Az infláció késik, de nem múlik

2022 eddig nem a magtakarítók éve. Politikai bizonytalanság, háború, szankciók, elszabaduló nyersanyagárak, forrongó feltörekvő piacok, kínai vesztegzár és még lehetne sorolni… A piaci folyamatok és emelkedő árak sokak bevételeit és megtakarításait olvasztották el az év első felében, ám a közeljövő kapcsán sem lehetünk túlzottan optimisták.

Az elmúlt időszak gazdasági elemzéseinek visszatérő érvelése volt, hogy a tavalyi évben beinduló folyamatok a lezárások okozta fogyasztói kereslet átcsoportosítása és az ellátási láncok pandémia okozta akadozásának kettősének tudhatóak be, a szolgáltatásokra visszaálló fogyasztók segíthetnek az inflációs nyomás enyhítésében. Nehezen vitatható, hogy a szolgáltatások hiányában egyedüliként maradt fogyasztási cikkek és az ellátási láncok problémái – vagy akár az orosz-ukrán háború – hozzájárultak a jelenlegi helyzet kialakulásához. Ugyanakkor a lezárásoknak még mindig van egy olyan inflációgerjesztő következménye, ami még csak most fejti ki a hatását.

A gazdaság nem egy villanykapcsoló

Első rénézésre elég magától értetődőnek kellene lennie ennek a kijelentésnek. Ha egyik napról a másikra leállítunk, majd megpróbálunk újraindítani teljes szektorokat, annak következményei lesznek. Még akkor is, ha hónapok alatt érnek be.

Amit be kell látni, hogy a koronavírus-járvány kezelésével járó lezárások nemcsak többhónapnyi bevételtől fosztották meg a szolgáltatói szektort, hanem alapvetően változtatták meg a játékszabályokat. Elképzelhetővé tették, hogy a munkahelyem vagy vállalkozásom egyik napról a másikra bezárják, határozatlan időre.

Az efféle, újonnan felmerülő kockázatokhoz a gazdasági szereplők mindig igyekeznek alkalmazkodni. A piacgazdaság egyik szépsége, hogy amennyiben egy ágazatban nem megfelelő a megtérülés – teszem azt a növekvő kockázatok miatt – úgy az ott alkalmazott tőkét át lehet csoportosítani más ágazatokba, az ott alkalmazott munkaerő pedig tud magának jövedelmezőbb, illetve biztosabb megélhetést találni. Azonban ez nem megy egyik napról a másikra.

A lezárások piacromboló hatása így nem állt meg a néhány szezonon keresztül szenvedő szolgáltatószektornál, illetve annál, hogy ez idő alatt a fogyasztók elestek a vásárlás lehetőségétől. A hosszabb távú ár, amit még csak most fizethetünk meg, az az, hogy egyes szektorok – légi közlekedés, turizmus, vendéglátás, fuvarozás – rendszerszintű kockázatnak lettek kitéve, amely magasabb kockázati prémiummal, alacsonyabb hosszabb távú kapacitással (a munkaerő és tőke kivonása miatt), vagy a kettő elegyével fogja terhelni a fogyasztót.

Ennek a gazdasági, illetve szektorális struktúraváltásnak, a politika által bemutatott rendszerszintű kockázat beárazód időre szüksége lesz. Így például miközben a pandémia alatt feltornászott tartós fogyasztási cikkek inflációjában enyhülés látszik – legalábbis dollárban –, addig a szolgáltatásoknál lassú, de biztos emelkedő trendet látunk.

Ez két szempontból is aggasztó:

1. A szolgáltatások magasabb súllyal számítanak bele a legtöbb fejlett vagy közepesen fejlett gazdaság össztermelésébe, így inflációs hatásuk még szélesebben hat a kereskedelem és fogyasztás egészére.

2. A szolgáltatások előállításánál a munkaerő magasabb hányadot tesz ki az összköltségeken belül, így jóval nagyobb a valószínűsége egy ár-bér spirál kialakulásának.

Az infláció megfékezésére tett kormányzati és jegybanki kísérletek legnagyobb problémája, hogy a helyzet veszélyének kezelését úgy oldja meg, mintha a szörny elől elbújnánk a szekrénybe: amint előmerészkedünk, a szörny ott lesz.

A kereslet visszafogásával az infláció elkerülhető, de egyúttal ez a gazdasági növekedést is visszaveti. Az igazi gazdasági és tőkepiaci fordulatot nem a keresleti oldali politikától várnám, hanem ideje lenne elővenni a kínálati oldali gazdasági gondolkodást mielőtt két évtizednyi elvesztegetett, meg nem valósult beruházásokkal fémjelzett időszakot egy harmadik ilyen tízéves periódus követne.