Home office, a Föld és a civilizáció megmentője?

A természeti-politikai drámák miért hoznak el egy jobb világot? Mert okosabbá és szabadabbá teszik a dolgozó Embert.

Fanni és Patrick elégedett. Onnan tudom, hogy ahányszor megkérdeztem tőlük az utóbbi időkben, „Jó az életetek, a munkátok, hogy Németországban vagytok?”mindig – őszintén – azt felelték, „Nagyon jó!”. És ezt hallom közvetlenül-közvetve különféle munkát végző, nős, szingli, fiatalabb és idősebb barátaiktól, ismerőseiktől is. 

A világjárvány kitöréséig munkájuk irodaházhoz kötődött. Mindketten kreatív dolgokat csináltak, csinálnak. A részletekbe most nem megyek bele, de annyit fontosnak tartok háttérként leszögezni, hogy Németország (ahogy a legtöbb északnyugat európai ország) – bár az is hallható nálunk, hogy hanyatló, érzelmileg és gondolatilag kiüresedett hely – egyelőre tízmilliárdnyi eurókat költ évente arra, hogy szakmai tanácsokkal lássa el, segítse a legszegényebb térségek környezeti, természeti helyzetének javulását, a vízállomány minőségének fejlesztését, a természeti erőforrások megőrzését és felkutatását.

Valamint azt, hogy ne a pénztámogatásokat öncélúan feldézsmáló állami hatalmasságok, tisztviselők, helyi notabilitások döntsenek a pénzek felhasználásól, hanem helyi, polgári szerveződések, maguk a közvetlenül a rászorultak, s a felhasználás közben is átláhatók maradjanak a költések.

Fanni (a lányom) és Patrik (a barátja) „ebben utaznak”.

A Németországból, a járvány kitöréséig a „hivatalukból”, néha közvetlenül a helyszínen nyújtott átfogó tanácsaik – nagy szóval élve – hozzájárulnak, hogy minden területen reményteljesebbé váljék a mélyszegénységben élő, küszködő emberek élete. Hogy azok ne a messzi Európába, Amerikába vágyódjanak és szervezgessék az életveszélyes emigrálást, hanem otthon merjenek, akarjanak otthont teremteni. Élhetőt, egészségeset, gyerekeiknek jövőt ígérőt, a természeti környezetet megóvót. Miáltal jobbá, fenntarthatóbbá, biztonságosabbá válik a világ több részén is az emberi életet – persze sok-sok áttételen keresztül.

Mindez, objektív szemmel olvasva is, tényleg felemelő és tényleg igaz. Azonban el kell ismernem: a fenti sorok mögött azért szép kis arányban meghúzódik az apai büszkeség, a dicsekvési vágy. De mégsem ez, hanem az, a lányomék társaságában többször megélt és hallott tapasztalatom ihleti írásomat, hogy nemcsak ők, hanem megannyi német-holland-dán-norvég átlagos fiatal (vélhetőleg nem a túlnyomó többségük, de mégis sokan) kimondottan (szó szerint: kimondottan) jól érzi magát a bőrében.

Most is, sőt… Mintha jobban, mint korábban, mint a járvány előtti időkben. Akkor, amikor sokkal szigorúbbak voltak a munkahelyi kötöttségek, amikor még nyilvánvaló volt, hogy a munka és a munkahely elválaszthatatlan egymástól.

Fanni és Patrick egyre nagyobb határozottsággal, magabiztossággal állítják: boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak és…eredményesebbek azóta, hogy másfél-két éve egy csomó munkahelyi stressz hirtelen eltűnt a hétköznapjaikból. Nemcsak ők, hanem informatikában, pénzügyi szférában, elemzőkként, junior befektetési bankárokként, vagy tervezőkként dolgozó, egyéb szolgáltatásokat végző, Berlinben, Bonnban, észak-német kistelepüléseken élő, közben egyre sűrűbben a világot is járó, némelykor a jénai központból, máskor az észak-thaiföldi, a burmai határnál fekvő Csiangmajból vagy a vietnami Hoi Anból bejelentkező ismerőseik, barátaik, ha eddig nem is, most már „szimplán” imádják a munkájukat.

Ilyen lehet a kilátás a csinagmaji “irodából” Fotó: Shutterstock

Élvezik, hogy amit korábban kötelességből, közvetlen, némelykor kellemetlen számonkérésekkel megtűzdelve, csináltak, azt most – legalábbis így élik meg – szabad akaratukból, korábban elképzelhetetlenül magas szabadság fok közepette végzik. Spannolja őket – és ezt lányoméktól hallottam először – hogy ha így, akár közvetlen közelről, de mindenképpen szabadság-élvezetekkel, a helyváltoztatás szabadságával egybegyúrt munkavilág felé halad a világ, akkor az jobb lesz. Minden eddiginél jobb.

A napokban többtucatnyi friss és régebbi tanulmányt, szakmai cikket, riportot olvastam a téma kapcsán a die Welt, a Wall Street Journal, a Qz.com, az Axios és egy sor más média jóvoltából. Az összegzést ezúton néhány szóban elvégzem a nyájas olvasó számára:

A távmunka – a rengeteg megalapozott ellenérv és ellenpélda dacára – egészségesebb, kiegyensúlyozottabb embereket „kreál”, mint a klasszikus munkatevékenység. Az, amit az Ember száz-százhúsz éven át a legtermészetesebbnek és a megváltoztathatatlan kötelezettségnek kellett hogy tartson. 

A születő új világban sokkal több idő és lehetőség jut

– a családra, 

– sportra,

– kiruccanásra múzeumokba és könyvtárakba, kultúrára,

– mindenféle művészeti élmények élvezetére,

– főzésre, jobb minőségű ételek fogyasztására,

– sőt, otthoni körülmények között gyorsabb és esélyesebb a betegségekből való „minőségi és hatékony” kilábalás.

Lányomék tapasztalatai, az általam olvasottak és személyesen tapasztalt élményanyagok a távmunka ügyben kétségtelenül csak a fejlett országokhoz, elsősorban – ahogy egy nagyon befolyásos történész mondta nekem – a „kiüresedett, jövőtlen, halálra ítélt” Nyugathoz kapcsolódnak.

Amitől azonban mindez nagyon sokatmondó és ígéretes (kinek tetszik ez, kinek nem), hogy az ukrajnai háború és az azt megelőző koronavírus-világjárvány, illetve az energiaár-robbanás a napjainkban mindenki által kitapintható globális felmelegedés, a természeti környezet hanyatlása által okozott rendkívüli és egyszerre jelentkező általános kihívások, vészhelyzetek közepette talán nincs is más út, mint a munkavégzés helyének, tartalmának, formáinak drámai átváltozása, térbeli kiszélesedése.

Utóbbi esetében a kiszélesedés itt és most, egyelőre – ez ugye paradoxon – beszűkülést jelent. A dolgozó és dolgának tárgya együtt él, „összeköltözik”.

És – ezt tessék elolvasni akár a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) összefoglalójából, akár a liberális New York Times, akár a trumpista, nemzeti-konzervatív Foxnews kommentárjaiból, elemzéseiből: az újonnan kialakulni látszó munkavilág messze hatékonyabb a környezet kímélése, az energiafogyasztás mérséklése, az egyén és a különböző intézmények, cégek, államok „karbonlábnyomának súlyvesztése” miatt.

Az ingatlanpiac buborék hamarabb fog kipukkanni, mint azt pénzügyi, gazdasági szakértők jósolták. Főleg azért, mert a jövő háttérbe szorítja a világszerte megépült és még tovább épülő irodaházak és plázák jelentőségét. Azok „tartalmilag” egyre kevésbé maradhatnak fenntarthatók egy olyan közegben, amelynek egyik alapvető vonása a munkaerő „kivonulása” az irodákból.

Ennek egyik jótéteményéről a minap olvastam a Wall Street Journalban. Eszerint Manhattanben és hamarosan Londonban, Párizsban, Hamburgban irodapalotákat terveznek lakhelyekké alakítani, megfizethető lakásokká annak a fiatalságnak, amelyet az ingatlanár-buborék megfosztani látszott normális lakhatástól.

Soroljam tovább?

Kevesebb autózás, kevesebb buszozás egyenlő a kevesebb légszennyezéssel. Az otthoni munka racinálisabb hűtés-fűtéshez vezethet (még akkor is, ha ennek csak egészen apró előjelei mutatkoznának még meg, de ami késik, nem múlik, ami sokba kerül, azzal takarékosabban bánunk. Mert ilyen az ember…).

Amiről most írok, akkor is óriási jelentőséggel bír, ha megannyi olyan szempontot és érvet ezúton nem is veszek figyelembe, amelyek relativizálják optimizmusomat.

Mégis, elsősorban a háború, másodsorban a Covid, de facto – egyre látványosabban – téríti észhez az emberiséget, egyelőre annak elsősorban a legfejlettebb részein élő hányadát.

Miközben, durván 2019 végéig, csak „pofáztunk” mi, „nagyokosok” arról, hogy a világot klímakatasztrófa fenyegeti, addig ma ezt a veszélyt – látens világháborús veszéllyel „megspékelve” – az egész Földön szinte mindenki érzékeli… Kimondva-kimondatlanul a világvégétől félünk.

Ilyen szituációkban, amikor a világ egzisztenciálisan kerül reális veszélybe, óhatatlanul beindulnak és a veszély növekedésével párhuzamosan felgyorsulnak az emberiség védekezőmechanizmusai. Melyekből újra és újra – a sok rossz, a sok később hibásnak bizonyuló lépés és azok következményei dacára – alapvetően a JÓ szokott „kisülni”.

A munkaerő és a munka tárgyának összebútorozása nem más, mint kényszer, egzisztenciális fenyegetés, nyomás hatására beindult progresszió.

Erősen sejthetően sikeres világmentő manőver, amely azonban nagyon sokaknak fájni fog. Dehát there is no free lunch, nincs ingyenebéd!

Shortoljuk a boldogságot?

Zentuccio: Nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Néhol nagyon nem, másutt csak kicsit nem.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.