Számos fociklub jut csődközelbe, egyesek konkrétan át is élik, vagy tulajdonosuk jut hasonló sorsra. Még a legmélyebb gödörből is van visszaút, ha okosak vagyunk, de több egyesület végleg elbukott.
A csőd fogalma a Szerencsekerékből ugrik be az emberek fejébe. Ugyanakkor a csőd szó teljes mértékben negatív tartalommal bír. Beszélhetünk akár anyagi vagy teljesítménybeli csődről, úgy véljük, senki sem kívánja magának ezt az állapotot. Az összeomlás azonban lehetőséget is jelent. Most főként olyan fociklubokról lesz szó, akik ezen tragédiák ellenére képesek voltak feltámadni egy elképzelhetetlennek hitt helyzetből.
A csőd egy cég fizetésképtelenségét jelenti, amikor nem tudja kifizetni a lejáró tartozásait. Ám a közhiedelemmel ellentétben nem jelenti a cég automatikus megszűnését. A csődöt követheti csődeljárás is, amelynek célja, hogy az adott cég a tartozások átstrukturálásával rendezze az adósságait és tovább működjön. Minderről többet a HOLDBLOG-on.
A Fociológia című könyv remekül foglalja össze, hogy miért nem könnyű fizetésképtelenné tenni klubokat. A szerzők írásukhoz hozzáteszik, hogy egyébként senkinek sem volna túlzottan nagy affinitása ahhoz, hogy mindezeket a gyakorlatban végre is hajtsa. Elképzelhetjük, milyen pr-t jelent ez egy bank, egy szövetség vagy egy állam megítélése kapcsán.
Ráadásul bármilyen hihetetlen, a futballban nem mozognak akkora pénzek, mint amit számos más szektor képvisel.
Egy focicsapat még a legnagyobbak között is maximum pár ezer fős alkalmazotti réteggel bír. A Nike éves bevétele 51 milliárd dollár, a Real Madridnál ez a számláló 1 milliárd dollárnál áll meg. Ezen együttesek léte mégis önmagában egy szimbólum, amely sok esetben emberek tízmillióinak láthatatlan kapcsolódását eredményezi. Egy jó egyesület hatással van a helyi kapcsolatokra, kultúrára, turizmusra, lokálpatriotizmusra, azaz a mindennapokra. A futball – Bill Shankly klasszikusa szerint – ezért több mint élet vagy halál kérdése.
Azonban van, hogy úgy alakul a helyzet, hogy a rossz döntések katasztrófát eredményeznek, károkat okoznak és ez minden addig megszokott dolgot felül tud írni.
Az új kezdet kényszerei
A nehéz helyzetből felépülő példák ezúttal a Brit-szigetekről és Olaszországban érkeznek első körben. A Napoli és a Parma története ebben a tekintetben rengeteg hasonlóságot mutat. Mind a két együttesről sokat hallhattak a futball szerelmesei az 1990-es években. A Parma 1993-ban nyert KEK-et, 1995-ben UEFA Kupát, a Napoli 1989-ben gazdagodott UEFA Kupa trófeával. Olaszország ekkoriban uralta a nemzetközi porondot a labdarúgásban. Diego Maradona hét szezonon át játszott Nápolyban és kétszer vezette bajnoki címig a kékeket. A 2000-es évekre azonban valami nagyon elromlott Olaszországban.
Calisto Tanzi a Parmalattal Európa egyik legnagyobb csődjét mutatta be, a Napoli pedig 70 millió eurós fizetésképtelenségről számolt be.
Az akkori olasz futballszabályzat azonban lehetővé tette, hogy egy csődöt jelentő klub új cég alatt tovább működhessen. A Napolit Aurelio De Laurentiis filmrendező támasztotta fel az újraalapítási megoldások közepette, 30 millió eurót adva a klubért. De Laurentiis egyáltalán nem volt futballrajongó és családja szülővárosa iránti rajongása okán lépett be a képbe.
A Parma agóniája viszont egy évtizeden át követhetetlen és röhejes módon tartott. A csapat így 2015-re a negyedosztályban találta magát, 218 millió eurós követelések mellett jelentve csődöt. Ebből 63 millió eurót a ki nem fizetett bérek tettek ki. Az új pármai vállalkozó tulajdonosoknak nem kellett visszafizetni a régi cég alárendelt és banki tartozásait, így 2015 nyarán, a klub születésnapjának 102. évfordulóján újjászületett. A többi pedig történelem, hiszen a Parma három szezon alatt jutott fel ismét a Serie A-ba, végül 2020-ban az együttes tulajdonjogának 90%-a az amerikai Krause Group kezébe került. A Parma jelenleg is küzd a Serie A-ban maradásért, és komoly mennyiségű kölcsönöket emészt fel veszteségei fedezésére a Krause Group segítségének köszönhetően.
A 2004-ben újraformált Napoli már 2007-re az élvonalban találta magát és napjainkban az olasz bajnoki címért harcol. A harmadosztályban anno az is előfordult, hogy 50 ezer néző előtt játszották mérkőzéseiket. A Napoli adósságának egyébként a Parmáénál jelentősen kisebb volt, de így is körülbelül 45 millió euróra rúgott.
Értelemszerű, hogy az Olaszországban megtörtént esetek, különösen a 2000-es évek közepén fellépő bundabotrányok hozzásegítették az UEFA-t, hogy valamilyen korlátozó mechanizmust hozzon létre.
55-szörös bajnok a negyedik ligában
Hatalmas falat a skót Glasgow Rangers ezen típusú története. A 55-szörös – és még az idei szezonig önállóan – rekordbajnok együttes válságára a 2010-es évek elején került sor, és nem volt kevésbé szövevényes, mint a Parma sztorija. Végül azonban 134 millió fontnyi adósság mellett száműzték a negyedik ligába a Rangerst.
A történet 1988-ból indul, amikor David Murray hatmillió fontért lett tulajdonosa a glasgow-i kékeknek. Murray 2011-ig őrülten nyomta a pénzpumpáló tervét, ám ekkor 85,3%-os tulajdonrészét 1 (!) fontért adta el Craig Whyte-nak, miközben az adóhatóság már régen a Rangers nyomában járt.
Ám sok szempontból Whyte csak bajt hozott magával. A Rangers Football Club 2012 végén került felszámolásra, azonban előtte egy Charles Green nevű figura 5,5 millió font értékben megvásárolta az egyesület eszközeit és a csapat vezérigazgatójává vált, Whyte ennek a konzorciumnak 2 (!) fontért adta át az irányítás jogát.
A Rangers ezt követően nem úszhatta meg a negyedosztályba paterolást, de már egy új holdingtársaság alatt működve.
2014-ben beszállt a buliba a Newcastle United akkori tulajdonosa, Mike Ashley, aki végül 2017-ben megvált közel 10%-os tulajdonrészétől. Ashley nem véletlenül érkezett, hiszen Green után egy Derek Llambias nevű figura lett a CEO, aki korábban a Newcastle-nél is ellátott egy menedzsment igazgatói pozíciót. Ám ez a királyság igen rövid ideig tartott, mert a klubon a csőd miatt egyébként 20 millió fontot bukó David King bevásárolta magát a viszonylag friss cégbe, rövid idő alatt kifúrta Llambiasékat és legalább a pályán elindult az út felfelé.
A Rangers négy év alatt száguldott vissza az élvonalba, 2021-ben Steven Gerrard vezetésével nyert 10 év után újra bajnokságot. Mindenesetre King 2020-ban távozott a vezérigazgatói székből, a Rangers továbbra is termeli a veszteséget és kölcsönökkel igyekszik biztosítani a jövőt, éves bevétele 100 millió font körül alakul. A csapat 2022-ben felkerült az UEFA adósságfigyelő rendszerébe is. A Green, Whyte duó a káosz okozta helyzetnek köszönhetően számos pereskedéssel volt kénytelen szembenézni. Whyte-ot 2017-ben mentették fel a vádak alól, Green pedig 2021-ben kapott 6,3 millió fontos kompenzációt a Koronahivatal jogtalan eljárásai miatt.
A Rangers csődjének teljes sztorija alighanem még itthon is egy külön könyvet érdemelne. Ezért lehet örömteli az a friss információ, hogy a San Francisco 49ers tulajdonosa a Leeds United után a Rangers többségi tulajdonát szerezheti meg. Ezzel egy teljesen új korszak kezdődhet a Rangers-Celtic rivalizálás történetében és talán a protestáns egylet végre egyenesbe jöhet.
Kupadöntő a csőd évében
A 2010-ben önmaga ellen csődeljárást kezdeményező Portsmouthtól először kilenc pontot vontak le, miután 70 milliós adósságukat nem tudta rendezni a Premier League-ben lévő gárda. A búcsú itt sem maradt el. Hihetetlen, hogy ennek ellenére 2010-ben FA Kupa döntőt játszott a Portsmouth, két évvel korábban pedig megnyerték ezt a trófeát. Ám a 2011-12-es szezonban sikerült kiesni a harmadosztályba, ami után a teljes profiszint a távozás mellett döntött. Így a 2012-13-as szezonban nem meglepő módon a Portsmouth kiesett a negyedosztályba.
Ám ekkor lépett be a képbe a Pompey Supporters Trust (PST), amely már a 2009-es tulajdonosi válság idején megalakult.
Végül ez a 2300 részvényest tartalmazó tröszt tudta átvenni a működtetést, mintegy 2,5 millió fontot összegyűjtve a jövőre nézve. Ennek köszönhetően 18 hónapos irányítás után a PST kijelentette, hogy a klub adósságmentessé vált. 2016 végén a tröszt felavatta a Hírességek falát, ahol a külső lelátó részre az összes támogató neve felkerült. Ezen problémák elhárulásával 2017-ben alig 5 millió dollárért vette meg a Portsmouth-ot az amerikai Michael Eisner, aki 1984 és 2005 között a Walt Disney Company elnöke-vezérigazgatója volt. 2023-24-ben sikerült a másodosztályba is visszajutni, amelynek tagságát idén minden bizonnyal megőrzi a Pompey.
Parkolópályán egy kicsit másként
Érdemes felvenni a listára azoknak a példáját, akik nem a „megszokott” csőd, hanem valamilyen más okból kellett, hogy elhagyják a csúcsligájukat. Példaként a Ferencváros és a Juventus esetét hoznám röviden az olvasóknak. A Ferencvárost máig vitatott, bohózatba illő döntések és körülmények között, papíron gazdasági okokból fosztották meg NB1-es szerepléstől, míg a Juventus a már jól ismert bundabotrány miatt lett száműzve a Serie A-ból. Azonban a játékosok lojalitása, a klub már-már tapintható lelke és a szurkolók kitartása előzte meg az elporladást.
A Ferencváros mezét Dragóner Attila, Balog Zoltán vagy Lipcsei Péter a másodvonalban is büszkén öltötte magára, és ugyan három esztendőt el kellett töltenie a Fradinak a vágyott ligától eggyel lejjebb, végül a 2009-10-es esztendőben 30 mérkőzés alatt 94 gólt és 78 pontot szerezve a Fradi visszatért az élvonalba. A Juventus ennél masszívabb produkciót felmutatva egy esztendő alatt újra a Serie A tagja lett. Ám könnyű akkor, ha Alessandro Del Piero, David Trezeguet, Pavel Nedved vagy Gianluigi Buffon rúgja a bőrt a zebracsíkos mezben. A Juventus a visszatérését követő szezonban ráadásul azonnal a dobogó legalsó fokán végzett.
Bár a körülmények azóta mind a két helyen sokat változtak, de a Juventus és a Ferencváros képes volt egyeduralkodóvá válni otthonában, és visszatért arra az ösvényre, amelyet a már több mint 125 éves múlt erősít meg.
Nem mindenki támadt fel
Kétségtelen, hogy nem mindenkinek sikerült a fentiekhez hasonló felemelkedés. Azonban ahogy az a világban természetes a piacon, úgy a futballban előfordulhatnak hasonló szituációk. Klasszikus példája ennek az Anzsi Mahacskala, amely Dzsudzsák Balázs, Samuel Eto’o vagy Roberto Carlos révén számunkra is ismerősen cseng. A dagesztáni álmokról nem szeretnék hosszasan írni, de az akkor 20 éves együttes tulajdonlása új kezekbe került. Ilyen gyorsan ötletet azonban összeomlani még aligha láttunk.
Az Anzsi gyakorlatilag egyetlen komolyan futballal eltöltött esztendő után az enyészet útjára lépett. Ezt követően kiesések, visszajutások, tulajdonosváltás kísérte útjukat. A klub lényegében már 2020-ra halott volt, de hivatalos megszűnését 2022-ben véglegesítették. Oroszország ilyen szempontból azért remek példa a korábban olvasottakhoz képest, mert látszik, hogy semmilyen érdemi szurkolói bázis, történelem, kulturális erő nem állt a csapat mögött.
Nem túl messzire menve, nem fog meglepetést okozni az ukrán Dnyipro Dnyipropetrovszk története sem. A Dnyipro egy nagyon is létező klub volt, amelynek tulajdonosa és elnöke már az 1990-es évek vége óta egy igazi oligarcha, Ihor Kolomojszkij volt. Kolomojszkij vagyonát 2015-ben 1,36 milliárd dollárra becsülték, de ez az azt megelőző években volt ennek a triplája is. Az üzletember a légitársaságoktól a bankokon át az olajiparig birtokolt komoly részesedéseket. Ám ahogy egyre több svindlire került sor, úgy omlott össze pillanatok alatt a kártyavár. A Dnyipro akkor ért csúcsra, amire a tulajdonos üzleti érdekeltségei összeomlottak.
A csapat a 2013-14-es bajnokságban elért második hely után, a következő szezonban csodák csodájára Európa-liga döntőt játszott, pedig a csoportkörbe is alig jutott be. Sőt, még a csoportból is csupán 7 ponttal (!) vergődött tovább. Ám ezt követően mintha a szerencse fogta volna az együttes kezét a sorsoláskor, így végül az elődöntőben a Napoli búcsúztatása jelentette a legnagyobb skalpot.
A döntőben azonban a Sevilla volt az ellenfél. A Dnyipro körüli anyagi gondok ekkor kezdődtek.
Az FFP szabályok megsértése miatt a korábban még hihetetlen magasságokban járó ukránokat három szezonra eltiltották a nemzetközi kupákban való részvételtől. Erre azonban már semmi szükség nem volt, ugyanis a botrányoktól és persze az ukrán-orosz háborútól sújtott Dnyipro összeomlott és végül 2019-ben felszámolás alá került. Komojszkijt 2023-ban tartóztatták le, az Egyesült Államokból kitiltották, vagyonát lefoglalták és egyes információk szerint ukrán állampolgárságától is megfosztották. Nem meglepő, hogy itt sem volt meg a háttér, az összefogás, az anyagi lehetőség, ami okán ezt a helyzetet el lehetett volna kerülni.
Tanulságok mégis akadnak
Többek között, hogy biztosan ne add rossz tulajdonosok kezébe a kedvenceidet, mert ha rövidebb távon van lehetőség a felpattanásra, a zuhanás még magasabbról fog kezdődni. Azonban, ahogy írtam, nem mindenhol van meg az a futballörökség, az a kulturális közeg, amely egyrészt érti, másrészt meg tudja tenni, hogy a legnehezebb pillanatokban talpon és féken tartsa a dolgokat maga körül. Annyira nem lepődünk meg, hogy a végleg csődbe ment klubok példája Oroszországból és Ukrajnából került ki.
Ezzel szemben fontos megjegyezni, hogy egy igazán számottevő egyletnél (Glasgow Rangers, Juventus), ha akad ezekhez hasonló eset, a talpra állást ők szinte biztosan képesek lesznek megvalósítani.
Mindazonáltal senkinek nem célja, hogy eltiporjon egy ehhez hasonló, lényegében megszemélyesedett entitást. Bízunk benne, hogy Európa meghatározó szereplőinél ez a jövőben is így marad majd, de még jobb lenne, ha erre nem lenne szükség. A csődök ugyanis komoly és visszafordíthatatlan anyagi károkat okoztak, amely sokak számára jelentett veszteséget. Ám éppen az idei szezonban negyedosztályig lerongyolt francia Girondins Bordeaux és az egyre rosszabbul festő Olympique Lyon példája mutatja, hogy a rossz vezetésen mindezek ellenére semmilyen szabályozás és büntetés nem segít.
Borítóképen Calisto Tanzi, a Parmalat egykori vezérigazgatója.
Sziklai Attila többi írását és szemléjét itt böngészheted a HOLDBLOG-on.