Hamilton védővámok bevezetését sürgette.
Erre is találunk konkrét párhuzamot a mai Európában, a tőkepiacok gyengesége miatt több európai országban a külföldi beruházások felfüggesztése mellett döntöttek; azonban itt elsősorban nem a külföldi tőke vagy áruk korlátozását értem Hamiltoni pillanat alatt. Ahogy írtam, a szövetségi adók, védővámok, piaci verseny torzítása aggodalommal töltötték el a szabadpiac híveit, nem is alaptalanul. A Hamilton által is preferált gazdasági filozófiákból később az állami kapitalizmus fogalma fejlődött ki. Ezen rendszerek ismérve, hogy habár magántulajdon létezik – nagyban eltérve a szocializmustól – az állam aktív szerepet vállal a gazdaság életében mint munkaadó és mint tőkés. Az európai mentőcsomagok – ahol a tőkeinjekcióért cserébe például részesedést szerez az állam egy légitársaságban – szintén ebbe az irányba mutatnak.
Az állami kapitalista rendszerek előnye ugyan az alacsonyabb kockázat, illetve pontosabban a kockázat szétterítése; de hátránya is akad bőven. Ilyenek például a gazdasági érdekek potenciális politikai alapú elosztása, a túlfoglalkoztatás a szavazatok megtartása érdekében, vagy épp az innováció hátráltatása és a status quo megtartása a rövid távú profit megtartása érdekében a hosszabb, évtizedes strukturális növekedés feláldozásával. Példának hozhatnám a ’90-es évek Japánját, ahol az állami infrastruktúra cégek azután is milliókat tartottak foglalkoztatásban, amikor már nem volt érdemben mit kiépíteni. Esetleg lehet itt gondolni a mai Oroszországra is, ahol az állam komoly befolyással bír a stratégiai szektorokban, ami korrupcióhoz és extrém vagyoni egyenlőtlenséghez vezet. De Szingapúr is az államkapitalista gazdaságok sorát sokasítja, ahol már az állam megalakulásától kezdve elutasították a laissez-faire azaz teljességgel szabadpiaci gazdaságfilozófiákat, és aktív állami szerepvállalással hozták létre a saját húzóágazataikat.
Az, hogy az egyes történelmi kísérletek Oroszország vagy Szingapúr példáját követik-e majd, már sokkal inkább az intézményrendszereken múlik. Amennyiben jól működnek a fékek és az ellensúlyok, van társadalmi párbeszéd, és a legalapvetőbb gazdasági ismeretekkel fel van fegyverezve a népesség úgy a felsorolt hátrányok java kiküszöbölhető. Amennyiben a német alkotmánybírósági ítélet is párbeszédhez és körültekintő belső kontrollhoz vezet, úgy van ok optimizmusra a Hamiltoni pillanatok láttán.