Fordulóponthoz érkezett az orosz-ukrán konfliktus: a piacok egyre inkább elkezdtek hinni az eszkalációban, aztán a felek közölték, hogy még nyitottak a tárgyalásokra. Az igazi piaci mozgások még előttünk lehetnek. Vagy blöfföl valaki, vagy jöhet a 100 dollár/hordó fölötti olajár.
A tőzsdei árfolyamokat a várakozások mozgatják, így az árfolyamok implicite magukban foglalnak egy jövőképet. E jelenség leírására használja a tőzsdei zsargon a francia fait accompli szót, amit magyarul befejezett ténynek lehet nevezni. Megtörtént (avagy beárazott) dolgokra pedig ritkán érdemes fogadni.
Az utóbbi hónapokban a befektetők egyre nagyobb valószínűséget kezdtek el tulajdonítani az orosz-ukrán konfliktus eszkalációjának. Ez leginkább három dologban csapódik le: a gyengülő rubelben, a zuhanó (orosz) részvényekben és az emelkedő energiaárakban. Persze, ha valaki egy legalább Kijevig érő orosz invázióra számít, akkor az utóbbi hónapokban beindult folyamatok tovább fokozódhatnak, az olajár könnyen 100 dollár fölé mehet, és a RUBUSD is hasonló értékeket vehet fel. Ilyennel azonban szinte senki nem számol (legalább is nem ismerek senkit, aki ettől tartana).
A tétek
Oroszország befolyása a volt posztszovjet területeken folyamatosan csökken. Az Oroszok részéről gyakori érv, hogy fenyegetve érzik magukat a NATO keleti irányú terjeszkedése miatt. A fenyegetettség érzése valós, azonban annak alapja nem katonai, hanem ideológiai eredetű. Egy határon fejlődő demokrácia az egyik legfélelmetesebb ellenfele a (fél-)autoriter államoknak, amelyet Oroszország nem nagyon akar megtűrni. Ezt kétféleképpen tudja megoldani Oroszország: egyrészt nem hagyják fejlődni az Ukrán gazdaságot, azáltal, hogy túlzott védelmi kiadások fizetésére kényszerítik, másrészt megakadályozzák, hogy NATO (és EU) tag legyen, azáltal, hogy területi szuverenitását eltiporják. Ennek a legegyszerűbb és legbékésebb módja a Kelet-ukrajnai szakadár megyék területének biztosítása. Korábbi példa arra, hogy Oroszország ilyen értelemben hogyan biztosítja határait a dél-oszétiai háború és Grúzia esete.
A csirke játék
A játék lényege, hogy a résztvevők járművekkel egymással szemben haladnak és az nyer, aki nem – vagy később – rántja félre a kormányt. Sok esetben ilyen a politika, azonban általában nem a tényleges vezetők ülnek a volánnál, tehát nincs skin in the game. A nemzetközi helyzetet a teljesség igénye nélkül három sorban össze lehet foglalni:
Oroszország: Nem akarunk konfliktust, de követeljük, hogy…
Ukrajna: Nem lesz invázió.
Egyesült Államok: Nagy valószínűséggel támadni fognak!
Egyelőre a felek teljes mértékben kompromisszumképtelennek tűnnek, hiába vendégeskednek sorra az európai vezetők Kijevben és Moszkvában. A nyugati hatalmak szankciókkal fenyegetődznek és katonákat küldenek a Kelet-európai NATO tagállamokba, amíg Moszkvában február 15-én a Kelet-ukrajnai szakadár megyék önálló államként való elismerőséről szavaznak.
A legfrissebb hírek szerint a felek nyitottak a tárgyalások folytatására, de az egyeztetések időbeli elnyúlása nem feltétlenül kedvez a békés rendezésnek. Az iráni atomalkuhoz is több ezer óra tárgyalás vezetett, talán nem meglepő módon elég rövid életű lett az egyezmény (azóta szankciók sora lett kivetve és most újra tárgyalhatnak). Eredménytelenség esetén előbb-utóbb valaki lépni fog. A kérdés, hogy ez a kormány félrerántását jelenti-e.
A klasszikus elmélet – színjáték vagy nem színjáték?
Oroszország a Krími-félsziget elcsatolása óta kissé elszigetelődött a nemzetközi szintéren, Putyin már évek óta várhatta az alkalmat, hogy újra érdemi alkupozícióba kerüljön és egyenlő félként kezeljék a nyugati nagyhatalmak. 2022-ben eljött a tökéletes pillanat, a magas energiaárak és a megszokottnál nagyobb európai infláció együttesen a lehető legnagyobb gazdasági befolyást adják az orosz politikusnak.
A lehetőséggel nem is haboztak az oroszok, a forgatókönyv egyszerű: miután az egész világ arról beszél, hogy mi történik az orosz-ukrán határon, a szabad világ vezetői sorra kérik az időpontokat Putyintól, hogy lecsillapítsák a kedélyeket. Valamit valamiért, az orosz vezetés is átadhat egy hosszú listát a követeléseikről aztán idővel majdcsak lesz belőle valami. (Ha pedig nem, akkor jöhet a B terv, ami remélhetőleg kimerül a Kelet-ukrajnai szakadár megyék államként való elismerésében.)
Miért jó ez a (látszólagos) színjáték? – Ha nem szólalnak meg a fegyverek, akkor valamilyen értelemben mindenki nyertesnek hirdetheti ki magát. Ha lesz egyezség, akkor Putyin otthon győztesnek kiálthatja ki magát, mert megtörte a (hanyatló) nyugatot, miközben az amerikaiak és európaiak a saját diplomáciai bravúrjaikat ünnepelhetik, hogy nem lett háború.
Amennyiben nem lesz egyezség, akkor Oroszország azáltal, hogy hivatalosan államként elismeri a Kelet-ukrajnai megyéket még mindig bebiztosíthatja azt, hogy Ukrajna belátható időn belül ne lehessen NATO tag. Ebben az esetben a kényes európai gazdasági helyzet miatt nem valószínű, hogy néhány jelképes szankciónál nagyobb lépésre szánna el magát a nyugat. Ráadásul Joe Biden és Zelenszkij szintén kijelenthetik, hogy ellenálltak az orosz agressziónak és elrettentették Putyint Ukrajna megszállásától. Eközben az oroszok elkönyvelhetik maguknak az extramagas olaj és energia bevételeket.
Az eseményeket és az érdemi konfliktus kialakulásának esélyét más szemszögből is meg lehet közelíteni. Egyfelől gyakori érvelés, hogy az ex-KGB ügynök nem túl gátlásos vezető, ha bármilyen módon kontrollt akart volna szerezni Ukrajna felett, akkor vélhetőleg már megette volna. A 2014-2015-ös konfliktus során nem a nyugati szankciók roppantották meg az orosz gazdaságot, hanem az olajár beesése (a rubel gyengülésén keresztül). A nyugati szankciókat nem is úgy tervezték, hogy jelentős károkat okozzanak Oroszországnak, mivel az kulcsfontosságú partner Európa energiaellátásában. Putyin tehát meglehetősen sok dolgot megtehet érdemi következmények nélkül.
A világtörténelem trendje
Yuval NoahHarriri szerint az emberiség legnagyobb politikai értelemben vett vívmánya, a háborúk visszaszorulása került veszélybe az orosz-ukrán konfliktus megjelenésével. A világhírű történész gondolatatiról ebben a cikkben olvashatnak bővebben.
Kutakodni a romok között – feltörekvő piacok papírjai
Most, hogy a fejlett nyugati országok jegybankjai szigorítani kezdenek és az államháztartások visszafogják a költekezést, talán már kevésbé vonzóak az amerikai és nyugat-európai papírok. Az infláció év/év alapon valahol 6-7% körül van a fejlett világban, ami nagyságrendileg hasonló a feltörekvő országokban tapasztalhatókhoz. A különbség az elérhető kamatszintekben és a potenciális növekedésben rejlik, a fejlett piacok papírjai még a minimális hozamváltozásokra is érzékenyek lehetnek, miközben a feltörekvő piacok papírjainak az árazását szinte már minden lerontotta: emelkedő kamatok, erős dollár, magas infláció és munkanélküliség.
Az egyik leggyakrabban használt mutató egy vállalat értékelésének kapcsán a P/E mutató, ami megmutatja, hogy az adott vállalat a tőzsdén az egy éves nyereségének hányszorosán forog. A mutató az amerikai részvénypiac esetén valahol 20 körül mozog, a Nyugat-Európában 15, a Kínában 14 körül van, Törökországban és Oroszországban pedig megközelítőleg 6 az átlagos P/E.
A feltörekvő piacok előző évtizedes teljesítménye sajnos (ismételten) azt bizonyítja, hogy a piacok képesek valamennyi várakozást alulmúlva rosszul teljesíteni. Az átlagos P/E alapján a kínai papírok a legdrágábbak, de az országnak megvannak a saját hosszú távú problémái. Törökország problémája nem elsősorban az infláció, hanem az unortodox vezetése, ami képtelen elfogadni a saját kudarcát. Török választások legközelebb 2023-ban lesznek, de rövid távon a jelenlegi vezetés irányvonala és a rekordmagas infláció mellett nehéz elképzelni a részvénypiaci hangulat drasztikus megfordulását. Az orosz piac – szinte egyedüliként – rövid távon magában hordozza a drasztikus emelkedés esélyét. Szinte minden attól függ, hogy mennyire eszkalálóik tovább az orosz-ukrán konfliktus és potenciálisan milyen nyugati szankciók érhetik az országot.
A cikk a szerző jelenlegi véleményét tartalmazza, ami a történések függvényében változhat.