Mikor fogadjuk el, hogy bajban vagyunk?

Az öncélúvá vált gazdasági növekedés

Folytatva a Mennyit (nem) költünk fenntarthatóságra? bejegyzésben elindított gondolatmenetet és támaszkodva az ott hivatkozott ábrákra pár nagyon alapvető trendet össze tudunk vetni. Az emberiség globális CO2-kibocsátását, az emberiség lélekszámát és a globális várható élettartamot, egymáshoz viszonyítva, grafikusan az időskálát egymáshoz igazítva tisztán láthatjuk a trendeket.

A grafikonok forrásai: Statista, Newsecuritybeat.org, OurWorldInData

Két dolog tisztán látszik:

Egyrészt globálisan is érvényesül a csökkenő hozadék elve, exponenciálisan növekvő CO2-kibocsátás mellett a népesség és a születéskor várható élettartam is lineárisan nő, lassuló várható növekedéssel, majd platózással a belátható jövőben, miközben a CO2-kibocsátásunkban nem látszik jele a gyorsuló trend megtörésének.

Másrészt az élettartam erőteljes növekedésnek indulása jócskán, a népesség növekedése ennél kevésbé, de jól láthatóan megelőzte a szén-dioxid-kibocsátás erős növekedésnek indulását.

Jól látható, hogy a növekvő gazdasági teljesítményhez köthető, azzal együtt mozgó és így azt jól mérő CO2-kibocsátás egyre kevésbé produktív. Az élettartam és a népesség növekedése nem függvényszerűen kapcsolható a CO2- vagy a gazdasági teljesítmény növekedéséhez, és mostanában egyre jobban elválik ezektől. A gazdasági hatékonyság nő, a technológiánk szárnyal. Mégis a világgazdaság egyre sérülékenyebb, globálisan az erőforrások, különösen a természeti erőforrások hatékony elosztása nem érvényesül. A gazdasági növekedés így egyre inkább öncélúvá válik, mindinkább egy saját farkába harapó kígyóra emlékeztet, vagy még inkább egy olyan ciklonra vagy tornádóra, amelyik önmagát tartja fenn, miközben magába szippant és lerombol mindent, aminek a közelébe kerül. Egyelőre nem teljesen egyértelmű, de mintha a viharszezon kezdetén lennénk. Likviditási válsággal, vírusválsággal, ellátási láncok összeomlásával, globális munkaerőhiánnyal kellett megküzdenünk az elmúlt bő évtizedben, miközben már érezhetjük a klímakatasztrófa és a környezetszennyezési krízis előszelét.

Amibe a gazdasági növekedés hajszolása kerül nekünk

További probléma a gazdasági növekedéssel, hogy növeli az egyenlőtlenséget, egyre gyorsuló mértékben. Jelenleg a globális vagyonmegoszlás úgy néz ki, hogy a globális felnőtt populáció 1,1 százaléka rendelkezik a globális vagyon 45,8 százalékával, 11,1 százaléka a 39,1 százalékával.

Forrás: Visualcapitalist

Az elmúlt hetven év változása vezetett ide, ahogy az alábbi ábrán látszik. A szürke pöttyözött vonalat érdemes nézni, ez mutatja az országok népességgel súlyozott átlagát, a baloldali skála értékét 1000-rel osztva kapjuk meg az abszolút Gini-indexet. Hetven év alatt több mint háromszorosára nőtt a Gini-együttható, ami a gyakorisági eloszlás értékek, például a jövedelemszintek közötti egyenlőtlenséget méri, a 0 jelöli azt az állapotot, amikor mindenkinek egyforma a jövedelme, a majdnem 1 pedig azt, amikor egyetlen emberé az összes jövedelem, a többié pedig nulla.

Ez az extrém egyenlőtlen eloszlás nem fenntartható, ráadásul a trend alapján a helyzet még romlani fog a belátható jövőben. Egyre több természeti erőforrást fordítunk ebben az egyre elkeseredettebb küzdelemben arra, hogy aki tud, ne csússzon le a szegények közé. Önerősítő folyamat, nem lehet senkinek sem azt mondani, hogy ne tegyen meg mindent a jelenlegi helyzete fenntartásáért vagy javításáért, és a jelenlegi, gazdasági növekedés célja által uralt környezetben nem látszik alternatív és járható út a természeti erőforrások pazarlásának megállítására.

Mikor nevezzük problémának, amit látunk

További kérdés még, hogy milyen gyorsan tudunk változtatni a humán eredetű globális trendeken. A légkör CO2-tartalmát bemutató bal oldali ábrán jól érzékeltethető a folyamat időbelisége. A főbb mérföldkövek: az 1950-es években jelentek meg az első felvetések arról, hogy az emberiség okozhatja a növekvő CO2-szinteket, ekkor járunk 330 ppm-nél; az 1980-as években már leírásra kerültek az összefüggések és megalkotásra kerültek az első modellek, majd meglepően gyorsan, az 1990-es évektől kezdve már az a tudományos konszenzus, hogy a növekvő légköri CO2-szint és a gyorsuló klímaváltozás elsődlegesen az emberiséghez köthető. Ekkorra a légköri szén-dioxid-szint 360 fölé emelkedett. Geológiai skálán nézve ez egy szempillantásnyi idő, és emberi léptékkel mérve is egész gyors, ehhez képest aktuálisan már 415 ppm felett tartunk.

Onnantól, hogy először az 1950-es években felmerült az emberi hatás, odáig, hogy ez tudományos konszenzus lett, az 1990-es években, 10 százalékkal lett magasabb a légköri szén-dioxid-szintje. Azóta emelkedett még 15 százalékot. A kérdőjel, a nagyon nagy kérdőjel hogy mikor kezdünk globálisan és érdemben tenni a CO2 szint növekedésének megállításáért, esetleg csökkentéséért, és ennek mikor lesz érezhető az eredménye. Egyelőre ennek nincs nyoma. Az egyébként üdvözlendő nemzetközi megállapodásoknak nincs kimutatható hatásuk, és nincs a láthatáron bevethető műszaki, politikai vagy társadalmi megoldás. A szén-dioxid-szint közben rendületlenül halad az exponenciális pályáján.

Egy jellemző adalék a gondolkodásunkról – ennek megfelelően nem az olajcégek pellengérre állítása a cél, ők pont ugyanúgy jártak el, ahogy sokan mások. A Guardian cikke alapján az említett modellek közül egyet az Exxon készített 1982-ben, egyet a Shell 1988-ban, mind a két cég saját indíttatásból járt el így. Felmérték az akkori szén-dioxid-szintet, nagyon pontosan előre jelezték a várható alakulását, lemodellezték a növekvő CO2-szint katasztrofális következményeit, látták a folyamatban a saját szerepüket, majd a belső jelentéseiket bizalmas megjelöléssel ellátva megtartották maguknak. Talán nem túlzás ezt a fajta gondolkodást skizofrénnek titulálni, amikor vállalkozóként, alkalmazottként, gazdasági szereplőként tesszük a dolgunkat, információhoz jutunk, azt ennek a szerepünknek megfelelve a saját javunkra fordítjuk, miközben tudjuk, hogy magánemberként mi magunk is milyen következményeit fogjuk elszenvedni a gazdasági tevékenységünknek. A tudathasadáshoz hasonlítható gondolkodást illusztrálja az is, hogy még ezen jelentések ismeretében is a két olajcég – de nem csak ők és nem csak akkor, ez jellemző másokra is – aktívan tett az ellen, hogy a kormányzatok a klímaváltozás ellen fellépjenek, ráadásul a Shell még azzal is érvelt a jelentésében, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem fő terhe nem az energiacégeken van, hanem a kormányzatokon és a fogyasztókon, miközben pont előlük hallgatta el a birtokában lévő alapvető fontosságú és nagyon is rájuk tartozó információt.  A haszon az olajcégeké – általában a termelő, szolgáltató cégeké –, a kárt meg viselje más, még úgy is, ha az a másvalaki éppen a saját alkalmazottja, vezetője vagy tulajdonosa.

Nehezíti a helyzetünket, hogy nincs olyan globális emberi erő, amely a változást ki tudná kényszeríteni vagy a megállapodásokat be tudná tartatni. Rengeteg érdek fűződik a gazdasági növekedés fenntartásához. Nagyon eltérőek és sokfelé szabdaltak a szabályozások. Mindez érthető, okkal alakult így a helyzet. Csak a környezetünkre már egyre kevésbé tudjuk úgy áthárítani a következményeket, hogy mi ne érezzük meg. A természeti környezetünk lesz az a globális erő, amelyik kikényszeríti a változást.

Nem ésszerűbb ezt minél előbb magunktól megtenni, amíg több eszközünk van erre és nagyobb a választék az alternatívák között, mint akkor, amikor már ég a ház?

A cikk szerzője Major Imre, közgazdász

Mennyit (nem) költünk fenntarthatóságra?

Nem könnyű megválaszolni a kérdést. Ez érthető, egyrészt nagyon sokáig a fenntarthatóság nem szerepelt a gazdasági vagy bármilyen szempontok között, másrészt a fenntarthatóságot a maga komplexitásában nagyságrendekkel nehezebb mérni, mint egy-egy gazdasági indikátort. A gazdasági érdekek is erre hajtották az aktorokat és a döntéshozókat, nem volt ésszerű elvárás olyan mérésre költséget fordítani, ami utána nem került bele a döntéshozatali folyamatba. Sokáig a fenntarthatóság lokális problémaként jelentkezett csak, és újabban érzékeljük globális hatásként.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.