Extrovertált vagy introvertált menedzserekre van szükségünk?

Nem mindegy, hogy befele vagy kifele alkotunk, élünk, játszuk a magunkra osztott szerepünket…

Extrovertált vagyok.

Erre egyrészt az a bizonyíték, hogy ezt nyíltan felvállalom, másrészt hogy – bumm bele azonnal a középébe – ezzel nyitok egy, a szélesebb nyilvánosságnak szánt olyan gondolatsort, amelynek érdemleges és komoly mondanivalót szánok. 

Introvertált ember ilyet nem csinál! Még egy szoft-extrovertált se nagyon. (A szóösszetételt most találtam ki, és nem vagyok képes ellenállni, hogy nyomban el ne dicsekedjek vele; extra-extrovertált vagyok! Ezt is én találtam ki…)

Az öncélúság ezennel lezárva.

Ja, de – csak egy picit – hadd kérkedjek még az olvasottságommal is!

A Nobel-díjas Daniel Kahneman kimutatta, hogy agyunkban duális „tűnődési” szisztéma működik:

az egyik oldal lassú, megfontolt gondolkodást, a másik ultragyors gondolkodást produkál.

Mindkét oldalnak van azonban egy szélesebb, akár a mindennapi életben, a viselkedésünkben, mentalitásunkban, egyéb külső jegyekben is megjelenő tipikus leágazása: tudniillik az introvertáltság, illetőleg az extrovertáltság (befelé fordulásos, töprengő, mindenben visszafogottságot, illetőleg harsányságot tükröző hozzáállás, amely gesztikulációkban a dolgok agyondumálásában is testet ölthet).  

Ugyanakkor legyünk óvatosak!

Sem Kahneman, sem az e tematika rendkívüli fontosságáról bestseller könyvet publikált, mellesleg befektetések világában is sztárgondolkodónak számító Susan Cain nem bizonyít semmi olyasmit, ami alapján ki kellene, ki lehetne mondani, hogy tulajdonképpen kétféle ember létezik: extrovertált és introvertált.

Éppenséggel az bizonyított, hogy a leggyakoribb az a „típus”, akinél mindkét attitűd tetten érhető.

Az viszont jellegzetes különbözőség a „normális emberek” körében, hogy egész lényükből árad valami olyan, ami általános aktivitást, némelykor hiperaktivitást jelez, vagy ennek az ellenkezőjét. Ettől függetlenül a „normális” gondolkodási dualitás mégiscsak azt jelenti, hogy mind a kifelé, mind a befelé „élők” képesek és akarnak is széles körben megnyilvánulni, kitárulkozni illetőleg elvonulni, magukba zárkózni.

A különbség az arányokban van.

Illetőleg, ahogy ezt mindkét nevezett szakértő szépen leírja, az introvertált és extrovertált hozzáállás aránya egy-egy embernél idővel komoly mértékben változhat, pontosabban az élet maga hoz változásokat e téren.

Befelé forduló, kemény, belső töprengéseken keresztülment, a széles nyilvánosság előtt megmutatkozni nem akaró ember simán válhat „eredeti önmaga” ellentétévé. Angela Merkel az ikonikus német ex-kancellár ennek ékes példája. Sőt, maga a nagy Warren Buffett is.

Angela Merkel, Fotó: Shutterstock

(Buffett nagy hibáit nemrég mutattuk be a HOLDBLOG-on)

Egész gyerekkora, felnőtté válása, egész befektetői ténykedése egy introvertált archetípust tükröz. Ezt ő maga is elismeri. Bill Gates szintén az. De az élet, mindaz, amit – mellesleg introvertált hozzáállásuknak is köszönhetően – szakterületükön elértek, olyan mértékben tette őket sztárrá, hogy az e szerepkörrel járó extrovertáltsági jegyeket is fel kellett venniük kommunikációs eszköztárukba. Egyebek között azért, mert egy felettébb intelligens ember azt is lassan, de biztosan megérti, hogy nagy céljai elérése érdekében „le kell mennie” olyan szintekre, amelyek eredendően nem képezték intim kultúrájának részét, amelyeket egész korábbi életében igyekezett elkerülni.

Félreértés ne essék, csöppet sem bizonyítható, hogy az extrovertáltak valahol – objektíve – „lejjebb lennének”, mint az introvertáltak, hogy az utóbbiak az elmélyültebb, komolyabb és kifinomultabb emberek, az előbbiek pedig a felszínesek, durvák. Milliónyi ellenpéldát hozhatunk fel a történelem, a politika, a pénzgazdaság rendkívüli személyiségei közül. Mint ahogy ezt saját baráti köreinkben, vagy közösségi portálok posztolói körében is jól kivehetjük. 

Mindettől függetlenül, a pszichiátriai és egyéb tudományos tapasztalatok alapján történt feldolgozások arra vallanak, hogy a nagy számokat tekintve: sikeresebb emberek az extrovertáltak. Amennyiben persze elfogadjuk, hogy a nagy hírnév, a karrier, a sok pénz, a siker legfőbb tartozéka. 

Szóval igen, világszerte kimutatott, hogy azok keresnek többet saját területükön, akik jól tudják magukat „csomagolni”, akik érzik, hogy mikor kell sokat „dumálni” és ezt meg is teszik jókor, jó helyen.

Nem cifrázandó dolog ez, mindenki számára világos kell legyen, amit most írok: általánosságban a leglényegesebb faktorok egyike a sikerhez vezető úton, hogy mikro- és makroközegben ügyesen magunkra tereljük a közfigyelmet. Csakhogy ez az egész mégiscsak felszínes megközelítés.

Gondoljunk bele! Manapság, midőn a szavak ereje, a meggyőzőerő simábban, mint valaha áthatolhat az íráson, a „komputeren” keresztül, midőn a különböző appok révén dúsgazdag világhírű sztárrá válhat, például zenei tudásával, szinte bárki, aki egyébként erősen introvertált, de ha nem kell személyesen találkoznia a széles közönséggel, vagy nem kell meggyőznie impresszáriókat se próbafelvételeken, se a díványon – ahogy mondani szokás –, akkor minden értelemben kihozhat magából sokkal többet, mint egy ultraextrovertált, de objektíve kevésbé tehetséges konkurense.

Fotó: Shutterstock

Mindenesetre tény, hogy példának okáért, a szóba hozott Susan Cain, ahogy a képét nézem, felettébb csinos hölgy ugyan, de dokumentáltan zárkózott, befelé forduló, „lassú víz partot mos” típus. Ennek ellenére, amit írásban produkál (éppenséggel e gondolatmenet tárgyáról) népszerű formában előadott elemzéseivel, könyveivel, az mégis tömegismeretséget teremtett számára. Bestseller író és újabban már előadó a YouTube-on, százezrek követik.

De fordítsunk megint még egyet a dolgon!

A téma tudósai jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy történelmileg kimutatható:

az extrovertáltak meghatározó szereplők a nagypolitikában, az introvertáltak viszont a valós döntéshozók.

Ugyanis jellegzetesen ők a főszereplők irányítói a háttérben, ők képezik a főtanácsadók körét. Utóbbiak – ha gonoszkodni akarok, akkor úgy írom le őket, hogy a Raszputyinok, a Machiavellik – az üzleti, pénzügyi életben is jeleskednek. Jellemző, hogy a nagyfőnök az, aki „becsomagolja” és eladja a „csomagot”, a mögöttes, sokszor névtelen valaki pedig, aki az igazi döntéseket kitalálja.

Ami a befektetési világot illeti, a pénzügyi viselkedések elemzésével is foglalkozó amerikai vezető vagyonkezelő, befektetési bankár, Stan Clark (CIBC Wood Gundy) két – legalábbis számomra – feltűnően lényeges megfigyelését dolgozta fel tudományosan:

1. A kisbefektetők körében a „hangoskodó” extrovertált típusok mindenáron jobbnak, gazdagabbnak, eredményesebbnek akarnak látszani, mint valóságos sikereik alapján ezt megengedhetnék magukat. Luxuskocsikat bérelnek-vesznek, egyéb státuszszimbólumokra hajtanak, a külvilágban irigységet akarnak kelteni. Ez a hozzáállás jellemző a mindenkori újgazdagok extrovertált jellemű-beállítottságú rétegeire is.

Az introvertáltak jellemzően nem dicsekednek felszínes dolgokkal.

2. Viszont az introvertált beállítottságúak általában nehézkesebben hozzák meg befektetési döntéseiket. Ennél fogva gyakrabban maradnak le az általuk is áhított hirtelen nagy pénzekről, profitokról.

3. (Plusz egy:) Stan Clark feldolgozása szerint ugyanakkor óriási károkat tudnak okozni az – egyébként az amerikai banki-befektetési szektorban számszerűen fölényben lévő – extrovertált csúcsvezetők. Vészhelyzetekben kimutathatóan szarvashibákat követnek el, meggondolatlanságból.

A kilencvenes évek egyik amerikai vállalati sikersztorija, az energetikai óriás ENRON napok alatt omlott össze, meghatározóan extrovertált, egymással is konkuráló nagyhangú főnökök belső harcainak is „köszönhetően”. A 2007-2008-as válság – súlyos globális következményekkel járó – banki, befektetési céges összeomlás-sorozatai mögött szintén jócskán tetten érhetők szubjektív okok, mégpedig extrovertált sztármenedzserek teljes leszereplése, pláne megfutamodása. 

A bull market (a tendenciózusan felfelé menő piac) az, ahol az extrovertált befektetők lubickolni tudnak, az az ő igazi közegük. Olyankor érzik sajátjuknak a „lapjárást”, érzik magukat elemükben. A bear market (a stagnáló, áreséses trend által jellemezhető piac) áldozatoktól mentes átvészelése, a veszteségek korlátozása, a dolgok helyes, a későbbiekben ismét jövedelmező irányba orientálása ugyanakkor alapvetően azok kiváltsága, akiknek szelleme, gondolkodása belső vívódások eredménye. Vagyis az introvertált befektetőké”

– írta Stan Clark a pénzügyi pszichológus, befektetési bankár.

Szóval, legyen szó befektetésről, bármilyen más hasznos tevékenységről, az élet megannyi kihívásáról, megoldandó problémájáról, ne hagyjuk, hogy totálisan úrrá legyen rajtunk jellegzetesen introvertált vagy jellegzetesen extrovertált énünk. Uralkodjunk magunkon. Minden nehéz helyzetben mindkét gondolkodást, mindkét mentalitást hagynunk kell magunkban felszabadulni, mindkettőnek hagyjunk teret…

Mondom én, aki még azt sem bírja megállni, hogy nehogy már ne az övé legyen az utolsó szó.

Ne akarjuk megmutatni a világnak, mekkora befektetési magányos farkasok vagyunk!

Zentuccio: a megérzése, saját „tudása” mentén cselekvő kisbefektetők nagy része hülyeséget csinál, mert rosszul működik az ösztöne.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.