Infláció: sírjunk vagy nevessünk?

„Kedden, a déli órákban elterjedt a híre annak, hogy a zsír kilója már 90 ezer pengőbe kerül. Az a körülmény, hogy egy kiló zsír ára 100 ezer pengő, élénken mutatja, hogy a fogyasztóközönség mennyire ki van szolgáltatva a feketepiacnak. Ki tud manapság 120 ezer pengőt adni egy kiló zsírért? Mert nemcsak a zsír kerül 135 ezer pengőbe, de a drágaság minden vonalon, minden terméknél ijesztő mértékeket öltött. S ha meg is veszi valaki ezt a 165 ezer pengős zsírt, pusztán zsírból táplálkozni nem tud. Lehetetlen állapot, hogy amikor egy kiló zsír 180 ezer pengő, a fizetések nem emelkednek megfelelő arányban. 215 ezer pengőt csak az tud ma zsírért adni, aki feketézik. Mert a kisember számára ez a 238 ezer pengő bizony nagy pénz. 296 ezer pengőért sokat kell dolgozni, s míg valaki megkeresi azt a 367 ezer pengőt, amibe egy kiló zsír kerül, ugyancsak elfárad. Valamikor 470 ezer pengőért, vagyis egy kiló zsír áráért sarokházat lehetett vásárolni. Ma egy kiló zsír áráért, 540 ezer pengőért már csak háromnegyed kiló zsírt lehet kapni.

Itt tenni kell valamit! A 768 ezer pengős zsírt csak az tudja megfizetni, akinek van annyi pénze, hogy egy kiló zsírért 920 ezer pengőt adjon. Mert bizony ma ennyibe kerül fél kiló zsír.”

Klasszikus pedagógiai csúcsteljesítménynek merem tartani Tabi László (a néhai első számú magyar humorista) sorait. Nála közérthetőbben, frappánsabban senki sem tudta még papírra vetni, hogy mit jelent a mindennapok világában, mit jelent a kisember számára az, hogy infláció.

Ez egy igazi „klasszikus” – szerintem.

Persze nyilvánvaló, hogy már rég nem pengőnek, hanem forintnak hívják a magyar fizetőeszközt, egyébként pedig kit érdekel, hogy mennyibe kerül egy kiló zsír, egyáltalán vesz ma bárki is zsírt? 

Arról már nem is szólva, hogy talán csak matematikai szférákban valószínű, hogy ma-holnap-holnapután (átvitt értelemben) olyan pénzügyi-gazdasági szituáció és ultrainfláció alakul ki Európában, netán az e téren történelmi világcsúcsot beállított Magyarországon, mint 1946-ban, amikor Tabi megírta a „Tájékoztatás a zsír áráról című „művét”

Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a HOLDBLOG olvasóinak nagy része egyáltalán humorosnak találja azt, amin mi – az ötvenes években születettek – most is jót mulatunk, tizenéves korunkban pedig könnyesre röhögtük magunkat rajta. 

Pedig jó lenne ezt tudni, vajon miként reagál a mai átlagember a „Tabi-féle” pesti humorra?

Úgy látja-e, hogy nulla a vicctartalma és az egész csak üres szócséplés? Vagy azt gondolja, hogy tényleg megbúvik ugyan valami tréfa a sorok között, mégis az iromány „tök ciki”, ósdi? Avagy: elér-e az „iromány” olyan hatást, amit az „én időm” legnépszerűbb sajtótermékének, a Ludas Matyinak mottója fejezett ki, tehát „egy újszülöttnek minden vicc új”?

Akiknél működik az utóbbi hatás, azok talán félszavakból is megértenek.

Fő mondandóm a következő: az infláció az egyedüli, a gazdaságtudományokba tartozó jelenség, amellyel minden szempontból populárisan lehet foglalkozni, ugyanis mindenki számára „kézzelfogható”. Az egyedüli, amelyen egyaránt lehet sírni és nevetni, ráadásul mindkettőt egyszerre. Az egyedüli, amely kapcsán vélt vagy valós bűnbakokat lehet találni, sőt… amely néplázadásokat is képes gerjeszteni.

És az egyedüli, amely rombolni képes egészségünket. Amely le tudja betegíteni az embert. Lelkileg.

Jelenleg idehaza annál a fázisnál tartunk, hogy a piacokra járó ember (példának okáért jómagam) nagyokat duruzsol eladóval, kofával, a többi vásárlóval, belehallgat mások „szövegelésébe”, és állítom: a pesti Hunyadi téren, a budai Fény utcában éppúgy, mint a békéscsabai szombati (és szerdai) piacon a „dumálások” legfőbb tárgya az infláció.

Fotó: Shutterstock

Ezt a tudományos szakszót alkalmazza – mégpedig helyesen – termelő, eladó, fogyasztó. És ez (talán nem tévedek) így van mindenütt a világban! A globális médiában mindenképpen.

Él és virul az öngerjesztő mechanizmus (ami régóta tudományosan is igazolt) infláció terén. Ugyanis a (mindenféle értelemben vett) piac és a hozzá kapcsolódó (mindenféle értelemben vett) piaci pletykák, okoskodások, utcai és média elemzések által turbósított inflációs várakozás spekulációs magatartást vált ki fogyasztóból, eladóból, termelőből.

Látszólag egymás ellenében spekulálnak, de végeredményben ugyanannak a célnak a megvalósulását segítik elő (a legkevésbé sem készakarva): a mind magasabb inflációét. Ami mellesleg egyiküknek sem jó, hiszen a szerepeik természetszerűleg felcserélődnek a más és más (tartalmú) piacokra lépvén.

A helyzet a konkrétumokat és a várható fejleményeket tekintve is drámai. A CNBC idézte a jelentőségteljes amerikai közvélemény-kutató műhely, a Pew Research friss felmérését, miszerint az amerikaiak egyötöde súlyos lelki szenvedésekkel egyetemben éli meg az „infláció 2022-t”. Gondoljunk bele! A mostanihoz hasonlítható ütemű pénzértéktelenedés és drágulási ütem legutóbb ötven évvel ezelőtt volt tapasztalható.

A „nagy tudásúaknak szóló” Wall Street Journal éppannyira, mint  a legnagyobb példányszámú tömeglapok, legpopulárisabb internetes news site-ok nemcsak Amerikában, hanem Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában, sőt Svájcban heti rendszerességgel adnak közre személyekre, szakmákra, falvakra, városokra lebontva riportokat arról, hogy miként lesz lassan úrrá egyre több emberen – leginkább középkorúakon, bérből és fizetésből élőkön, főként asszonyokon – egy életükben még meg nem élt speciális félelemérzet.

Fotó: Shutterstock

Félelemérzet a holnaptól, attól, hogy miként fogják tudni taníttatni gyerekeiket, hogy megtarthatják-e állásukat, hogy fognak-e tudni valaha is még, mint eddig minden évben, külföldön vakációzni, hogy megengedhetik-e maguknak a két autót, ha igen, akkor miből fizetik az üzemanyagot, hogy lesz-e egyáltalán benzin? Félelem, hogy mi lesz – pláne Amerikában – a nyugdíjra szánt megtakarításaikkal, a biztosítási befektetéseikkel? Ezek fognak-e bármit is érni, és ha igen, vajon mennyit, amikor visszavonulnának a munkából?

Az eddig önmagukat és családjukat magabiztosan a „középközéposztályhoz”, a „felső középosztályhoz” soroltak is rettegnek. Attól, hogy lejjebb csúsznak. Attól, hogy lemaradnak barátaiktól, kollégáiktól, akikkel – így vagy úgy – mindig anyagi „versenyt futottak”.

Olvasom a LifeWorks – a munka és a lelki higiéné kapcsolatára fókuszáló – magazin közvélemény-kutatásokon, pszichiátriai elemzéseken alapuló friss cikkét, miszerint az USA-ban az elmúlt egy évben súlyosbodott a gyógyszerfüggőségi „járvány” – értsd egyre több amerikai esik depresszióba. Nyilván nemcsak amerikai, de az Egyesült Államokban ezt a témát nem söprik a szőnyeg alá, sőt, egyenesen felnagyítják, hogy tanuljunk belőle, amerikaiak és nem-amerikaik egyaránt.

Az infláció nem más, mint a tartós bizonytalanság megtestesülése. Főként a nőkolvasom a Barron’s-ban és a Marketwatch, ugyancsak üzleti-gazdasági hetilapban illetőleg portálon ennek az igazi elszenvedői.

Fotó: Shutterstock

A férfiemberhez képest egy nő jóval nagyobb valószínűséggel találkozik az „inflációval”, mert ő az, aki bevásárol, ő az, aki számontartja, hogy mennyibe került ugyanaz az „alapvető otthoni” termék korábban. Ha valakit a családból, akkor valószínűleg az anyát, a feleséget „rázza ki a hideg” a félelemtől, hogy „ma jó, ha hetven százalékát tudom megvásárolni a százasból, ezresből, tízezresből annak, amit néhány hónappal ezelőtt tudtam.” A nő, az asszony – ezt magyarázni se szükséges – sokszorta erőteljesebben kényszerül előre tervezni, mint „férje-ura”, a nő számára nem erény, hanem egzisztenciális elvárás a kiszámíthatóság. Ez lényegében maga a nő. Az infláció márpedig a kiszámíthatóság (a nő?) gyilkolója.

Fentebb figyelmeztettem már: tekinthetjük tragédiának is, amibe mostanság belecsöppentünk. De azt is megírtam, hogy lehet azért jókat is nevetni rajta… Különösen, ha a fejünkbe véssük, hogy egyszer minden inflációs periódus véget ér. Gondoljunk bele! Két-három még éve azért sírtunk, mert defláció – az infláció ellentéte – veszélye leselkedett ránk.

A gazdaság, a piac (mindenféle) ciklusokból áll – ugyanúgy, ahogy egész életünk.

Home office, a Föld és a civilizáció megmentője?

Zentuccio: A természeti-politikai drámák miért hoznak el egy jobb világot? Mert okosabbá és szabadabbá teszik a dolgozó Embert.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.