HOLDfázis: Az első óra a Holdon

Amikor manapság ritkán az óránkra nézünk a telefon helyett, nem gondolnánk, hogy egy ilyen kis eszköz életet tudna menteni. Pedig az Apollo–13 legénysége nem másnak köszönheti azt, hogy épségben hazatért, mint az Omega Speedmaster Professional-nek. A sokszor csak Speedy-ként emlegetett óra hatalmas ismertségnek örvend az órás berkekben és sokszor azon túl is. Megmutatjuk hogyan született a legendás Speedmaster.

A HOLDfázis-sorozat korábbi bejegyzései itt érhetőek el.

Az Omega 1957-ben mutatta be az első Speedmaster-modellt, amelyet alapvetően a versenyzésre vagy más professzionális felhasználásra szántak, mivel mielőtt az órák a mai kiegészítő és ékszer szerepüket töltötték be, rendes munkaeszközökként voltak használva.

Nagyon sok manapság közkedvelt luxus óra igazából “toolwatch”-ként indult.

A Speedmasterhez hasonló, stopperfunkcióval ellátott órák, amelyeket kronográfognak hívunk, sok olyan területen elterjedtek, ahol fontos volt az eltelt idő pontos mérése. Több ilyen óra “tachymeter” lünettával lett felszerelve, amelynek segítségével az adott távolság megtételéhez szükséges időből leolvasható az átlagsebességünk.

Az Omega 57-ben egyszerre három hasonló professzionális órát mutatott be, mindhármat kezdetben az 1948-ban alapított Seamaster család tagjaként. Mindegyikkel külön professzionális közönséget céloztak meg. A legfontosabb modell a Seamaster 300, egy továbbfejlesztett búvár modell volt, amelyet a két 1953-ban megjelent búváróra, az akkori Rolex Submariner és Blancpain Fifty Fathoms versenytársának szántak. A harmadik bemutatott modell pedig a leginkább mérnökökre specializált, magas mágnesesség-ellenálló képességű óra, a Railmaster volt – a Rolex Milgauss és az IWC Ingeniuer kihívója.

Ahogy a korábbi HOLDfázis-bejegyzésben is szerepelt, a 60-as évek egyik nagy slágere az űrverseny volt. A NASA már 1962-től kezdődően elkezdett különböző gyártók óráit anonim megvásárolni, majd több alkalmasnak talált gyártót fel is kért egy, az űrben használható óra megtervezésére. A végén csak három gyártó modellje maradt versenyben. A Rolex, az Omega és a Longines. Mindegyik modell kézi felhúzású kronográf volt, mivel az első automata kronográf vagy kvarc óra sem volt elérhető 1969-ig. Az órákat extrém hőmérséklet-, nyomás-, pártartalom- és ütésteszteknek vetették alá, amelyek végén az Omega került ki győztesen.

Ezáltal az Omega Speedmaster lett az első, űrutazásra kvalifikált óra.

Már Ed White is ezt hordta 1965-ben az első amerikai űrséta megtételekor. Az itt készült fotókat természetesen minden lehetséges felületen használta az Omega, ezáltal teljesen összekötve a Speedmastert és az űrutazást. Majd Ed White űrsétája után négy évvel eljött az évtized egyik legmeghatározóbb eseménye.

Az Apollo–11 és legénysége 1969. július 20-án sikeresen landolt a Holdon. Elsőként a küldetés parancsnoka, Neil Armstrong lépett az égitestfelszínére, azonban ő a holdkompon hagyta az óráját tartalékként, mivel a komp elektronikus időmérője meghibásodott. Azonban a legénység egy másik tagja, Buzz Aldrin már úgy döntött, magával viszi az órát.

Így lett az ő Omega Speedmastere az első óra a Holdon.

Később így nyilatkozott róla:

“A Hold felszínén sétálva nem volt kötelező viselni az óránkat… kevés dologra van kisebb szükség a Holdon sétálva, mint arra, hogy tudjuk, mennyi az idő a texasi Houstonban. Ennek ellenére, mivel óramániás vagyok, úgy döntöttem, hogy a Speedmaster-t a jobb csuklómra szíjazom az űrruhám külsején.”

Az Apollo–11 sikerének megünneplésére az Omega egy körülbelül 1000 darabra limitált arany Speedmaster-szériát is gyártott, amelyből egyet az akkori amerikai elnöknek, Richard Nixonnak akartak adni, aki ezt visszautasította, mivel az ilyen drága ajándékok elfogadása nem volt megengedett a hivatalban.

A Speedmaster és az űrutazás közös története kevesebb, mint egy évvel később, 1970 áprilisában egy újabb fontos eseménnyel folytatódott. Az Apollo–13 egyik oxigéntartályának elektromos rendszere meghibásodott és az emiatt keletkező robbanás megroncsolta az űrhajót.

A küldetés félbeszakadt, a legénységet valahogy épségben vissza kellett hozni a Földre, ami nem volt egyszerű feladat:

a visszatérés során kétfokos pontossággal kellett végrehajtani a légkörbelépést. Amennyiben túl laposan érkeznek, visszapattantak volna az űrbe, ha pedig túl meredeken, akkor a légkör zúzta volna szét az űrhajót.

Ahhoz, hogy a kívánt beérkezési szöget tudják elérni, egy pontosan 14 másodperces hajtóműgyújtást kellett végrehajtaniuk, és ennek a végrehajtásában volt segítségükre az egyik asztronauta, Jack Swigert Omega Speedmastere.

Ennek segítségével sikerült elérniük a megfelelő beérkezési szöget és épségben hazatérniük.

Ennek elismeréseként az Omega megkapta az Apollo–13 űrhajósaitól a Silver Snoopy-díjat, megköszönve az „elkötelezettségét, professzionalizmusát és kiemelkedő hozzájárulását az Egyesült Államok első emberes holdraszállási projektjéhez.”

A Speedmaster alapvető designja a negyedik, 1964-es, már Speedmaster Professionnal névre hallgató kiadás után csak minimálisan változott az évek során. Több különböző évforduló vagy különleges esemény alkalmából más és más szín- és fémkombinációkat alkalmaztak, azonban az óra meghatározói arányai és formái megmaradtak.

Tavaly tavasszal az Omega és a Swatch kollaborációjaként megszületett a MoonSwatch. Egy óra, amely az Omega Speemaster Professional mintájára készült, azonban egy biokerámia (leginkább műanyagos érzésű) tokkal és egy kvarc szerkezettel került legyártásra. Igazából nem is egy, hanem egy teljes kollekció született belőle, a Naprendszer égitesteiről elnevezve. Azért, hogy valaki megkaphassa ezt az órát, 250 eurót kellett fizetnie. Legalábbis így gondoltuk sokan. Túlságosan is sokan.

A megjelenés napján a világ különböző pontjain lévő Swatch-boltok előtt emberek ezrei várakoztak kígyózó sorokban, hogy ők is hozzájussanak egy MoonSwatchhoz. A legtöbb városban a hatóságokat is be kellett vonni, mivel olyan hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy már rendőri irányításra volt szükség. Jómagam is kint voltam az egyik németországi Swatch-bolt előtt, ahol annak ellenére, hogy körülbelül 200 darabos készlet érkezett a boltba, legalább 500 embernél is többen álltak sorba.

Kétség nélkül ez volt az elmúlt évek legnagyobb óramegjelenése.

Persze a hatalmas kereslet és szörnyen alacsony kínálatnak köszönhetően abszurdan magas árakon keltek el az órák a másodlagos piacon. Sokan az órásközösségből nagyon felháborodtak, mivel a hatalmas népszerűséget meglovagolva, többen csak a gyors profitért vásárolták meg az órákat és nem az óra iránti rajongásuk miatt

Manapság már több Swatch-boltban lehet elvétve találni egy-egy darabot (a párizsi Louvre melletti boltban biztosan volt még a múlt héten, ha valakit érdekelne), de még most is többször összeomlik a Swatch weboldala, amikor elterjed a hír, hogy éppen online elérhető – a készlet erejéig – az óra.

De végső soron az idén körülbelül egymillió darab eladott MoonSwatch 16 százalékkal több bevételt generált, mint a teljes Swatch óramárka 2021-ben.

A HOLDfázis-sorozat korábbi bejegyzései itt érhetőek el.