Ki húz hasznot a Hamász támadásából?

George Friedman, a Stratfor hírszerző és elemző cég vezetője nincs meggyőződve arról, hogy Irán közvetlenül hozzájárult a Hamász október 7-i brutális támadásához. Az Egyesült Államok is ügyel arra, hogy Iránt ne gyanúsítsa közvetlen részvétellel, ellenben Izrael megnevezi Iránt. Kinek állhatott érdekében Izrael megtámadása, ha nem csak az eddig megszokott ellenségeit vesszük számításba?

Friedman szerint az arab államokkal és Iránnal szemben az izraeli hírszerzés nagyon hatékony, így egy ilyen professzionális és nagy léptékű támadás szervezése nem maradhatott volna előttük titokban.

„Valaki úgy döntött felépít egy arab hadsereget, majd hagyja elszabadulni”

– állítja. A következőkben megpróbálom felfejteni egy gondolatkísérlet erejéig, mely térségbeli és azon kívüli hatalmaknak lehetett érdeke egy ilyen támadást szponzorálni.

Oroszország az Ukrajna elleni inváziója óta különösen jó kapcsolatokat ápol Iránnal, amely állam Izrael megsemmisítésére törekszik – legalábbis ez adja a teokratikus rendszer egyik legitimációs forrását. Irán katonai segítséget nyújt az Ukjranában dúló háborúban az orosz félnek, amit az oroszoknak valamilyen formában viszonozniuk kell. A Garantex kriptovaluta tőzsdén keresztül jutott 93 milliárd dollár a Hamászhoz – az orosz kriptocéget előszeretettel használják pénzmosásra és az amerikaiak szankciós listán tartják. Vlagyimir Putyin orosz elnök hitet tett a kétállamos megoldás mellett, és a Nyugat felelősségét firtatta a támadást követően, valamint az évelején a palesztin szervezet vezetői Moszkvában jártak tárgyalni. Ezek önmagukban még nem perdöntőek, ám érdemes foglalkozni a lehetséges motivációkkal.

Oroszország legfontosabb érdeke a figyelemelterelés arról az Ukrajnáról, aminek nyugati támogatása a folyamatos médiafigyelem függvénye. Az orosz számítások úgy értékelhették, hogy a Hamász képes lehet magára vonni és ezzel elterelni a globális – tehát egyebek között nyugati – figyelmet. Ha az érdeklődés megoszlik, nő a háborús kimerültség – több konfliktusra kell fókuszálni és alacsonyabbra húzódik a konfliktusos költségek tolerancia küszöbe –, továbbá nagyobb teher nehezedhet Európa vállára a finanszírozás és katonai ellátás terén is. Ez az orosz logika működhet is, ám számukra kedvezőtlenül is hathat az amerikai külpolitikára. A Republikánus Párt Ukrajna melletti elkötelezettsége már lazul egy ideje, a demokratáknak alkukat kell kötniük azért, hogy a fegyverkezésről szóló döntéseket továbbra is megszavazza a törényhozás. Egy ilyen alkuhelyzetben az Izraelnek nyújtandó anyagi és katonai támogatás is attól válhat függővé, hogy az oroszok elleni fegyverkezés is folytatódik-e, tehát az Izraeli háború nem feltétlenül veszélyeztetné Ukrajna támogatását, hanem ebben a különös alkuhelyzetben éppen erősítheti is azt.

Kérdéses az amerikai lakosság támogatása a külföldre folyó összegekkel kapcsolatban, ám a költségvetést felügyelő amerikai pénzügyminiszter, Janet Yellen szerint az Egyesült Államok képes egyszerre támogatni a két szövetségesének háborús törekvéseit. Kétpárti támogatás is születhet a hagyományosan Izrael-párti republikánusok és az Ukrajna-párti demokraták között. Washingtonnak két harcoló szövetségesét kell ellátnia fegyverekkel, ami a már túlterhelt amerikai hadigépezet felélesztését és a tömegteremelés beindítását segíti, nehezítve ezzel az orosz hadicélokat.

Egy másik szempont, ami az orosz szerep valószínűségét tovább csökkenti az, hogy Izrael eddig nem állt teljesen Ukrajna pártjára a háborúban. Ha bebizonyosodik az orosz felelősség, akkor Ukrajna nyílt támogatása Izraelben nem lesz kétséges többé.

Megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok nélkül is kifejlődhet ez a kimenet, mivel az amerikai adminisztráció is kérheti Izrael erőteljesebb elköteleződését cserébe a nekik szánt politikai, katonai és esetleges pénzügyi támogatások fejében. Izrael nem szorul rá közvetlenül a katonai felszerelésre a közvetlen szomszédaival vívott konfliktusban, de az Egyesült Államok elrettentő fellépésére igen.

Kína érdeke ambivalens. Egyrészt az ország hatalmas sikerként értékelte a Szaúdi—Iráni diplomáciai enyhülést és a kapcsolatok újrafelvételét, másrészt minden olyan konfliktusban érdekelt lehet, ami elvonja az amerikai erőforrásokat saját környezetéből. Mindenekelőtt igaz ez Tajvanra, aminek megtámadása még várat magára, pedig Kína számára jó lehetőség nyílt 2022 elején is, mégsem cselekedtek. Elérhet ugyanakkor egy olyan szintet az Egyesült Államok erőinek lekötöttsége és az ebből következő túlterjeszkedés, hogy a kockázatokat kisebbnek értékelik majd, mint a kínai országegyesítéssel járó nyereséget.

A palesztinok támogatása beleillik a Globális Délnek nevezett koncepcióba, ugyanakkor az iszlamista terrorizmussal való megengedő kommunikáció különösen érzékeny téma Kína számára, hiszen Hszincsiangban évtizedek óta küzd a pártállam a vallási fundamentalizmussal és szeparatizmussal. A terrorizmussal veszélyeztetett államok mindig óvatosak olyan szervezetek támogatásával, melyek az iszlamizmus univerzalizmusát tartják motivációnak, mivel ezek később a saját ország határain belül is felüthetik fejüket.

Kína elsődleges érdeke a Hormuzi-szoroson keresztül áramló energiahordozók zavartalan átjutása, majd kikötőibe szállítása, hogy energiaéhségének megfelelő mennyiség beérkezését biztosítva láthassa. Diplomáciai tevékenységének a régióban ez a célja, globális színtéren pedig hogy megmutassa a hatékony konfliktuskezelési módszereit. Fontos tényező azonban, hogy az Övezet és Út Kezdeményezés riválisaként felbukkanó India–Közel-Kelet–Európa gazdasági folyosó (IMEC) ellen Kína érdekelt olyan erőket támogatni, amelyek az arab—perzsa, arab—izraeli viszályt képesek kihegyezni, hogy a folyosó megvalósítása akadályokba ütközzön. Itt viszont két fontos érdeke szemben áll egymással.

Irán is teljes mértékben érdekelt az említett folyosó létrejöttének akadályozásában, ahogy a tágabb értelemben vett izraeli—arab megbékélés ellehetetlenítésében is. Előbbi az utóbbi sikerességéből következik. Irán nem gördíthet közvetlen akadályt a folyosó elé, hiszen azzal közeli partnerének, Indiának okozna kárt, ám a számos külföldi proxijával, mint a Hezbollah és a Hamász, képes lehet nehezíteni az infrastrukturális fejlesztéseket. Ha széleskörű megbékélés jönne létre, akkor Irán lehetőségei komoly korlátok közé szorulnának, hiszen akkor már az izraeli és az arab blokkal is egyszerre kerülne szembe, ami lényeges egyensúlytalanságot hozna létre a térség geopolitikai rivalizálásban. Egyiptom, Jordánia, az Öböl menti monarchiák és Izrael közti közeledés olyan Amerika-párti együttműködési rendszert hozna létre, amely felügyelné a Szuezi-csatornát, a Hormozi- és a Báb el-Mandeb-szorost. Ezzel három, úgynevezett „folytópontot” tudna biztonságban az Irán ellenes tengely, ami megnehezítené az irániak külföldi nyomásgyakorlását, ellenfelei fenyegetését és befolyását.

Irán és Izrael között olyan geopolitikai rivalizálás folyik, ami hasonlít a Nyugat és Oroszország közti konfliktus struktúrájához. Mindkét fél a másik „közel külföldjén” szít elégedetlenséget – építve a helyi lakosság feszültségére, tradicionális szembenállásokra –, teszi mindezt annak érdekében, hogy ellenfelének erőforrásait elvonja a saját közvetlen környezetéből. Ez egyfajta „perverz” védekezés, hiszen az agresszió jeleit mutatja, de tágabb kontextusban a külső fenyegetés percepciója keltette szükséglet, nagyobb biztonságérzet megteremtése a cél. Ha az arab—izraeli kiegyezés megtörténik, Irán nehéz helyzetben találná magát az említett szorosok biztosítottsága miatt, továbbá ellenfeleinek erőforrásai fókuszáltan a perzsa proxik és az iráni állam ellen fordulhatnának ahelyett, hogy egymással vetélkednének.

A perzsa államban ugyanakkor aktív az izraeli hírszerzés és ezért nehéz elfogadni azt, hogy a támadás közvetlen kivitelezése ne jutott volna el Izraelhez és szövetségeseihez.

A térségbeli arab államok, mint Egyiptom, Szaúd-Arábia és az Öböl menti királyságok, nem voltakérdekeltek a Hamász támadásában és a palesztin kérdés újbóli felrázásában. Ezt bizonyítja az is, hogy Egyiptom minden jel szerint figyelmeztette Izraelt a közelgő támadásra, bár ezt az izraeli fél cáfolta. Az Ábrahám-megállapodások felülírták az Arab Béketervet, így a palesztin ügy fontossága jelentősen csökkent. Bár a lakosság radikális elemeit zavarhatta a közeledés és tervezhettek segítséget nyújtani a Hamásznak, azonban ahogy látható volt Irán esetében is, ezekben az országokban is erős az izraeli és szövetséges hírszerzés.

A támadás után ezen államok hiába folytatnák a további megbékélés politikáját, a lakossági nyomás ereje párhuzamosan nő a Gázában életüket vesztő civilek számával – a muszlim lakosság elleni bombázás erősíti az összetartozás érzést az arabok közt. Kénytelenek lesznek az arab államok bizonyos mértékű szolidaritást vállalni a palesztin lakossággal és az övezet vezetésével is. Sőt, a kérdés a szintén kiélezett arab—perzsa rivalizálást is mellékvágányra terelheti.

Törökország egy sajátos szereplő a konfliktusban. Az iszlám világ egyik vezető-jelöltjeként aposztrofálja magát, konfliktust vállalva Iránnal és Szaúd-Arábiával. Ebből következően évtizedek óta a palesztin kérdés elkötelezett támogatója. Izraellel szintén ambivalens a kapcsolata az említett kérdés miatt, hiszen a törökök közeli azeri szövetségesének egyik legjelentősebb fegyverellátója a zsidó állam. A kusza, konfliktusos érdekmátrix bonyolultáságát tovább fokozza, hogy Ankara élesen ellenzi az IMEC-et és legfőképp azt, hogy az elkerülje a török területeket. Törökország törekszik regionális elosztóközponttá válni, amire jó esélye is van, hiszen jó kapcsolatokra törekszik Kínával, Oroszországgal és az Európai Unióval is. Elemi érdeke a gazdasági folyosó építését akadályozni, valamint alternatívaként bejelentette az Iraki Fejlesztési Út kezdeményezést, ami a Perzsa-Öböltől Bagdadon és az iraki Kurdisztánon át vezetne Törökországba.

Forrás: Financial Times

A törökök közreműködése a terrortámadásban mindezek ellenére bátor feltélezés lenne, hiszen túl sok érdeke sérülne Ankarának, ha nem képes a részvételét tagadni.

Végső soron tárgyalni kell a Hamász érdekét is a konfliktus élezésében, hiszen bármilyen támogatást is kapott a terrorszervezet, végül önállóan cselekedett. A Hamász hasonló helyzetben van, mint Irán és Észak-Korea, abban a tekintetben, hogy a szankciós rezsimek és különböző külső, tőlük jóval erősebb hatalmak folyamatosan nyomást helyeznek rájuk. Ügyeik képviseletéhez sokszor nem elég az állam hatalma, ezért globális tematizációs kényszerben is vannak. Ha sikerül egy-egy ügyben a világ figyelmét magukra vonni, akkor képesek alkupozíciót kialakítani, ahol aztán létrejöhet saját ügyeik sikeres képviselete. Amennyiben a Hamászhoz hasonló entitások feledésbe merülnek, úgy érdekérvényesítő képességük lecsökken. Emiatt vetül fenyegető árnyékként a palesztinokra és az őket képviselő szervezetekre (nem csak a Hamászra, de a Fatahra is) bármiféle megegyezés arabok és zsidók közt, hiszen ekkor már képtelenek engedményeket kitárgyalni, követelni ellenfeleiktől. Ahogy Észak-Koreának időnként ki kell lőnie néhány rakétát Japán felé, úgy a Hamásznak is „szerepelnie” kell ahhoz, hogy látható maradjon és így támogatást gyűjtsön szerte az iszlám világban.

A „cui prodest”, kinek volt érdeke felvetés sokszor segíthet megtalálni a háttérben felmerülő elkövetőket, sokszor pedig zsákutcába vezet. A legkézenfekvőbb magyarázat az eseményekre az, hogy bár sok államnak sok szempontból érdeke volt a támadás, mégis a Hamász érezte magát akkora veszélyben a nemzetközi helyzetet felmérve, hogy belekezdett egy olyan háborúba, amit biztosan nem nyerhet meg. A történet sajátossága azonban, hogy Izrael sem. Izrael több héten át saját retorikájához képest önmérsékletet tanúsított, ám a szárazföldi offenzíva végül hosszas mérlegelés és légicsapások tömege után megindult.

Ahogyan az arab államok bizonyos mértékben „foglyaik” népük akaratának, úgy Izrael is kényszerpályán mozog. Ha túl kemény megtorló akciót folytat, a támadás után szerzett morális fölényét erodálja és távolabb löki az arabokkal tervezett megegyezést. Ha túl megengedő, akkor viszont saját lakossága felháborodásával kell szembenéznie. Miközben ezen szereplők igyekeznek a sakktáblán a sajátos érdekeiknek megfelelő és a mozgásterük által behatárolt pályán mozogni, addig az első világháború előestéjének képe sejlik fel, amikor az államok nem szándékolt cselekedetei végül világégéssé eszkaláltak egy kezdetben lokálisnak induló konfliktust. De ha ennyire radikális jövőkép nem is áll előttünk, sokat mondó az amerikai hosszú lejáratú kötvények baljós emelkedése – jelentős részben a geopolitikai bizonytalanságok beárazásának hatására –, ami az amerikai gazdaságot sodorhatja recesszióba, magával rántva a teljes világgazdaságot.

A cikk szerzője Bán Zoltán