A figyelem gazdaságtana

Arra emlékszem csak, hogy a felére sem emlékszem…

A múlt héten történt: az egyik tévécsatornán a huszonegyedik század első két évtizedének legfontosabb történéseit dokumentáló híradórészleteket, fotókat, szemtanúk beszámolóit néztem, hallgattam. És nem túlzok: csak egészen halványan, töredékesen vagy sehogy se (!) jut eszembe a szóba hozott rendkívüli jelentőségűként prezentált történéseknek – talán – több is mint a fele. Nekem, az újságírónak, „korunk avatott krónikásának”…

Magánnyugdíjpénztár? Terrortámadás?

Például fogalmam sem volt, mi következik, midőn a narrátor felvezette: „a francia történelem legnagyobb horderejű, legtöbb halálos áldozattal járó terrortámadását követték el Párizsban” (miközben nagyban zajlott már a teltházas német-francia válogatott meccs, a közvetlen közelben öngyilkos merényletek követték egymást. Órákon belül 130-an haltak meg). És mindez „szinte tegnap történt”: kevesebb, mint nyolc éve, 2015. november 13-án.

Mégis, bármennyire erőltetem a dolgot, bennem továbbra is csak valamicske emlékkép rémlik fel a gaztett-sorozatról. 

Sok-sok olvasónk nyilván tisztán emlékszik az esetre. Szerintem azonban többségben mégiscsak olyanok vannak, akiknél – ahogy nálam – kiesett ez a hír. Vagy ha nem pontosan ez, akkor egy másik, de lényegében ugyanennyire „nagy formátumú történés” a közelmúltból. 

Mindenesetre több, nálam fiatalabb, strammabb, kevésbé szétszórt kollégával és baráttal „kísérletezem” hónapok óta, figyelem, feljegyzem, miként működik a memóriájuk a legutóbbi évek híres-neves fejleményei kapcsán. És éppenséggel azt tudom eddigi „kutatásaim” alapján bátran kijelenteni, hogy elképesztően felületesen emlékeznek embertársaim nagy dolgokra. Netán – ahogy magam kapcsán leírtam – egyáltalán nem emlékeznek.

Huszonöt, különböző korú, magas iskolai végzettséggel bíró, hírfogyasztó polgártársam közül összesen négyet találtam, aki részletesebben emlékezett egy kivételes jelentőséggel bíró hazai döntésre, arra, hogy államosították a magánnyugdíjpénztárakat. Senkit – még banki ismerősömet is beleértve – nem találtam azonban a huszonöt közt, aki e fejleményt egyáltalán megemlítette, amikor arról kérdeztem mindenkit, mi az az öt történés, ami szerintük leginkább befolyásolta az utóbbi két évtized hazai történéseit. Viszont az is igaz, hogy midőn aztán én magam hoztam szóba e témát, akkor már mindenki emlékezett rá. Legalábbis valamire, de nem az egészre. Egyikük se tudta felidézni, hogy pontosan milyen pénzmennyiséget felölelően, milyen kimondott célokat követett az államosítás, és mi és miként valósult meg e célokból.

Képzeljük csak el! Ha ez a sorsa egy ilyen páratlan, mindannyiunkat, egész társadalmi fejlődésünket érintő esetnek, akkor mi történhetett kollektív emlékezetünkben olyan dolgokkal, amelyek – például terrorcselekmények, migrációs nyomások, Covid-járvány körüli védekezési, ellátási, gyógyszer-műszerbeszerzési stb. ügyek – tucatjával terhelték memóriánkat akárcsak az utóbbi 10 vagy mindössze 5 évben?!  

Megkockáztatom: a mai napon (midőn e sorokat rovom, vagy bármely egyéb napon, mikor bármely olvasó belenéz e sorokba) a bármelyikünk által olvasott, hallott, átnézett, megtekintett tudományos, bulvár, politikai, pénzügyi, sport hírek nagy többsége szekundumok alatt, jobb esetben napok alatt el fog felejtődni.

Persze, nyilvánvaló, vitathatatlan, hogy némelyekben – netán a túlnyomó többség számára érdektelen, „felejtős” – némely hír, fejlemény éveken át, netán egy egész életen át rögzül. Ennek fő oka alighanem meghatározóan az, hogy a hírfogyasztó emberek százmillióit más és más, egyszerre ráadásul sok dolog köti le, és ahogy az információk szaporodnak, annál több esik ki a memóriánkból, mert annak befogadóképessége korlátozott.

Csakhogy eredetileg nem erről volt szó! Az ókori görög gondolkodóktól kezdve Shakespeare-en át Einsteinig, még a hetvenes-nyolcvanas években élt, alkotott legnagyobb koponyák is, amikor azon törték a fejüket, mitől fogja végre végleg „megemberelni magát az emberiség”, azt a választ adták, „majd akkor, ha mindenkinek elérhetővé válik a tudás!”. Értsd az információ.

Ne kerülgessük a forró kását! Nem így lett. A tudás minden várakozást felülmúló sebességgel eljutott lényegében minden emberhez. Annak „beinkasszállásához” ma már az összes eszköz rendelkezésre áll. Nemre, anyagi helyzetre, nemzetiségre való tekintet nélkül mindenkinek: az internet, a komputer, a mobil- per okostelefon az emberiség nagy része számára minden szempontból nyitott.

Hír-infláció

A szemünk előtt bizonyosodik be, hogy e téren felszámolódnak a tudás megszerzését gátló vagy segítő anyagi korlátok. A hír-kommunikációt, a hírnek, a fejleménynek a közösségi megosztását lehetővé tevő platformok ingyenesek. Amiről a régi bölcsek álmodni se tudtak volna: az információból (tudásból?) milliárdnyi ember tengert rekeszthet.

És mégsem. Nem, mégsem „embereltük meg magunkat”, erre semmi előjel se mutat. Egyelőre. És ennek oka éppen a hírbőség.

A politikai-hatalmi öncélok vagy különféle üzleti érdekek mentén keletkező, keletkeztetett hír vagy hírnek mondott nem-hír, fake news, fake-magyarázat tömeggyártása, röviden: a „hír-infláció” messze erőteljesebb társadalmi feszültségeket, némelykor és egyre inkább szabályos háborúkat szít, mint az, amit klasszikusan inflációnak hívunk. Tudniillik a fizetőeszközeink értékvesztése, inflálódása. S mi több: a hír-infláció tartalmilag hozzá tud járulni valós pénz-infláció fölpörgéséhez is. 

Információ-milliárdosok vagyunk, szinte mindahányan, kik élünk e Földön. Amink nincs az nem más, mint a FIGYELEM. Agyunk, értelmünk, szellemünk, lelkünk nem képes felfogni rendesen, amit hírben, információban kapunk. Figyelmünk már gyerekkorban is megfigyelhetően deficites, de akkor még nem késő orvosolni, a hiátust.

A kritikus gondolkodásra igenis nevelni lehet, és fel lehet számolni a számok, adatok szimpla, értelmezés nélküli, bebiflázását istenítő lexikális tanítást.

„Aki keres, az talál” – alapon fókuszáló, gondolkodó, figyelő gyerekeket látok felnevelődni – itthon, Indiában, Kenyában, Amerikában, Kolumbiában, Venezuelában, Németországban (ezekben az országokban mélyültem el az utóbbi három-négy évben). És ez így lesz jó.

Csakhogy itt és most nem ők, hanem még mi, az idősebbek vagyunk többségben. És hogy idősödünk – ezt évek óta követem saját magamon, barátaimon, ismerőseimen, figyelem a velem egykorúnak tetsző utazótársakat, velük is beszélek ám óraszámra – úgy válunk egyre figyelemzavarosabbakká. És válunk így aztán a legfőbb prédájává a fake news-gyártóknak, mert – tán leginkább a közeledő haláltól rettegve, bár ezt nem tudatosítjuk magunkban – hinni akarunk. Nem pedig tudni.

Valóságosan, előítélet mentesen igazi tudáshoz jutni. Azt olvassuk, azt keressük a világhálón, a tévében, amiben hiszünk. Amiben márpedig hiszünk, azt – megtalálván hozzá az „intellektuális (hír-) muníciót – tényként fogadjuk el. Amiben pedig nem hiszünk, mert nem tetszik, akkor azt negligáljuk, legjobb esetben álhírnek minősítjük.

A legnagyobb kincsünk

Ahogy figyelem, a figyelem korunk emberének egyik legnagyobb kincse. A figyelemmel (mint vagyontárggyal, „kincsképző eszközzel”) való sáfárkodni tudás, az pedig korunk emberének egyik legnagyobb erénye. Ez utóbbi képesség, megfigyelésem szerint, nagyon ritka. Egyébként ezt könnyű belátni, hiszen elegendő csak bekapcsolni bárhol a világon a tévét, végigböngészni az internetes felületeket, olvasni a címeket, alcímeket, informálódni próbálni a közösségi platformokon… és ömlik, napról napra nagyobb és még nagyobb mennyiségben zúdul a „látogatóra” az ellenőrizetlen, mégis tényszerűként beállított híráradat, pláne hírmagyarázat.

Veszedelmes idők ezek, az agyunkat, a lelkünket, a tudatunkat károsító idők.

Elsősorban magamhoz és kortársaimhoz címzem mondandómat:

figyelmünk egyre korlátozottabb, hatvanöt éves kor fölött csak nagyon kevesen maradnak azok, akik önmaguk, egyedül is kordában képesek tartani a figyelmüket, és… ellent tudnak állni a „hírrablóknak”, hírferdítőknek, manipulátoroknak, bárkinek – aki bármilyen szándéktól vezéreltetve is – meg akar bennünket szerezni, be akar bennünket szervezni – vásárlónak, szavazónak, fogyasztónak, befektetőnek.

Ettől kell óvni magunkat, mert ha bennünket bepaliznak, akkor azáltal gyerekeink, unokáink életét és tönkre tehetjük! De egyedül nem megy… A Ripacsok című magyar film ikonikus betétdalának kulcsszövege, üzenete lenne itt a végső tanulság. Csakhogy az se az. Mert semmi és senki se garantálja, hogy viszont: nem-egyedül megy.

Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.