Az ukrajnai orosz offenzíva elindulása óta Euróbában folyamatosan napirenden van a fosszilis energiahordozók kérdése. Az orosz földgáz árának emelkedésével és az ellátási bizonytalanságok miatt sok ország új piacok után néz, illetve egyre többen sürgetik a zöld átállást.
Jelen cikk a témánál marad, de földrajzilag kissé eltávolodik, hogy – mintegy érdekességképpen – bemutassa, mi a helyzet a szénhidrogénekkel a világ másik felén, pontosabban Kanadában, ahol az olajipar az ország megalakulása óta kulcságazat, jelentősége pedig másfél évszázad alatt mit sem csökkent.
Az Újvilág rejtett kincsei
Amikor Louise Caroline Alberta hercegnő, Viktória királynő hatodik gyermeke 1878-ban megérkezett Nagy-Britannia Kanadának nevezett gyarmatára, rögtön lenyűgözték a kontinens természeti szépségei. Férje, Lorne márki öt évig kormányozta Kanadát, ez idő alatt pedig a hercegnő mély kötődést alakított ki a gyarmattal és a rajta élőkkel. Ez a kapcsolat Louise és a márki hazaköltözése után is kitartott, annyira, hogy amikor 1905-ben a birodalom tovább terjeszkedett a kontinens belseje felé, az egyik újonnan csatlakozott tartományt Albertának nevezték el, amivel Kanada egyszerre tisztelgett a hercegnő és nemrég elhunyt apja, Albert herceg előtt.
(Lorne márki eredetileg a Louiseland elnevezést javasolta, de ez nem tetszett a helyi vezetőknek, mert túlságosan hasonlított Louisiana állam nevére, a kanadaiaknak pedig már akkor is fontos volt, hogy megkülönböztessék magukat az USA-tól.)
Ekkor még se Louise, se mások nem sejtették, hogy Alberta nem csak a szépség, de a gazdagság forrása is, hiszen az egész tartomány a Nyugat-kanadai üledékes medencében (WCSB) terül el, amelynek felszíne alatt lapul a világ egyik legnagyobb kőolaj- és földgáztartaléka. Bár Kanadában viszonylag hamar elkezdődött az olajkitermelés, sőt az első integrált – azaz a teljes ellátási láncot működtető – vállalat is itt jött létre The Canadian Oil Company néven, a szénhidrogénipar először Ontarióban vetette meg a lábát a XIX. század közepén. Az első albertai olajkutakat jóval később, a századforduló környékén fúrták, de mivel az összesen 1 400 000 négyzetkilométeres WCSB geológiailag markánsan különbözik a kontinens korábbi lelőhelyeitől, eleinte az olajmezők nagy része rejtve maradt a kíváncsi szemek elől.
Ez csak a második világháború után változott meg gyökeresen, amikor a geológusok már modernebb módszereket alkalmazva derítették fel az üledékes kőzet alatti gigászi tartalékokat. A késői felfedezés azonban azt eredményezte, hogy Kanada energiaigényes iparágai Albertától távol, főleg Ontarioban és Quebecben épültek ki, ahol elsősorban vízenergiára, illetve importolajra támaszkodtak.
A kérdést megoldandó a kanadaiak gyorsan elkezdtek vezetéket építeni Albertából nyugatra, Brit-Kolumbiába, keletre Ontarióba, illetve export céljából az Államok középnyugati része felé.
Forrás: Wikipédia
További problémát jelentett az elmaradás az USA-val folytatott versenyben: mielőtt elkezdték kiaknázni az albertai tartalékokat, Kanada a fosszilis energiahordozók nagy részét az Egyesült Államokból importálta, ahol az olajipar hamarabb nőtte ki magát kulcságazattá. Amikor az ottani nagyvállalatok hallottak az albertai felfedezésről, nem késlekedtek a befektetéssel. Így aztán 1973-ra a kanadai olaj- és gázkitermelés mintegy hetvennyolc százaléka külföldi, leginkább az USA-ból származó vállalatok kezébe került. Ekkor döntött úgy Pierre Trudeau liberális kormánya, hogy létrehozza a Nemzeti Energia Programot azzal a céllal, hogy a szénhidrogéntartalékok nemzeti kézbe kerüljenek, biztosítsák az ország önellátását, illetve megfizethető energiaárakat garantáljanak a fogyasztóknak. Mindez a gyakorlatban drasztikus adóemelést és ársapkákat jelentett.
A program heves ellenállást váltott ki mind a magánszektor, mind pedig Alberta vezetői részéről. Ellenzői csak ,,Western alienation”-ként emlegették, mivel a nyugati tartományok, amelyek fő haszonélvezői voltak az üledékes síkságon zajló olaj- és gázkitermelésnek (Albertán kívül Brit-Kolumbia, Saskatchewan, Manitoba és az Északnyugati területek) úgy érezték, hogy a programot elsősorban a keleti tartományok lobbijának hatására fogadta el a parlament. Az új törvények következtében Alberta jelentős, ötven és százmilliárd dollár közötti adóbevételt veszített, százötven százalékkal nőtt a csődbejelentések száma, a munkanélküliségi ráta pedig négyszeresére emelkedett. A programot öt év után törölte el a Trudeau-kormányt követő Progresszív Konzervatív Párt (PC).
A negatív következmények mellett érdemes azonban megemlíteni, hogy napjainkban a kanadai olajkitermelést nagyrészt valóban helyi cégek végzik, a három legnagyobb (Big Three) közülük a Shell Canada, a Suncor Energy és az Imperial Oil. Ezenkívül Kanada mostanra azon kevés fejlett országok közé tartozik, amelyek nettó exportőrei a fosszilis energiahordozóknak.
Alberta, az olajparadicsom
Kanadát jelenleg tíz tartomány és három északi terület alkotja, utóbbiak szinte lakatlanok, az ország népességének mindössze 0,3 százaléka él errefelé. Sőt, a lakosság nagy része, jellemzően az USA-határ mellé koncentrálódik, így a déli tartományokban is jócskán találhatók elhagyatott területek, az átlagos népsűrűség mindössze 4,2 fő/km2, ami az egyik legalacsonyabb a világon. Bár a legtöbb fejlett országhoz hasonlóan a GDP nagy részét itt is a szolgáltatások teszik ki, a primer szektor még mindig jelentős.
A hatalmas prérik ideális táptalajt nyújtanak a haszonnövényeknek, a világ egyik vezető gabonaexportőrévé téve ezzel Kanadát. A zordabb északi területen intenzív erdőgazdálkodás és fakitermelés, illetve bányászat folyik, emellett a jelen cikk fókuszában álló fosszilis energiahordozók is a kanadai gazdaság gerincét képezik.
Forrás: Wikipédia
De mennyi is az annyi?
2019-ben Kanada éves olajkitermelése (nyersolaj vagy azzal egyenértékű) 750 000 m3/nap volt, amivel a negyedik legnagyobb termelő a világon az USA, Szaúd-Arábia és Oroszország után (összehasonlításképpen: ugyanebben az évben az USA termelése 1 950 000 m3/nap volt), ennek a mennyiségnek azonban 80 százalékát exportálta az Egyesült Államokba. Érdekesség, hogy ennek ellenére egyes tartományok még mindig importra szorulnak, mert az ország hatalmas méretei miatt körülményesebb számukra a kanadai olajat beszerezni, mint a külföldit, illetve a korábban telepített finomítók nem mindig kompatibilisek a belföldről származó olajjal. Kanadában ugyanis az olajtartalék jelentős része, főleg a WCSB-ben, úgynevezett homokolaj, illetve kátrányhomokolaj formájában van jelen, amelyek kitermelése és hasznosítása speciális technológiákat igényel. Éppen ezért az University of Alberta napjainkban is számos szénhidrogénipari kutatásban vesz részt, és mérnöki képzéseik fókuszában is leginkább az energetika és a fosszilis energiahordozók állnak, a vegyészmérnöki szak mellett például van külön petroleum engineer képzésük is.
Szintén a szénhidrogéniparnak köszönhető, hogy a tartományok közül Albertában a legmagasabb az átlag- és a mediánjövedelem (utóbbi 2021-ben évi 77 000 kanadai dollár volt). A kitermelés mintegy 80 százaléka itt zajlik. Albertában két nagyváros található, amelyek egymással versengenek az olaj fővárosa címért. Az ipari kutatás, a finomítás és egyéb kémiai műveletek főleg Edmonton környékén zajlanak, és ez a város az olajvezeték-hálózat egyik csomópontja is. Sőt, még a város hokicsapatát is Edmonton Oilersnek hívják. Ezzel szemben a háromszáz kilométerrel délebbre fekvő Calgary, ahová mintegy 4300 energetikai vállalat tette székhelyét, az iparág pénzügyi centruma.
Munka a vadnyugaton
Kanadát egyelőre nem fenyegeti az a veszély, hogy a fosszilis készletei kimerülnének, így a kapcsolódó infrastruktúra folyamatosan fejlesztés alatt áll. Jelenleg két nagy olajvezeték építése zajlik az országban. Egyfelől kibővítik a Trans Mountain Pipeline-t, amely az Edmonton környéki régiót köti össze Vancouver és az USA északnyugati kikötőivel, azaz északkeletről délnyugatra szállítja az olajat a Sziklás-hegységen át. Itt nagyrészt a már létező vezeték mellé fektetnek le még egyet mintegy 980 km hosszan. Az újonnan elhelyezett csövek a meglévőknél ellenállóbbak (hiszen a régi vezeték az 1950-es években épült), így gyengébb minőségű, savasabb és viszkózusabb nehézolaj szállítására is alkalmasak lesznek. A kapacitás bővítése azért szükséges, mert Kanada a tengerentúlon is szeretné értékesíteni az olaját, különösen az ázsiai fejlődő országokban, ahol az ipar fejlődésével egyre nagyobb az igény a fosszilis energiahordozókra.
A másik építkezés szintén a Sziklás-hegységen keresztül zajlik. A Coastal GasLink Brit-Kolumbia keleti és nyugati felét köti majd össze. Ez a vezeték mintegy 670 km hosszan fog földgázt szállítani a forrástól a Csendes-óceán partjáig Kitimatba, ahol cseppfolyósítják és a tengerentúlra exportálják. A projekt célja itt is elsősorban a nyitás az ázsiai piacok felé.
Magyarországról elképzelni is nehéz egy ilyen gigantikus építési projektet. A vezeték nyomvonala nagyrészt a kietlen vadonban található, ahová a munkásokat az Edmontonból induló céges busz szállítja. Ez az út hat-tizenkét órás vagy még hosszabb is lehet attól függően, hogy melyik táborban töltik az elkövetkezendő heteket. A munkások ugyanis ilyen vadonbeli táborokban élnek – mindentől távol, hetekig összezárva egymással és a tábori személyzettel. Általában tíznaponta jár a busz, a sztenderd beosztás húsz nap munka/tíz nap otthon (beleértve az utazást), de a rendkívül magas fizetések ellenére általános a munkaerőhiány, így a nagyon motiváltak ennél több időt is dolgozhatnak egyhuzamban.
A munkanapok tizenkét órásak, az ott töltött idő alatt szabadnap nincs, csak betegség esetén. Az alkoholfogyasztás nem megengedett, az étel viszont bőséges és minőségi, a steak péntektől az állandóan biztosított nassolnivalóig minden adott, hogy a dolgozók feltölthessék erőtartalékaikat a hosszú és kimerítő napok után (egy nagyobb, körülbelül ezerfős tábor akár havi egymillió kanadai dollárt is elkölt élelmiszerre).
A civilizáció hiányát különféle kényelmi szolgáltatásokkal, például edzőteremmel és közösségi helyiségek fenntartásával enyhítik. Odakint azonban teljes erejével csap le a természet: a táborok környékét időnként medvék látogatják (szerencsére van kerítés), télen a méteres hótorlaszok állítanak kihívásokat a dolgozók elé, nyáron pedig az évről évre egyre nagyobb erdőtüzek jelentenek veszélyt, tavaly például legalább egy tábort evakuálni kellett.
Zölderdő vagy fekete arany?
A vezetékek építése és a kitermelési munkálatok rendre konfliktusokat szítanak az őslakos közösségek és a környezetvédők, illetve az építkezésben érdekelt nagyvállalatok között. Bár az munkálatokat végző cégek honlapjukon sietnek hangsúlyozni, hogy a nyomvonal ügyében folyamatos az egyeztetés az érintettekkel, illetve hogy az összes vonatkozó szabályt szigorúan betartják, és folyamatosan monitorozzák a károsanyag-koncentrációt a vezetékek környékén, ez korántsem nyugtat meg mindenkit.
A hírhedt Keystone XL vezeték építése például – amely kátrányhomokolajat szállított volna Kanadából az Egyesült Államokba – a széleskörű tiltakozás hatására hiúsult meg. Ez a vezeték a már létező Keystone csőrendszert egészítette volna ki, amely a kelet-albertai forrást köti össze az USA középnyugati részével, illetve a texasi olajfinomítókkal. A Keystone XL egy rövidebb úton juttatta volna el a kátrányhomokolajat az albertai Hardisty-ből a nebraskai Steele City-be, jelentősen növelve a szállítási kapacitást. Ellenzői szerint azonban a kátrányhomokolaj kitermelése, szállítása és felhasználása még a hagyományos fosszilis energiaforrásokhoz képest is rettentően környezetszennyező.
Az USA környezetvédelmi hatósága szerint például a teljes életciklust (wells-to-wheels) tekintve a Keystone XL által szállítani tervezett mennyiségű kátrányolaj évi 177 millió tonna üvegházhatású gázt juttatott volna a levegőbe. Ezenkívül ez az anyag igen korrozív, ami növeli a szivárgás esélyét, mint ahogy az már többször is megtörtént az eredeti Keystone vezetékkel óriási környezeti és egészségügyi károkat okozva. Ezt a veszélyt tovább növelte a tény, hogy a beruházást övező politikai csatározások miatt folyamatosan tolódott a munka kezdete, így a csövek több mint egy évtizeden keresztül a szabad ég alatt várakoztak, kitéve az időjárás viszontagságainak, ami egyre több apró sérülést eredményezett a bevonatukon.
A projekt ugyanis hamar politikai kérdéssé vált: a tiltakozások hatására, amelyek főként az USA-ban voltak jelentősek, az Obama-adminisztráció 2015-ben megtagadta az engedélyt. Nemsokára azonban Donald Trump került pozícióba, akit finoman szólva sem mozgattak meg a környezetvédelmi kérdések, és aki nemcsak engedélyezte a projektet, hanem minden eszközzel támogatta az elindulását, ahogy Alberta kormánya is.
A közvélemény azonban egyre jobban ellenezte a kátrányhomokolaj kitermelését, ami a hosszas késlekedéssel tetézve elvette a nagyvállalatok kedvét a befektetéstől, ráadásul a két ország környezetvédelmi és egészségügyi hatóságai is egyre erőteljesebben léptek fel az építkezés ellen. Az ügynek végül Joe Biden tett pontot a végére, aki hivatali ideje első napján – választási ígéretéhez híven – azonnal visszavonta a Keystone XL engedélyét.
A környezetvédelmi problémák azonban nem itt kezdődtek, és nem is szűntek meg a Keystone XL blokkolásával. A kátrányhomokolaj és a homokolaj kitermelése felszíni bányászat, illetve fúrás és in-situ extrakció útján jelenleg is intenzíven zajlik. Ez duplán káros, hiszen nem csak maga a kitermelés, a szállítás és a felhasználás jár környezetszennyezéssel, hanem ahhoz, hogy hozzáférjenek az értékes anyagokhoz még az erdőt is le kell tarolni a lelőhelyek környékén. Becslések szerint 2022-ben napi 18,6 hektárnyi erdőt irtottak ki a cél érdekében, ami 34,5 futballpályának megfelelő terület. Kanadában találhatók a világ utolsó érintetlen erdőségei, amelyek megőrzése a klímavédelem szempontjából rendkívül fontos lenne.
A Keystone XL-lel szembeni másik fő ellenérv, hogy a vezeték megépítése arra ösztönözné a vállalatokat, hogy még többet fektessenek be a kátrányhomokolaj kitermelésébe, holott valójában inkább a zöldenergiában kellene érdekeltté tenni őket. A készletek kimerülésétől ugyanis hiába várna bárki megoldást, hiszen becslések szerint a jelenlegi tempóval számolva a kanadai olajhomok-tartalék még 375 évre elegendő.
Már csak az a kérdés, hogy addigra marad-e még civilizáció, amely felhasználja…
A bejegyzés szerzője Csizmadia Eszter.