Kihívások Kína előtt: a gazdasági óriást kiszárító vízhiány (2. rész)

A kedvezőtlen demográfiai kilátások mellett – amelyekkel a cikksorozat első részében foglalkoztam részletesen – van egy másik, kevésbé közismert gátja a kínai növekedési terveknek. Az édesvízhez való hozzáférés egyelőre megoldottnak tekinthető. Ennek stabilitása és a hosszú távú várakozások azonban borúsabb képet festenek. Már a múlt évtized elején Ven Csia-pao miniszterelnök a vízhiányt olyan súlyos problémának minősítette, ami a kínai nemzet fennmaradását veszélyezteti a 2030-as évekre. Milyen megoldás létezhet a probléma kezelésére?

Ha csak a fő számokat nézzük, Kínának nem lenne oka aggódnia a vízellátása miatt. A keleti óriás a világ ötödik legnagyobb édesvízkészletével rendelkezik, azonban ha lakosságarányosan nézzük, már csupán a 105. a globális rangsorban. Önmagában azonban ez sem jelent nagy problémát. A kontextus kedvéért: a 119. helyen Németország, a 102. helyen pedig az Egyesült Királyság áll, de egyik ország miniszterelnöke sem panaszkodik arra, hogy a vízhiány akut egzisztenciális fenyegetést jelentene.

Kína esetében két aspektusa is van a vízkérdésnek:

  • Egyrészt az egyre növekvő igényeket a trendek alapján egyre kevesebb forrásnak kell kielégítenie.
  • Másrészt a rendelkezésre álló források rendkívül egyenlőtlenül oszlanak el, ami egy hatalmas területű ország esetében komoly következményekkel jár.

A vízvesztés mértéke egészen drámai. Az elmúlt két évtizedben több mint 28 ezer folyó tűnt el Kínában. Ez nagyságrendileg akkora vízmennyiséget jelent, mint a Mississippi teljes vízgyűjtő területe. A Sárga-folyó vízhozama csupán a tizede az 1940-es években mért értéknek. A tendenciát jól szemlélteti az alábbi ábra.

A vízforrások fogyásának változatos okai vannak. Természetesen nem segít a globális felmelegedés, de ez a jelenség a világ többi részét is érinti. Kína-specifikus probléma a túlnépesedés, valamint a túlzott iparosodás. A XX. század második felében rövid idő alatt felfutott a textilipar, a bányászat és a legtöbb nehézipari tevékenység. Ezek mind rendkívül vízigényes gazdasági ágazatok, amelyek nem mellesleg jelentős erdőirtással és szennyezéssel jártak együtt – ezek mind katalizálták a folyók eltűnését. Tovább ront a helyzeten, hogy a megnövekedett fogyasztás miatt túl sok talajvizet használtak fel. Emiatt egyes területeken felgyorsult az elsivatagosodás folyamata, ami szintén nem segít a fenntartható vízgazdálkodásban.

A vízvesztés mellett a másik jelentős probléma a készletek eloszlása. Kínát a Jangce mentén gondolatban két részre oszthatjuk. A folyótól délre és északra lévő területeken nagyjából hasonló a lakosság száma. De a két országrész iparosodottságában sincs érdemi különbség, és a GDP-hez is közel azonos mértékben járulnak hozzá. Továbbá a szántók 64 százaléka és a farmok 40 százaléka is északon van, tehát a mezőgazdaságban sincs túl nagy eltérés észak és dél között.

Ami viszont drámai különbséget jelent, az a vízkészlet. Az édesvizek 80 százaléka délen található. Ez nem meglepő annak a tükrében, hogy délen évente 2000 milliméter az éves átlagos csapadékmennyiség, míg északon csupán 200-400 milliméter. (Összehasonlításképpen: Magyarországon az éves átlagos csapadékmennyiség 500-600 milliméter.) Ráadásul ez a kevés csapadék is jellemzően egyszerre érkezik meg, így nem ritka, hogy éven belül váltogatják egymást az áradásos és a rendkívül száraz időszakok az északi térségben.

Mivel az ország élelmiszertermelő területeinek fele erősen vízhiányos területen található, Kína jelenleg messze nem önellátó élelmiszer termelésben: míg 2000-ben még az elfogyasztott élelmiszer 93 százalékát belföldön termelték meg, 2020-ban már csupán 65 százalékát tudták hazai forrásból fedezni. Egy nagyhatalmi ambíciókat dédelgető ország esetében ez nagyon komoly sérülékenységet jelent.

Adná magát az egyszerű megoldás, hogy a száraz helyekre vigyünk vizet onnan, ahol túl sok van. Erre jutott Mao Ce-tung is, és el is rendelte a nagy Dél-Észak Vízátadási Projekt megvalósítását. Ennek keretében három nagy csatornát terveztek építeni, amelyek összekötnék a víz szűkében lévő északi területeket (köztük Pekinget) a Jangcével.

Forrás: China Dialogue (Képernyőfelvétel)

A terv komplexitását és költségességét jelzi, hogy az előkészítés ötvenes évektől fél évszázadon át folyt. Az építkezés 2002-ben kezdődött, és az első csatorna 2015-ben szállított először vizet Pekingbe. Természetesen – ahogy az lenni szokott – a költségek is jóval meghaladták a kezdetben kalkulált összeget. Az eredeti 62 milliárd dolláros beruházási értékkel is a világ egyik legköltségesebb projektje lett volna az építkezés, az eddig elköltött 100 milliárd dollárral azonban mindenképpen előkelő helyen van a listán.

A problémát azonban ennyi pénz elköltésével, és az építkezésekkel óhatatlanul együtt járó környezeti károkozással sem sikerült teljesen orvosolni. A két elkészült csatorna évente csupán 21 milliárd köbméter vizet képes szállítani, miközben a célterületükön 133 milliárd köbméter pótlólagos vízigény jelentkezik. Ha pedig minden csatorna elkészül 2050-re, akkor a teljes éves szállítási kapacitás 45 milliárd köbméter lesz, miközben az északi országrész teljes pótlólagos szükséglete 203 milliárd köbméter lenne.

Szakértők szerint fentarthatóbb megoldást jelentene, ha nem a vízkínálatot, hanem a vízkeresletet próbálnák meg a kínai hatóságok szabályozni. A kommunista párt mestereségesen alacsonyan tartja a víz árát. Egy köbméter víz Kínában csupán egy dollárba kerül, ami harmada az amerikainak, és negyede a globális átlagnak és tizede az európai áraknak.

Mivel a víz olcsó, a gazdaság egyik résztvevője sincs ösztönözve arra, hogy hatékonyan bánjon ezzel a rendkívül értékes erőforrással.

Az ipar túl keveset hasznosít újra, a mezőgazdaság túl sokat pazarol, és az sem segít, hogy az állam milliós városokat húz fel a Góbi-sivatagban. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy a párt nem hajlandó felvállalni az áremelés okozta népszerűségvesztést, és ami talán ennél is fontosabb: beismerni a tévedését.

Amíg ez nem történik meg, az országnak továbbra is marad egy nem túl feltűnő, de annál fontosabb sebezhetősége: az elégtelen vízellátás. A túlhasználat miatt eltűnő folyók ezrei, az alacsony élelmiszer-önellátási ráta, az ipari projekteket visszafogó vízellátás továbbra is létező gondok maradnak. Hosszú távon pedig egyik körülmény sem segíti a kínai hatalmi ambíciókat.