Ez az írás egy online szópárbaj okán ütött szöget a fejemben. A címadó kérdés egyszerre valójában egy kettőséget rejt magában. A mostani anyagban ugyanis ki fogok térni arra, hogy jelenleg kik irányítják a labdarúgást a világ különböző pontjain, másodsorban pedig megpróbálok választ keresni arra, hogy kiknek kellene tulajdonolni a focit ahhoz, hogy a jobban mehessenek a dolgok.
Korábban már egy bizonyos szegmenst érintő ügyben foglalkoztam az üggyel a HOLDBLOG-on, ám ezúttal nagyon szélesre nyitom a kapukat. Nagy meglepetést nem fog szolgáltatni, ha már lelövöm abban a tekintetben a poént, hogy mind a piaci kezek, mind az állami gondoskodó ölelései és különböző vegyes módszerek egyaránt léteznek a labdarúgásban.
Európa keleti felének modelljei
Elég, ha elsőként Magyarországra gondolunk, ahol egyértelműen az állam gondoskodik a klubok bevételéről.
Érdemi jegybevétel, szponzori támogatás vagy termékárusítás nincs, így marad az állami beavatkozás. És hogyan? Például úgy, hogy nagyjából évi 10 milliárdot fizet a Magyar Televízió az NB1 egyetlen szezonjáért. A Ferencvárost az MVM, a Videotont a MOL, a felcsúti Puskás Akadémiát a Mészáros-csoport „tolja”, de természetesen a főszereplők mellett is akadnak, akiknek csurran-cseppen másoktól némi lóvé. A Szerencsejáték Zrt. minden mezen a Tippmix formájában jelenik meg támogatóként, ahogy a magyar ruhamárka, a 2Rule is támogatja például a Puskás Akadémia együttesét.
Az FTC és a Telekom esete külön tanulmányokat is megérne, hiszen a Telekom székháza közvetlenül a Fradi pálya mellett épült fel, megfelelő kompromisszumok mellett. Így különösebben nem kell meglepődni, ha első számú mezszponzorként jelenik meg a vállalat most már jó néhány éve a Fradi mezén.
A magyar állam támogatói kezei már a határokon túlra is elnyúlnak, hiszen Szlovákiában a Dunaszerdahely, Szerbiában a Topolya, Horvátországban pedig az Eszék együttese került az államhoz köthető pénzek rendszerébe. Mészáros Lőrinc bevallása szerint 57 milliárdot fektettek utóbbi klubba az elmúlt években.
Hazánk környékén lévő országokban is érdekes állapotok uralkodnak. Hiszen Szerbiában hamarosan 70 millió euróért fog épülni új stadion FC Radnicki 1923 csapatának. A horvát focibáró, Zdravko Mamic jól dokumentált esete talán többek számára ismerős lehet már. Ő volt a Dinamo Zagreb mindenható ura 2003 és 2016 között, aki Mateo Kovacic, Dejan Lovren és Luka Modric fizetései és átigazolási felett is igyekezett kezeskedni, ezáltal mintegy balkáni futballügynököt játszva a még ügynökök nélküli futball világában.
Az állam tartja magasban a futballt
Ám vannak olyan példák is, mint a szintén horvát Zadar esete, ahol 2023 végén egy ausztrál-horvát származású személy, Marko Ivancic jelent meg befektetőként, és szerezte meg a klub 75 százaléát, vállalva, hogy 1 milliárd euróból elkezdi a klubnál a rendrakást. Ivancic nem a semmiből jött a fociba, hiszen Ausztráliában már két Sydneyben lévő klubnál is befolyással bír.
Ha némileg még keletebbre evezünk, akkor megtalálhatjuk azokat a török csapatokat, amelyek halmozzák a sztárokat. Az hagyján, hogy a Fenerbahce padján José Mourinho ül, de a csapatban Edzin Dzeko, Sofyan Amrabat, Fred szintű emberek rúgják a bőrt. A Galatasaray pedig még ezt is megfejeli olyan játékosokkal, mint Mauro Icardi, Victor Osimhen, Hakim Ziyech vagy Dries Mertens.
A klubok viszont a hírek szerint egyre inkább úsznak az adósságban.
Hiába az azerbajdzsáni olajtársaság (Socar) támogatása a Galatasaray irányába vagy a korábbi években megjelenő Turkish Airlines mezszponzorként. Avagy a manapság a Fenerbahcét már nem csupán elnöki szinten irányító, de a csapat mezen is megjelenő, az Erdogannal igencsak baráti viszonyban álló Koc család kiteljesedő uralkodása Isztambul ezen felén.
Ugyancsak nem meglepő, hogy a Galatasay modern stadionját az állami tulajdon alatt álló TOKI építette nem is olyan régen. A TOKI célja, hogy országos szintű megoldásokat találjon a török lakhatási és urbanizációs problémáira megfelelő számú és minőségi lakás létrehozásával. Kezdetekben pedig az a Török Telekom volt a névadó támogatója az arénának, amely lényegében a török állam kezében lévő telekommunikációs társaság.
Törökország számára ráadásul nem babra megy a játék, hiszen 2032-ben Olaszországgal közösen rendezik meg az Európa-bajnokságot, és jó lenne nem botrányokkal és összeomlásokkal megtölteni a médiát ezekben az esztendőkben.
Azt hiszem összességében ezzel a néhány kiragadott példával talán érthető, hogy hová akarok kilyukadni. Ugyanis az állam a legtöbb esetben egyáltalán nem közvetlen módon finanszírozza a futballt ezen országokban, azonban valójában mégis ő tartja a magasban azt. Az európai demokráciákban vagy autokrácia felé hajló országokban természetesen hasonlóan cél a bevétel megtermelése, de a jógazda mindig ott ágaskodik, ha baj lenne.
Európa másik arca nyugaton
Ezzel szemben Nyugat-Európában vastagon másként működnek a dolgok. Először is lehetőség van arra, hogy olyan tőkések vásárolják be magukat a klubokba, amelyek az országhatárokon kívülről érkeznek. Nem akarok persze teljesen általánosítani, de világos, hogy a Manchester Unitedet, a Newcastle United együttesét vagy a Chelsea-t nem az angol államhoz köthető cégek vették meg, de még nem is igen szigeteki tulajdonosai vannak ezen kluboknak.
A fentebb említett példákat éppen azért hoztam, mert Roman Abramovics érkezése előtt az angol üzletember, Ken Bates tulajdonolta a londoni kék csapatot. 1982-ben Bates 1 fontot adott a komoly bajban lévő együttesért. A Newcastle United csapatát pedig a nem kevésbé híres Sports Direct alapító, Mike Ashley vitte a hátán jó 15 évig, amíg meg nem érkeztek a szaúdiak.
A Manchester United amerikai „nyitását” megelőzően pedig a John Magnier, J. P. McManus ír páros tagjait kellett kipöcökölnie a Glazer-famíliának. Hiszen a Manchester United igazgatótanácsa 1998-ban jóváhagyta, hogy az amerikai médiamogul Rupert Murdoch szerezze meg a klubot, de a Monopóliumok és Összefonódások Bizottsága ezt megakadályozta. Mégpedig azért, mert a Murdoch által vezetett Sky TV és a BSB egyesülésével létrejött BSkyB a Premier League közvetítéséért felelt és emelte azt iszonyú magasságokba.
Anglia step by step lépett ki a nagyvilágba a 2000-es évek elején és iszonyú dolgokat művel azóta.
Na, de ennyit Angliáról, hiszen itt vannak a vaskalapos németek, akik egészen egyedien mozognak. A létező „50+1%” szabály ugyanis nem engedi, hogy külföldről érkező befektetők főszereplővé válhassanak egy klub életében. Ugyanis csak az rendelkezhet többségi tulajdonjoggal, aki legalább húsz éve a klub befektetője, és ez testesíti meg Volskwagen a Wolfsburg vagy a Bayer a Leverkusen esetében.
A gigaklubnak minősíthető Bayern Münchennél mindennél nagyobb figyelmet fordítanak arra, hogy a csapathoz legközelebb álló személyek töltsék be a legfontosabb pozíciókat a háttérben, és például az elnököt is a tagság választhatja meg.
Az elátkozott Lipcse létrejötte is sokkal visszafogottabban alakult, mintha valaki vércseként lecsapva bevásárolta volna magát mondjuk a Bundesligában a Borussia Mönchengladbach vagy az az Eintracht Frankfurt együttesének megszerzésével.
Németország tehát a hazai nagyvállalatokra, a takarékosságra, a szurkolók támogatására és tulajdoni viszonyára épít. Mindeközben pedig nagyon büszke arra, hogy a Bayern München tagjainak döntése mellett dőlt el, hogy a Qatar Airways-zel való kapcsolatot megszüntetik és nem a felsővezetővezetés szűk magja hozta meg a verdiktet.
A Real Madrid részvényeseket akar
Spanyolországban az FC Barcelona közel 150 ezer taggal bír, akik évente több mint 200 eurót pengetnek ki ezért a jogért, és további pénzekkel vásárolhatnak olyan kártyát maguknak, amivel hivatalossá, szavazó taggá válnak három esztendőt követően. Így akár azt is eldönthetik, hogy ki legyen az FC Barcelona elnöke. Ez aztán a demokrácia! Legutóbb 55 ezer ember szavazott és Joan Laporta több mint 30 ezer vokssal tért vissza a legmagasabb pozícióba a katalán klubnál.
A Real Madrid is hasonlóan működik, azonban az elnök Florentino Pérez azon dolgozik, hogy megszüntesse a klubtagokon keresztüli döntéshozatalt, és helyette részvényesekké váljon a közel 100 ezer érintett ember.
Ez bizony egy nagyon komoly paradigmaváltást jelenthet. Pérez nyitott ebben az FC Barcelonával való együttműködésre is. Hiszen jól tudja, hogy a világon alighanem két legnagyobb befolyással bíró klub léphetne ki arra a fényre, amelyben kiállhatnak magukért és meghívhatják azt a harcot, amelyre talán egyre többen vágynak a labdarúgás berkein belül.
Ezúttal sem tudtam kitérni minden szereplőre, de azt hiszem a keleti végekhez képest jól látható a felfogásbeli és megvalósítási különbség. A piac különböző formái (befektetők, szponzorok, nagyvállalati tulajdonlások), a szabályozott labdarúgó szövetségek és a felelős szurkolói szerepvállalás mind létező elemei a működésnek. Az persze kérdés, hogy kinek és milyen súlya van a döntéshozatali rendszerben.
Szaúd-Arábiában direktebben működnek a dolgok
Szaúd-Arábia megcsinálta azt a tutit, amit Kína vagy Katar csak elgondolt. Azért érdekes ez a dolog, mert Katar sokkal hamarabb tudott világbajnokságot rendezni, mint Szaúd-Arábia. Továbbá a kínai klubfoci elgondolásai igencsak elhasaltak. Erről azonban később, hiszen a tökéletesre csiszolt szaúdi modell mindent visz.
Az ottani, nagyjából 1000 milliárd dollárt összetömörítő Public Investment Fund négy klub működtetéséért felelős sok minden más egyéb mellett.
Szaúd-Arábia ebbe az 1971-ben létrehozott alapba helyezte azt az elsősorban az olajtermelésből származó vagyonát, amit különböző célokkal be akart fektetni a világban. Az uralkodó, Mohammed bin Szalmán tudja, hogy miként kell tekinteni a befektetésekre, és látja, hogy mely piacok azok, amelyek hosszabb távon elképesztő sikereket hozhatnak.
A futball pedig az. Az al-Nasszr, az al-Hilal, az al-Ahli és az al-Ittihad tehát így működik. És, hogy milyen játékosok kötöttek ki az országban? Valóban a legnagyobbak.
A Cristiano Ronaldo, Neymar, Karim Benzema, N’Golo Kanté, Sadio Mané nem igényel hozzáfűznivalót. Szaúd-Arábia tehát nem fogja feladni úgy, mint Kína és sokkal nagyobb hétköznapi figyelmet irányít magára, mint Katar.
A világbajnokság ráadásul alig egy évtized múlva lesz, így van még bőven feladat, hogy lehessen emelni, formálni a mostani szinten. A 2025-ös klubvilágbajnokság az Al-Hilal és benne Neymar szereplésével mindjárt érdekes lehet.
Kína tudatosan építette le a focit
Kínában viszont éppen elképesztő események zajlanak a klubfociban. A kirakatcsapat Guangzhou FC ugyanis jövőre egyszerűen kizárásra került a bajnokságból adósságai miatt.
Kína lényegében tudatosan építhette le a focit. Fizetési sapkát, szponzori korlátozásokat vezetett be, és végképp betette a kaput a 2010-es évek elején elindult céloknak.
Kínát rettenetesen megtépázták a koronavírus-járvány hatásai, az ingatlanpiacon kialakult buborékok (A Guangzhou névadó támogatója éppen az Evergrande volt) és az egyre rettenetesebben festő demográfiai helyzet.
Katar ebbe a harcba pedig semmilyen formában nem szállt be, csupán azzal, hogy jelentős mértékű honosítási projekteket bonyolított le, hogy legyen egy vállalható válogatottja és ott játszó futballistái. Ennek értelemszerű demográfiai okai is akadnak, hiszen amíg Szaúd-Arábia „legalább” egy 37 milliós ország, addig Katar ennek a tizede sincs, alig 3 millióan lakják, és ezen személyek része is vendégmunkás lehet.
Egy biztos, itt minden maga az állam, és kizárólag annak keze és az uralkodók vagy éppen a Kínai Népköztársaság elnöke környékén futnak össze a szálak.
Az Egyesült Államok és a piac barátsága
És vajon mi a helyzet a szabad piac hazájában, a guruló dollárok földjén?
Mivel az Egyesült Államokba igen későn köszöntött be a klasszikus klubfoci kora, így nem meglepő, hogy például az Európában jobban ismert Los Angeles Galaxy együttesét az az Anschutz Entertainment Group hozta létre, amelynek egyéb Los Angeles-i érdekeltsége van olyan sportklubokban, mint a Los Angeles Kings jégkorong együttes vagy a messze földön híres Los Angeles Lakers.
A ma már csak New York Red Bullsként ismert csoportosulást a Galaxyhoz hasonlóan szintén 1994-ben alapították amerikai üzletemberek, azonban 2006-ban a Red Bull érezte, hogy van potenciális befektetési lehetőség a csapatban, és minden elemében (név, logó, szponzorizáció) megváltoztatta a klubot. Egy azért nem sok helyen tudnánk elképzelni mondjuk Európa legnagyobb klubjainál. Ha viszont nincs identitás, de van pénz, bármi felülírható.
Az USA-ban pedig az 1994-es világbajnoki láz idején létrejövő MLS értelemszerűen nem tekint vissza hosszú múltra sem szervezeti, sem a profi bajnoki szinteken.
Azonban a 2010-es évek végére az MLS már a nyolcadik leglátogatottabb liga volt a világon, ami ismerve a többi sport népszerűségét, igazán megsüvegelendő. 2006-ban például sikerült egy nyolc évre szóló, 64 millió dolláros TV szerződést összehozni az ESPN-nel, amely többek között David Beckham Amerikába érkezésének is utat nyitott. Az MLS ezen évtizedek alatt a piacon próbált megküzdeni a bevételekért, építve a szurkolók lelkesedésére, financiális támogatására.
A stadionok ügyeiben is változó a helyzet, így vannak, akik az államoktól is függő helyszíneken játszanak, vagyis nem gazdálkodnak szabadon a bevételekkel és az eseményekkel, amelyek ott zajlanak. A ligát pedig a kezdetek óta az a Don Garber irányítja, aki az NFL-ből érkezve szedte ráncba az eleinte komoly adósságokban úszó szervezetet, főként számos tulajdonos és nagybefektető pénzeire támaszkodva.
Garber szorgalmazta, hogy legyen még egy New Yorkban található csapat, és a 2013-ban létrejött New York City FC így került megalapításra a Manchester Cityt tulajdonló, arab Abu Dhabi Group többségi tulajdona által. A Miamiben való terjeszkedés is Garber ötlete volt, ám mire eljutottunk odáig, hogy David Beckham és társai létrehozzanak 2018-ban egy új klubot Inter Miami néven sokan megöregedtek a várakozásban.
David Beckham megváltoztatta Amerikát
Beckham azonban másodjára is megváltoztatta a ligát. Mivel egy játékosi szerződésében megtalálható záradéknak hála mindössze az átlagos töredékéért, 25 millió dollárért lehetőséget kapott arra, hogy saját klubot hozhasson létre és beszállhasson a ligába tulajdonosként. A látogatottság azóta 40%-kal nőtt, a televíziós ügyletek a 2006-os évi 8 millió dollárról 2022-re 250 millió dollárra nőttek, a fizetési sapkák bizonyos esetekben átléphetővé váltak. Beckham klubja a jelenlegi számítások szerint 1 milliárd dollárt ér.
Jah, és valami Lionel Messi nevű faszit is bevettek ez időben a csapatba 2023-ban!
Egy szó mint száz, főként frissen alapított, újra feltalált klubok működnek az USA-ban, leginkább amerikai milliárdosok befektetéseiként, de a piac szépsége miatt olyan szereplők is megjelentek, mint a Red Bull, a fentebb szintén említett arab hátterű vonal vagy David Beckham.
Az amerikai foci pedig szinte rutinból alkalmazza a többi jól bevált sportág számos szabályát és a szurkolók is alaposan hozzá vannak már ehhez szokva, így egyre zökkenőmentesebben halad előre az építkezés. 2026-ban pedig a világon mindenki tátott szájjal figyelheti a legnagyobb showt, a főként az Egyesült Államokban lejátszott világbajnokságot, hogy mindezt megfejeljék egy Los Angeles-i olimpiával 2028-ban.
Az UEFA és a FIFA fennhatóságai
A FIFA helyzete talán itt valamivel egyszerűbb. Ugyanakkor miután a klubfociba is egyre nagyobb beleszólással szeretnének bírni a klubvilágbajnokság összeverbuválása által, úgy már a lázadás jelei velük szemben is megjelennek majd. Mindenesetre az Aramco, amely a világ legprofitábilisabb vállalata, most néhány évig biztosan évi százmillió dollárt fizet be a FIFA kasszájába. Az Aramco az a szaúdi olajtársaság, amely manapság évente 160 milliárd dolláros profitokat realizál.
A FIFA természetesen hosszú távú együttműködésben van a Qatar Airways-szel is, amely 2030-ig már egy közel 15 éves, erős kapcsolatot fog jelenteni a katariak légitársaságával.
Az UEFA azonban nagyobb falat a FIFA-nál, ám kérdés, hogy meddig lesz még szerepe a futball világában. Az UEFA ugyanis az állam akar lenni, amelyre nem kíváncsi senki. Meg akarja mondani, hogy mennyit dolgozz, meg akarja szabni a keresetedet és legfőképpen meg akarja határozni, hogy miként alakíthasd a saját ötleteidet, miközben korlátozza a kreativitásodat.
Egészen pontosan az UEFA ma a legrosszabb, ósdi és avítt állam szerepében tetszeleg. Nem innovatív, nem nyitott és, ha hagyná, mások több pénzből és jobban tudnának fejleszteni azt, amit működtet. Azt pedig látjuk, hogy milyen más modellek vannak egy ilyen tulajdonképpen uralkodni vágyó szervezet kiváltására.
Milyen is lehetne a foci?
Alighanem az előző bekezdést folytatva hozhatnám a példát, amely a globális kapitalizmusban is zajlik napjainkban. Vagyis egyre inkább a cégek veszik át az irányítást az események fölött. Az Apple, a Tesla, a Microsoft, az Amazon és társai diktálják a világ irányát. A foci esetében is az a helyzet áll fent, hogy a klubok töltik be ezt a szerepet.
A klubok súlya és ereje egyre nagyobb, hiszen a márkájuk értéke nő, az eszméletlen hatású világsztárok pedig az ő mezeiket öltik magukra. Itt pedig egyre kevésbé van szükség olyan szereplőkre, mint az UEFA.
A FIFA és az UEFA helyzete is pusztán azért áll meg, mert valakinek a válogatottak világát meg kell szerveznie, de a klubok élete már egy másik kérdést jelent. Az állami szereplők viszont nagyon is validak, hiszen az állam a minden felett álló örök gazda és megkerülhetetlen résztvevő. Az állam számára nem mindegy, hogy a turizmust elősegítő, az ország hírnevét támogató, az adott országban élő emberek önbecsülését képviselő legnagyobb klubok miként muzsikálnak. A profi államok számára összességében fontosak a kritikus infrastuktúrák saját kézben tartásai napjainkban.
Németország nincs Bayern München nélkül, Spanyolország nincs Real Madrid és FC Barcelona nélkül és sorolhatnánk még ezt tovább. Franciaország számára is érdek volt, hogy legyen egy olyan párizsi klub, amely visszaadhatja a klubfoci fényét, ráadásul lehet, hogy lehet még egy hasonló kísérlet Párizsban. Viszont nem mindegy, hogy milyen az az állam. Képes-e fejleszteni, látja-e, hogy hosszabb távon mi a nyerő stratégia és érti-e, hogy kik is partnerek a fejlődés útján. Az UEFA és a FIFA egészen biztosan nem érti, hogy kik felé kellene fordulnia.
Anglia viszont minden szempontból rendhagyó ezen a soron. Számos klubok stílusa és jelenléte nagyon magasra lőtt, amivel már önmagában kiemelkedik. Miközben maga a köztes labdarúgó szövetség okos módon létrehozta a világ legerősebb bajnokságát úgy egyensúlyozva, hogy nem az elbukott kommunista egyenlősdit, hanem az NFL alapút tette meg végső céljának.
A nagybetűs modern állam már az ázsiai és a nagy piaci amerikai tulajdonosi körök (Newcastle United, Manchester United, Liverpool, Manchester City, Chelsea stb.) által részévé vált a rendszernek tökéletes mixet kialakítva. Azonban világos, hogy ez a modell nem tud elterjedni csak akkor, ha Spanyolország vagy Olaszország komoly felvásárlásokat enged a legmagasabb szinteken és ebben a saját érdekét is meglátja a befektető. Illetve, ha az egyébként sokkal inkább piacképesnek tűnő német szisztéma kiengedne, ennek azonban nem látszanak nyomai.
A piac nem a semmire fektet be. A piac viszont csak akkor jön, ha van miért jönnie. Máskülönben a felelősséget magukban kell keresnie a rosszul menedzselt ligák vezetőinek, akikről való külön értekezést ez az írás hosszúsága már nem bírta el.
A harc a végső győzelemért folytatódik, a változásai szelei megállíthatatlannak tűnnek. Már nem az a kérdés, hogy ez, amit látunk, végbe megy majd valamilyen formában, hanem az, hogy mennyire időre van még ehhez szükség. Európa pedig majd úgy lép a színpadra, hogy valójában a főszerepet a függöny mögött Ázsia és az Egyesült Államok játssza majd.
A cikk szerzője Sziklai Attila.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.