Írásom egy olyan térségről szól, amelyért a 19. századtól napjainkig versengés folyt és folyik jelenleg is. Örök puskaporos hordó. Hihetetlen mennyiségű ásványkincset rejt a sivatag alatti föld. Az erőforrásokért folyó versengésnek az első és a második világháború, később pedig számos regionális konfliktus kialakulásában is szerepe volt. Gondolok itt az Irak-iráni háborúra, az amerikaiak többszöri invázióira vagy Szíria tragikus történetére. A nagyhatalmi törekvések a helyi emberek és érdekek számára sajnos a legkevesebb beleszólást hagyták az évszázadok során.
A történetünket kezdjük William Knox D’Arcy bemutatásával, aki Angliában született 1849-ben, de tizenhét évesen, édesapja kétes üzletei miatta családnak el kellett hagynia Angliát. Ausztráliában, Rockhamtonban kezdtek új életet, ahol hamarosan ügyvédi diplomát szerzett.
Forrás: The Courier Mail
Az aranybányától az olajkoncesszióig
Hősünkre 1882-ben mosolygott rá a szerencse. Bizonyos Morgan fivérek befektetőt kerestek az Ironstone-hegységben létesítendő aranybányájukhoz. Miután a bányát Rochemptontól harminc kilométerre tervezték megnyitni, a helyi bank igazgatójához fordultak, aki nem más volt, mint William Knox D’Arcy. Szindikátust alapítva Morgannékkal D’Arcy bele is vágott az üzletbe. A történet busás nyereséggel végződött: megduplázták tőkéjüket.
Knox D’Arcy 1889-ben visszaköltözött családjával Angliába, és megvásárolt egy gyönyörű kastélyt. Ekkoriban ismerkedett meg Sir Henry Drummond Wolff-fal, aki korábban Teheránban volt brit követ. Wolff jó perzsiai kapcsolatainak köszönhetően Knox D’Darcy számára ismét lehetőség nyílt a befektetésre. A perzsa kormányzat által megbízott Antione Kitabgi tábornok kapta meg azt a feladatot, hogy találjon valakit, aki hajlandó kockáztatni a tőkéjét az olaj megtalálására és felhozatalára.
Cserébe a befektető koncessziót kapott az olajra egész Irán területén, kivéve öt északi iráni tartományt.
Kitabgi és Wolff régi jő ismerősök voltak, és Knox D’Darcy számított akkor a világ egyik leggazdagabb emberének – a szálak hamar körbe is értek. Knox D’arcy egyszer sem járt Iránban a tárgyalások alatt. A delegációt Wolff és Alfred Marriott vezették brit részről. A Perzsa államot pedig személyesen Mozaffar ad-Din Shah Qajar király képviselte. Az uralkodóval történt megállapodás értelmében Irán a leendő olajvállalat nyereségének a tizenhat százalékát kapta meg. (Itt érdekességképen jegyzem meg, hogy az első brit állampolgár, aki koncessziót kapott Perzsiában 1872-ban, a Reuters hírügynökséget is megalapító Paul Julius von Reuter báró volt. Ő rézben, cinkben, ólomban és vasércben utazott.)
Segítség nem várt helyről, de jó okkal
A próbafúrások 1902-ben kezdődtek és sokáig sikertelennek bizonyultak. Knox D’Arcy saját tőkéjéből 166 ezer fontot költött el, amit megfejelt a Llyods bank 177 ezer fontos hitele. A pénz kimerülőben volt, ezért Knox D’Arcy 1905-ben Cannes-ba utazott Alphonse de Rothschild báróhoz, akinek a bakui olajmezőkben voltak érdekeltségei. Az üzlet végül Sir John Fishernek köszönhetően nem jött lére. Fisher volt a Királyi Haditengerészet vezérkari főnöke, és tudta, hogy az olaj az az üzemanyag, ami a hadsereg számára élet és halál kérdés. Ezért Knox D’Arcy-t összekötötte a skót Burmah Oil Company-val, amely tőkét invesztált a perzsiai vállalkozásba.
Olajat végül 1908. május 26-án találtak. Ekkor megalapították a Anglo-Persian Oil Company-t (APOC), amelynek Willaiam Knox D’Arcy lett a vezérigazgatója. A cég 1954-ig viselte ezt a nevet, majd The British Petroleum Company (BP) néven folytatta tevékenységét – a cég ma is a piac meghatározó szereplője.
Az APOC 51 százalékát 1914-ben a brit kormány megvásárolta. Ez idő tájt állt át a brit flotta szénről az olaj tüzelésre. Ezáltal erősebbek és gyorsabbak lettek a hajóik, mint a német riválisé. Az olaj tehát rendelkezésre állt egy háború esetére.
Alkuk sora valós megoldások nélkül
Az első világháború harmadik évében, 1916-ben a franciák és a britek felosztották a Közel-Keletet egymás között. Sir Mark Sykes és Francois Georges-Picot úgy egyeztek meg, hogy a mai Izrael területén fekvő Akkotól északkeletre a terület a franciáké lesz a perzsa határig. A franciák szabad kezet kaptak Libanonban és Szíriában, míg a britek Mezopotámiaban, Palesztinában és Szuezben.
A Sykes-Picot megállapodás
Két évvel a francia-brit alku létrejötte előtt az amerikaiak, a németek és az oroszok is hoppon maradtak a régió ásványkincseiért folytatott versenyben. A mezopotámiai olajkoncessziót Turkish Petróleum Company kapta 1914-ben, egy nappal Ferenc Ferdinánd meggyilkolása előtt. A Turkish Pertroleum fő részvényesei az Anglo-Persian Oil Company, a Royal Dutch Sell és a Deutche Bank voltak.
Az első világháború után tíz évvel megszületett a vörös vonal egyezmény. Egy vörös ceruzával konkrétan bekarikázták azt a területet, ahol a britek, a franciák, az amerikaiak és a hollandok nem rivalizálnak egymással az olajkitermelésben. A megegyezés a gyakorlatban azt jelentette, hogy pontosan meghatározták mely területeken termel ki olajat a Turkish Petroleum (amely részben a brit kormány tulajdona volt) és az Anglo-Persian Oil Company. A briteknek sikerült megszilárdítani a befolyásukat a régióban.
A geopolitikai versengés a nagyhatalmak 1928-as megállapodása után sem ért véget a Közel-Keleten. Sőt! Inkább megágyazott egy újabb globális konfliktusnak. 1933-ban Hitler hatalomra került Németországban, birodalmi álmokat dédelgetve. A víziója pedig egy erős birodalom megteremtése volt. Tervei megvalósításához két fontos erőforrásra volt szüksége. Az ukrán és dél-orosz fekete földekre (élelmiszer), és az olajra (energia).
A történet folytatását pedig már ismerjük…
Róma bukása, avagy a birodalmi egyensúlyhiány
Intő példa lehet ez az utókor számára, mi történik akkor, ha egy központosított kormányzattal bíró, mesterséges módon felpumpált jóléti rendszer működik úgy, hogy közben tele az állam járadékvadászok tömegeivel.
A Spanyol Birodalom felemelkedése és sorozatos hanyatlása
A Spanyol Birodalom arany- és ezüstáradata miatt egész Európában megjelent az infláció a XVI. században.