Kézírás, az emberi Lélek bástyája a mesterséges intelligenciával szemben

Kézzel írom az alábbiakat. Szenvedek. De csak azért is!

Egyszerűen fáj mindenem: a kezem, a lelkem… Minimum húsz éve egy sort sem írtam kézzel.

Csak a nevemet, aláíráskor. Az is mindig szenvedés a számomra. Nem tudom ugyanis kétszer egymás után ugyanazt a krikszkrakszot produkálni. Mindannyiszor rettegek, hogy érvénytelenné nyilvánítja az éppen illetékes hatóság, bank és így tovább az aláírandó dokumentumokat. Ausztriában és Németországban – tudósító koromban – simán visszadobtak fontos okmányokat, mondván: a kézjegyeim azonosíthatatlanok.

Most próbálom, tesztelem önmagam. Próbára teszem egyrészt az akaraterőmet, másrészt a megújulási képességemet-készségemet. (Kíváncsi vagyok, létezik-e ilyen csaknem 70 éves korban…)

E pillanatban szünetet tartok.

Visszaolvasom az eddig leírtakat. De nem tudom… 

Az első két sort még csak-csak, de a többi olvashatatlan: káosz, ahogy van. Krikszkraksz-tömeg.

Ember nincs, aki meg tudná fejteni az összegabalyodott betűszerűségeket, sorokat.

Tuti, hogy ez így nem fogom tudni fél-egy-két óra múlva. Ki tudja, mikor leszek kész, átírni gépbe, hogy leadhassam szerkesztőmnek, Csonka Attilának.

Új papír. Újrakezdem. Az egészet… Végigcsinálom, kerül, amibe kerül! Mármint időben…

Fotó: Shutterstock

Elhatározom, hogy minden egyes mondatot – mielőtt papírra vetem – fejben szépen megfogalmazok. Minden egyes szót alaposan megrágok és hibátlanul fogom majd mindahányat leírni. 

Nyilván az is munkál bennem, hogy jól sáfárkodjam az energiáimmal: ne engedhetem meg magamnak (ebben a korban!?), hogy lefáradjon a kezem, a fejem, mert ha igen – feltételezem – végleg feladom.

Ezt a gigantikus kísérletet önmagamon.

Golyóstollal írok. De miért nem ceruzával? – jut most eszembe – hisz akkor radírozhatnék… Hej, mennyire szerettem én azt csinálni (a radirozást) 8 éves koromban! De mégsem. Lusta vagyok váltani… egyébként nincs is itthon se ceruza, se radír.

Maradok a tollnál. Ez majd még fegyelmezettebbé tesz – nyugtatom magam. Szóval, nem szabad hibáznod – parancsolom meg magamnak. Semmit sem fogok áthúzni, életemben először igenis végig éber leszek, nem hagyom magam teljesen más gondolatok felé terelni.

A billentyűs, képernyős írás közepette, tényleg, mindig el szoktam kalandozni…De most nem fogok.  Kizárólag erre az egy feladatra tessék összpontosítani! – biztatom magam. Pontosabban kettőre:

1. értelmet kell adni a leírandóknak,

2. a kéz és az ész közös munkájának eredményeként kell a tartalmat formába önteni.

Igen, érzem, most már tényleg fókuszálok! Legalábbis önmagamra. Nem is emlékszem, mikor fordult velem elő ilyen utoljára.

(„A kézfejem kicsit azért már fáj… Na és? A sok billentyűzés is okoz ilyesmit… ne add fel!” – idézet a magammal folytatott eszmecseréből.)

De elő már a lényeggel!

Tudják-e, hogy az Egyesült Államokban a harmincas évek óta minden januárban megünneplik a kézírást Day of Handwriting, így hívják. (Másutt is van ilyen, de csak Amerikában veszik komolyan.)

Az megvan, hogy az Egyesült Államok és Kanada több ezer iskolájában csak kézzel szabad írniuk a gyerekeknek? A negyedik osztály befejezéséig kizárólag papíron dolgozhatnak: a házi feladatot papírra vetve kötelező megoldaniuk?

Olvasták-e, hogy a brit osztálytermekbe tilos lesz hamarosan bevinni okostelefont? Zéró toleranciát léptetnek életbe az órákon a kütyükkel szemben.

Svédország. A körülötte kialakított hazai viharnak hála, naponta olvasok róla híreket. De nem a nálunk vagy az Oroszországban kreált svédországi híreket, hanem azokat, amelyek a valós valóságban történtek és nem kirángatva őket kontextusukból, amelyeket valóban Svédországban adtak közre.

Tulajdonképpen: ha nincs ez az magyarországi „Svédország-diskurzus”, akkor – esküszöm – ez a bejegyzés nem létezne.

A saját magamon végzett kísérletem, melyből oly sokat fogok, remélem, profitálni, egyszerűen nem jöhetett volna létre, ha hazánkban nem csináltak volna „cirkuszt” Svédország miatt. 

De így? Elkezdtem rendszeresen hallgatni a svéd rádió angol nyelvű adását. Egyik délután bemondták, hogy mostantól a svédországi kisiskolások csak kézzel írhatnak. Kicsik és nagyok számra kötelezővé teszik a kézírásos jegyzetelést az órákon.

Fotó: David Keyton, AP

E célra mobilt, laptopot nem használhatnak. Kézírásukat osztályozzák: a helyesírást és a külalakot is. Megtudtam:  

Tudósok, grafológusok, pedagógusok, pszichológusok, kommunikátorok, írók friss helyi (svédországi) és globális kutatásai, személyes tapasztalatai ugyanis sokszorosan megerősítik azt, amit az utóbbi két évtizedben a forradalmian digitalizálódó világunkban mindenütt és mindenki igyekezett a szőnyeg alá söpörni:

A kézírás elősegíti, gyorsítja, fejleszti a szóbeli (verbális, ha úgy tetszik) nyelvi kifejezőkészséget.

Továbbá:

  • a memóriát,
  • az egész gondolkodást,
  • a kreativitást,
  • a felfogóképességet, a látott, olvasott, hallott, feltűnt dolgok értelmezését (kognitív képességet),
  • a kézügyességet,
  • mindenféle agyi tevékenységet.

Ráadásul: a kézírás nyugtat, oldja a stresszt.

A Svédországnál – ahogy magyarországi rádióadásokban nem ritkán hallani – „mindenben különb” országunkban ez az egész egyáltalán nem köztéma. Viszont egyre több nyugati országban az. Például nagyon az – ahogy a minap egy magyar újságíró mondta a magyar tévében – a „jövő generációval mit se törődő” Egyesült Államokban”.

A hatalmas nézettségű, hallgatottságú, olvasottságú amerikai portálokról, podcastokból, a nyomtatott sajtóból (apropó: a svéd iskolákban a feladott olvasmányokat csakis nyomtatott könyvekből lesz szabad olvasni. A cél, a klasszikus könyvek iránti igény felkorbácsolása. Ugyanezeket az oktatási projekteket Amerikában szintén bevezetni kívánják) Észak-Amerikában már mindenki tudja, hogy a világ első számú szupersztárja, Taylor Swift, kézírással alkotja meg a százmilliók által imádott, memorizált dalszövegeit. Taylor képtelen másként írni. A kézírás szerinte a művész alkotási folyamatának elengedhetetlen része.

Szó szerint így gondolja ezt J. K. Rowling és Stephen King is.

Itthon – nem sokkal halála előtt – ugyanerről beszélt nekem Moldova György. A néhai Esterházy Péternek és Tamás Gáspár Miklósnak nem is akadtak olyan művei, amelyeket részben vagy egészében nem tollal róttak papírra.

Mellesleg nem tudom, hogy megfigyelték-e, Orbán Viktor tárgyalások, viták (többször voltam közvetlen szemtanúja ennek az Európai Parlamentben és a magyar Országgyűlésben) közepette mindig minden gondolatát szintén papírra veti tollával. Egyébként mindenre kézírásos alapon készül fel. 

Több más rendkívüli sikeres ember gondolja egyébként azt, amit Warren Buffett, hogy tudniillik a kezünkkel leírt szavak visszahatnak az értelemre.

Kölcsönösen edzi hát egymást „mű” és „alkotó” (vagy valami hasonló) – vélem megállapítani.

Buffett   – a tőkepiaci aktivitásában oly kiemelkedően sikeres, mégis következetesen erősen konzervatív befektető – a számára nem kézzelfogható (értsd: általa nem igazán értett) jövőorientált hightech-világból befektetésre és barátságra érdemesnek csak Steve Jobst, majd az iPhone-t, Bill Gatest és a Microsoftot találta. Az újabb nemzedékből csak őket tudta megérteni. Arról a kettőről van szó, akik – Jobs élete végéig, Gates mindmáig – kézírással jegyzetelték le forradalmi jelentőségű gondolataikat. Mindig alapvetően kézzel írtak, amikor mélyen gondolkodtak.

Holott… a svédországi, minden egyéb skandináv, az amerikai, a brit, a kanadai „kézírás-reneszánsz” – e kézírással rótt – sorok szerzőjének hite szerint nagyon tartós kell legyen.

Nem zárom ki, hogy most majd divatot csinálnak sokan ebből az egészből. Hypeolni fogják tán a tollat és a papírt. És nagyon valószínű, hogy sokat kereshetnek ezen a töltőtollak, egyéb tollak és még ki tudja milyen, a   kézíráshoz szükséges egyéb, újfajta írószerszámok készítői. Vélhetőleg az egész papír- és írószeripar és -kereskedelem profitálni fog…

Na és?

Szerintem ezúttal nem holmi átmeneti hype-nak nézünk elébe.

Kemény, cáfolhatatlan, igazolt, bizonyított érvek szólnak amellett, hogy ha nem itt és most hozzák vissza az alapszintű oktatásba a kézírást, ha azt nem „erőltetik rá a gyerekre” a lehető legszigorúbban, akkor talán behozhatatlan hátrányba kerül egyhamar az Ember a Mesterséges Intelligenciával folytatott versenyfutásban.

Az írás, az, amit ma még írásnak nevezünk – az, mely alappillére az emberiség kulturális létezésének és minden további fejlődésének – simán elveszhet egyébként. Azok a (önmagukat szembeköpő – ahogy ezt nálunk egy fontos ember megfogalmazta) svédek mondják és írják le jól. Tapasztalatok és kutatások, tesztek alapján megállapították, hogy a kézzel írt alkotások az egyedüli írásművek, amelyeket „ma és holnap is”, mindig meg fogunk tudni különböztetni az AI által készített művektől.

Mert a kézíráson áthatol az emberi lélek. Az egyén, akitől származik. Az AI-től származón viszont sose fog. Annak nincs és nem is lesz lelke.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.