A vb olyan, mint a világgazdaság: nem az, aminek látszik 

Mely nemzet képviselteti magát a legnagyobb létszámban a foci-világbajnokságon? Másként fogalmazva; melyik az az ország, ahonnan a pályára lépett, lépő legtöbb játékos származik? A futballt imádó, azt értő 10 barátom közül 10-en nem tudták a helyes választ…

Egyébként Franciaország az.

Ott született a világbajnokságra érkezett összes válogatott játékos 15 százaléka. A sikertelennek nem nevezhető, sőt, kimondottan fantáziadúsan focizó afrikai (szenegáli, kameruni, marokkói, tunéziai, ghánai stb.) labdarúgók összességének a fele. A nyolcaddöntőbe bekerült, a Spanyolországot kiejtő Marokkó csapatának 44 százaléka.

Félreértés ne essék! Nem Franciaországot „jöttem dicsérni”,csak egy eminens példával kívánok szolgálni a példátlanságra.

Fotó: Shutterstock

Pontosabban arra, hogy a messze legnépszerűbb globális sportesemény példátlan módon képezi le immár a globális trendek várható alakulását: a migrációt, a demográfiát, egyre inkább a világgazdaság fordulatainak egészét illetően.

Gondoljunk csak bele! Amennyiben e sorok olvasója 1989 előtt született és emlékeket őriz a „régi szép idők”, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek bármely nagy-nagy világversenyéről, melyeken a különböző nemzetek legjobbjai mérték össze képességeiket, jól tudja, hogy akkoriban fel sem merülhetett az a kérdés, amit barátaimhoz intéztem.

Hiszen éppenséggel arról szólnak a modern olimpiák, VB-k és az EB-k, hogy – ellentétben a klubtornák világával, azok aztán végképp radikálisan támasztják alá a mondandómat, most nem is foglalkozom velük – nemzetállamok, országok versenyeznek egymással. 

Persze azt is tudjuk, hogy sokszor tömény politika jellemezte a világversenyeket, azok – tizen-huszon éves koromban mindenképpen – a hidegháborút képezték le.

Tisztán emlékszem, hogy 1972-ben az amerikai Bobby Fischer és a szovjet Borisz Szpasszkij Reykjavíkban tartott küzdelemét a nagyvilág a Szovjetunió és az Egyesült Államok harcaként fogta fel. Százmilliók figyelték lélegzet visszafojtva a játékról szóló legapróbb fejleményeket. A rádiós-tévés hírek velük kezdődtek. Miközben a hallgatók-nézők túlnyomó többségének fogalma se volt a sakkról.

A régi idők nagy focijához azonban mindenki értett már akkor is, a vb-k, aztán az Eb-k nem a világpolitikát, a világ sorsának alakításáért folytatott szovjet-amerikai harcot, hanem – pláne errefelé, Kelet-Európában –, a mesterségesen lefojtott nemzeti érzelmeket-szellemet hozták a felszínre.

A szovjet érdekszféra országaiban, köztük hazánkban, a túlzott hazafiságtól rettegő hatalom a dolgot rafináltan igyekezett úgy kezelni, hogy a válogatottak győzelmeit a „szocializmus építésének vívmányaiként” prezentálta. Más kérdés, hogy ezen sokan sokat röhögtünk és csak azért is, még hangosabban énekeltük a himnuszt, pláne, ha a szovjetek ellen focizott a válogatott.

Ez a mostani világbajnokság azonban azt hozza felszínre – objektív alapokról –, hogy az országok közti sportviadalok lassan, de biztosan elvesztik a bennük rejlő nemzeti karaktert. Tehát éppen azt, amit korábban mindig mindenek felé helyeztünk.

Nem fordulhatott volna elő, hogy valahol a nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya ne az adott nemzethez tartozzék, netán ne lenne állampolgára az adott országnak.

Hogy nálunk 2003-ban mégis a német Lothar Matthäus lett a válogatott vezetőedzője, az tulajdonképpen felért egyfajta futball történeti forradalommal. És ezt, ha jól megkaparjuk a dolgot, nem ám csak sportbeli, hanem általában országunk versenyképessége fennmaradásának igénye szülte meg.

Ma pedig? Nemzetünk futballhoz értő közönségének talán teljessége az, amely egyenesen akarja, szinte követeli, hogy az olasz Marco Rossi maradjon még sokáig a kapitány. Pedig az általa összeállított csapatokban mindig helyet kap egy-két olyan futballista, aki nem hazánkban született. Nem is tudnak nagyon magyarul, ahogy Rossi pláne nem.

A „nemzet futballklubja”, a Fradi gyakran hat-hét, magyarul nem értő focistával lép pályára, Mindannyian Magyarországra jöttek dolgozni máshonnan. Szóval, minden tekintetben gazdasági migránsnak számítanak.

És érdekel ez bárkit is? Nem, a Fradi ettől még marad Fradi. A szurkolói számára a legmagyarabb magyar csapat.

Ettől még?

Igen! Ettől még ez a mai Fradi-sztori vagy az, hogy a szövetségi kapitány nemcsak nálunk, hanem Európa bármely, komoly futball történettel bíró országában ne legyen az adott ország született polgára, az nyolcvan éven át az elképzelhetetlenség birodalmába tartozott. Ha ilyen felmerült volna akárcsak már a hetvenes-nyolcvanas években is, akkor az össznemzeti reakció mindenütt az lett volna, hogy: „Ilyet? Soha!”

És most megint: Katar.

Forrás: GZERO

Lám, „már ott tartunk”, hogy – az edzőkről, szövetségi kapitányokról nem is szólva – az adott nemzethez, országhoz tartozik, születési alapon, Marokkó és Szenegál focistáinak a fele. Tunézia, Katar, Wales, Kamerun játékosai negyven százalékban, Ausztrália, Ghána, Kanada, Horvátország, Portugália harminc százalékban, Svájc és Franciaország, sőt Szerbia és az Egyesült Államok csapatjátékosainak húsz százaléka külföldön született, másutt lett születési helyénél fogva állampolgár.

Lengyelország és Németország, Anglia válogatottjainak esetében 10 százalékos ezúttal az arány. A főszereplők közül Argentína és Brazília vitt kizárólag „bennszülötteket” Katarba. Rajtuk kívül ezt csupán Korea, és Szaúd-Arábia tudta még produkálni.

32 nemzeti válogatottból 4.

Összesen 136 olyan játékos játszott, játszik továbbra is a katari stadionokban, aki nem abban az országban született, amelynek nemzeti válogatott focistája. A 136 érintett fele részben nem is igazán vagy egyáltalán nem beszéli az adott ország hivatalos nyelvét. Nem tudja annak himnuszát.

Persze igaz az is, hogy a teljes mezőnyben azzal magyarázható a meghökkentően nagy francia túlsúly, hogy az afrikai résztvevők között többségben vannak az egykori francia gyarmatok. Függetlenségük kivívását követően, a hatvanas évek eleje óta sok millióan vették az irányt az „anyaországba”, Franciaországba. Többségük automatikusan francia állampolgárságot kapott. Teljes jogú franciának számítanak, franciának hívják is az ex-gyarmatokról korábban bevándorlókat, pláne azok unokáit. Egy részükből ragyogó focistákat neveltek a jó francia futballakadémiákon. Közülük mostanság meglehetősen nagy arányban emigrálnak azonban nagyszüleik, dédszüleik hazájába, például Szenegálba, Marokkóba, Tunéziába.

És bizony, hasonló re-migrációs folyamatot észlelhettünk az utóbbi 10 évben az Egyesült Királyságból, az USA-ból, Kanadából, Belgiumból, Portugáliából, Spanyolországból is.  

És nem ám csak a futballéletben!

Nem csupán a „focinemzetek” körében között zajlik immár kétirányú migráció, hanem általában a fejlett és a fejletlenebb nemzetgazdaságok között is. És – igen! – növekszik azon eredendően, ha úgy tetszik fehér európaiak és amerikaiak száma, akik anyagi okokból, új lehetőségek feltárása, vállalkozások indítása céljából telepednek le az eddig „harmadik világnak” nevezett ázsiai, dél-amerikai, afrikai régiókban.

Ez a futball-vb minden esetre látványosan képezi le a nemzetek globalizálódásának folyamatát, már-már annak visszafordíthatatlanságát. Talán nem túlzás szimbolikus jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a svájci csatár, Breel Embolo lőtte a hazájának (Svájcnak) szerzett győztes gólt Kamerun ellen. Ha valaki nem tudná: Embolo Kamerunban született, édesapja most is ott él.

És 22 éves Alphonso Davies? Ő rúgta a vb-n Kanada első gólját. Kanadának, tehát hazájának ma ő az abszolút büszkesége.

Apja-anyja libériai, ő Ghánában, egy menekülttáborban született.

Mellesleg Kanada a házigazdája (az USA-val, és Mexikóval közösen) a következő világbajnokságnak. Arra óhatatlanul rá kell hogy nyomja bélyegét, mindaz, amiről fentebb írtam.

Mindenáron kell az egyetemi végzettség? – Egy autodidakta értetlenkedik                           

Mi a közös Warren Buffett, Bill Gates, Steve Jobs, a CNN alapító Ted Turner, a Twitter-alapító Jack Dorsey, Mark Zuckerberg, Richard Branson, a divatcézár, Ralph Lauren, a legbefolyásosabb befolyásoló (influencer), Kim Kardashian, a műszaki-technológiai tudományokat, a technológai forradalmat a filmművészetbe adaptáló James Cameron rendező vagy Zentai Péter blogíró (ez én vagyok) pályájában? Az, hogy mindegyikből hiányzik az egyetemi diploma.  

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.