Lakásválság Pesten s Budán

Mindenfelé építkezésekbe futott az 1840-es években a Magyarország gazdasági-kulturális-politikai központjává fejlődő, rohamos ütemben növekvő Pestre látogató, mégis a lakhatás, a lakbér jelentette szinte minden társadalmi réteg számára a családi költségvetés legnagyobb kihívását.

A városlakók viszonylag kis része tudhatta magáénak a feje fölötti fedelet:

  • A nyolc-tíz szobás lakásokért 1200-2500 ezüstforintot fizettek – a többnyire arisztokrata – bérlőik
  • A tisztes polgári igényekhez mért lakás 300 forint körül kezdődött
  • Az udvari és a külvárosi lakások olcsóbbak voltak. 1845-ben egy nyomorúságos szobáért, közös konyhával, évi 40-60 forintot kértek

– olvasható a Mindennapok története blog bejegyzésében.

Egy maival leginkább összehasonlítható, három szobából, egy konyhából és egy „kabinetből” (kis szobából, fülkéből) álló lakás bérlése 1848-ban évi 180 forintba került.

Mennyire voltak magasak a bérleti díjak? A blog szerint jó viszonyítási alap, hogy ekkoriban a József Ipartanodába évi 1000, egy városi iskolába 300 forintért kerestek tanítót. Egy kőműves vagy ácsmester napi bére 1 forint volt. A mészároslegények évi 80-240 forintra számíthattak. A szerencsés “közalkalmazottak” a fizetésükön felül gyakran “szálláspénzt”, azaz lakbérpótlékot is kaptak.

Elmondható, hogy nagy hozammal kecsegtetett a reformkori ingatlanüzlet: a legnagyobb pesti bérházak éves 20-30 ezer forintos jövedelme felért egy jelentősebb uradalom hasznával.

Ingatlanszakma a reformkorban: a szobák helyett gyakran az utcára nyíló ablakok számával írták le egy lakás nagyságát
Adolphe Rouargue: A Lánchíd 1850 körül (Forrás: Wikipédia)

A pesti lakásszám 1846-ban lépte át a százezres határt, majd az ezt követő fél évszázadban megnégyszereződött a népesség. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején indult be a mostani – főleg pesti, kisebb részben budai – látképet uraló, soklakásos bérházak felhúzása.

A lakások biztonsági és egészségügyi minimumát az 1838-as árvíz után kiadott Közönséges Építési Rendszabás határozta meg. E szerint az árvíz után már csak kőből és téglából lehetett lakóházat építeni. (Korábban a külvárosokban jellemzően vályogot használtak építőanyagként.)

A legkisebb lakásnak is legalább egy szobából, egy kamrából és egy konyhából kellett állnia. Nem volt szabad lakást építeni sem a föld szintje alatt, sem a padlásokon. Noha bevezették a “lakhatási engedély” kötelezettségét is, a valóság más volt, mint a rendeletek világa.

A lakáshiány az egész 19. században a világvárossá fejlődő, 1873-ban egyesített Budapest egyik legégetőbb problémája maradt.

Archívumunkból (2023)

Borítókép: pestbuda.hu