Európa versenyképességi harapófogóban van: vezető technológiákban egyértelműen lemaradt az USA mögött – nem véletlen, hogy a világ (piaci érték alapján) 50 legnagyobb cége közül csak 8 európai, és a legelöl lévő (ASML) is csak a 28. helyen van! Korábban viszont a hagyományosabb ipar területén (pl. járműgyártás) jól állt, itt viszont a sokkal olcsóbb Kína szorítja ki mindenhonnan.
Európa jolly jokere korábban a keleti bővítés volt, így tudta a lépést tartani számos területen az USA-val. 20 éve, 2004-ben az EU átlagos egy órára jutó munkaerőköltsége 20 euró volt, míg az USA-ban 23 USD, azaz (az akkori 1,25-ös EUR/USD árfolyam mellett) 18 euró. A keleti bővítéssel az EU nagyon olcsó munkaerőhöz jutott, elindult a nagy európai bérarbitrázs, amiről korábban írtam többször (zanzásítva: a korábbi EU-perifériánál nem rosszabb, de annak töredékébe kerülő munkaerő a keleti régióba vonzotta a legtöbb új ipari és szolgáltatókapacitást, ami ezt a régiót kiemelte a szegénységből, de cserébe a periférián alig volt növekedés; nagyon csúnyán szólva a magyarok és lengyelek elvették a görögök és olaszok munkáját).
Ennek hatására az addig összevethető munkaerőköltségekben Európa előnyre tett szert. 2024-ben 33,5 euró volt a munkaerőköltség itt, míg USA-ban 46 USD (ami jelenleg kb. 40 euró). Azaz míg Európa 20 éve kicsit drágább volt a munkaadók szempontjából, mint az USA, most sokkal olcsóbb lett.
Ezzel Európa fenn tudta tartani a hagyományos szektorait az USA-val szemben, de megjelent közben egy hatalmas és nagyon olcsó versenyző: Kína. Kínában 2004-ben az óránkénti munkaerőköltség 1 euró alatt volt, most 5-6 euró körül van. A probléma tehát Európa szempontjából az, hogy bár a keleti bővítéssel „kivédekezte” az amerikai versenyt, de mivel Kína technológiailag számos szektorban már élvonalbeli minőséget képvisel, vagy azt fog pár éven belül, az ő bérköltségükkel nem (fog) tud(ni) versenyezni.
Mit lehet tenni?
Az első lehetőség teoretikusan az USA befogása nagy európai tech-cégekkel. Ehhez azonban teljesen egységes piac kellene, ami pár éven belül nem kivitelezhető (ráadásul jó lenne ha egynyelvű lenne, az meg végképp nem). A másik lehetőség Kínával versenybe szállni munkaerőköltségekben, ami azt jelentené, hogy vigyük le töredékére az európai béreket. Nyilván ez sem lehetséges.
Nem marad más, mint vagy bizonyos iparágak beáldozása vagy megvédésük mindenféle vámokkal, amelyek egy része lehet környezetvédelmi jellegű is (pl. a beharangozott carbon border adjustment mechanism), mivel a kínaiak és más fejlődő országok is gyakran azért olcsóbbak, mert nem tartják be azokat a környezetvédelmi normákat, amelyeket az EU.
Valószínűleg a jelenlegi világtrend a töredezettebb, zónákból álló, egymástól különböző mechanizmusokkal részben elszeparált régiók felé mutat. Egy ilyen helyzetben nyilvánvaló, hogy Magyarországnak az európai régióhoz kell tartoznia, mert földrajzilag nem tartozhat máshova, minden egyéb kikacsintás valószínűleg kudarcra ítéltetett. Európa gazdasági kilátásai tehát nem jók, de bizonyos védelmi eszközök bevezetésével – ami elkerülhetetlennek látszik – jóléte egyelőre fenntartható lehet.
Magyarország, és a kelet-közép-európai régió számára viszont lassan véget ér a nagy európai bérarbitrázsból származó fellendülés, illetve a bérek közeledése valószínűleg sokkal inkább úgy fog végbemenni, hogy a magországokban nominálisan is stagnálnak, itt pedig nominálisan nőnek, de reálértelemben már sokkal kevesebbel, mint korábban.
Forrás: zsiday.hu
Zsiday Viktor több írását és szemléjét itt böngészheted a HOLDBLOG-on.