Az IMF szerepének Európán belüli félelmetes megerősödése, a kudarcot vallott politikusok lemondása várható. Ez a határozott véleménye Anders Aslundnak, annak a svéd közgazdásznak és geopolitikai stratégának, aki tanácsadója többek között az Európán belül legsikeresebbnek számító, gazdasági sokkterápiákat felvállalt svéd, lett és lengyel kormányoknak.
Aslund www.hold.hu/holdblog -nak adott exkluzív nyilatkozatában azt állítja, hogy a piacok akkor nyugodnának meg igazán, ha Merkel német kancellár, Sarkozy francia elnök is levonná a tanulságot elkövetett hibáiból és ők is távoznának a hatalomból. A jelenlegi helyzetben Európának szakértői kormányokra és az európai pénzügyi intézmények, valamint az IMF szerepének felerősítésére van szüksége. A Nemzetközi Valutaalap eleve a világ legfontosabb pénzintézményévé válik azáltal, hogy abban Kína fogja játszani a főszerepet.
Zentai Péter: Elárulná, mit fog mondani az amerikai törvényhozás tagjainak az európai krízisről? Ha jól tudom, hamarosan a Kongresszus több bizottsága is meghallgatja az ön – illetőleg az ön által képviselt Peter Petersen Intézet – helyzetelemzését.
Anders Aslund: Mindenekelőtt azt, hogy az európai államadósság-válság az utóbbi évtized leggyengébben, legügyetlenebbül kezelt krízise. Az európai politikusok lejáratták magukat és közben ártottak a közös valutának és persze az európai intézmények tekintélyének is. Sajnos a legjelesebb és legfontosabb európai kormányok első számú vezetői mondtak csődöt. Ez az egyik fő üzenet, a másik, hogy mindebből adódóan a kudarcot vallott politikusoknak lassan, de biztosan le kell mondaniuk és mindeközben át kell alakítani és ütőképessé kell tenni az európai intézményeket. Ha ez nem történik meg, bekövetkezik a káosz, a maga beláthatatlan társadalmi és geopolitikai következményeivel.
Z. P.: Ön ezzel azt üzeni, hogy Európa számára most már teher az olyan emblematikus és jelenleg a dolgokat kétségtelenül kézben tartó, a többieknek diktálni akaró és tudó politikusok jelenléte is, mint amilyen Angela Merkel és Nicolas Sarkozy. Szerintem pedig abból lenne káosz, ha az ön tanácsára hallgatva ők ketten hirtelen lemondanának.
A.A.: Nem hirtelen, de belátható időn belül távozni fognak. Jóllehet a nyugati demokrácia válságjeleket mutat, de nincs fundamentális válságban, a fékek és ellensúlyok működnek Franciaországban, Németországban, lényegében az Európai Unió csaknem minden országában, az euróövezetben pedig mindenütt. Merkel és Sarkozy nem maradhat hosszú távon hatalmon, mert az elmúlt másfél évben felmutatott teljesítményük rossznak bizonyult, mondhatni megbukott, és ebből fakadóan – mert demokráciák képviselői, ők maguk is alapvetően demokraták – ennek következményeit el fogják viselni. Ment ez még Berlusconinak is, ő is lemondásra kényszerült, ahogy Papandreu is, és a rossz válságkezelés okán a spanyol miniszterelnöknek, Zapateronak szintén buknia kellett.
Z. P.: A helyükbe azonban nem olyanok lépnek, akik politikai demokraták, hanem inkább olyanok, akik nem is politikusok, sokkal inkább technokraták, elsősorban gazdasági szakemberek. A demokráciának ez viszont akár árthat is, mert egy ilyen nyitott, a nép által ellenőrizhető rendszernek mégiscsak a politikusok a főszereplői, azok, akik közül a nép választhat…
A. A: Különös időket élünk, amelyek átmenetileg különös helyzeteket teremtenek a demokráciák életében is. A németek –Angela Merkellel az élen – egy felgyorsultan romló helyzetben továbbra is a lassú, organikus és konszenzust kereső hozzáállással viszonyulnak az európai válsághoz. Szerintük az óvatosság, a megfontoltság a lényeg, az hozhat csak biztos eredményt, a gyorsaság az ő szemükben egyenlő a megfontolatlansággal, a hebehurgyasággal. A francia politikai elit is nagyjából ugyanezt a véleményt képviselte mondván: „Európa alkalmatlan a sokkos kezelésre”. A franciák és a németek ugyanezen az alapon ellenezték annak idején az iraki háborút, illetve alapvetően azt, ahogy az amerikaiak kezelik a nagy kihívásokat. Valójában Amerika – sajátságos természete, történelme alapján – a világban egyedüli hatalomként képes a gyors cselekvésre.
Z. P.: Előbb cselekedni, aztán gondolkodni…Nem látszik biztos receptnek.
A. A.: Most mindketten kiélezzük a kétféle megközelítést, amely ettől függetlenül valóban lényegi ellentétet takar. A korábbi pénzügyi-gazdasági válságok: Latin-Amerika, Ázsia, Oroszország, a 2008-as amerikai hitelkrízis és azok kezelésének tanulmányozása, elemzése révén azonban arra a következtetésre juthatunk, hogy a mély gazdasági-pénzügyi drámák megoldásához – közhelyszerű, amit mondok – a sokkterápiák a leghatékonyabbak. A politikai kormányzásnak ilyenkor időlegesen véget kell vetni, a hagyományos politikusok és politikai eszközök ugyanis inkább mélyítik, mintsem megoldják a válságot. A ma fő problémája nyilvánvalóan az, hogy egymást erősítettékaz európai nemzetállamok belső és külső adósságai. Ilyenkor a politikus a legkönnyebb módszerhez akar folyamodni: emelni akarja az adóbevételeket. Válságadókat szab ki, ahogy például banki tranzakciós adókat vezettek be az én szűk pátriámban, Svédországban a kilencszáznyolcvanas években. Ezek, a James Tobinról elnevezett „Tobin-adók” nem hoztak eredményeket sehol sem. Mindenesetre a kormányok a különböző címeken jegyzett adókat valójában saját hatalmuk idejének meghosszabbítására róják ki. Nem mernek ugyanis a költségvetési tételek drámai megnyirbálásához, az elosztó rendszerek valóságos átépítéséhez nyúlni, mert annak nyomán nagy a valószínűsége, hogy megbukhatnak.
Z. P.: Hogy jártak azok a kormányok, akik önre és kollégájára, Jeffrey Sachs-ra hallgattak, azok, akik követték a maguk sokkterápia-receptjét?
A. A.: Oroszország, Svédország, Norvégia, Lengyelország, a balti köztársaságok? Ezek napjaink sikersztorijai! Ezekben az országokban megtörtént a költségvetési kiadások drámai és nagyon gyors lefaragása, Lengyelországban, Lettországban és Észtországban az általunk javasolt belső pénzügyi, gazdasági devalválás, Oroszország esetében –pedig a valuta leértékelése is. Az említett országok az egyedüliek Európában, amelyek még akkor is növekedni fognak, ha a nyugat-európai országok stagnálnak majd. Ahogyan stagnálni is fognak. Lengyelország három, a balti köztársaságok csaknem négy százalékos növekedésnek néznek elébe a jövő évben.
Z. P.: Feltéve, hogy az euróövezet egyben marad. Egyben marad?
A.A.: Nagyobb valószínűséggel igen, mint nem. Ennek feltétele egyebek között az iránymutató bankok feltőkésítése, a nemzeti költségvetések teljes átláthatóságának biztosítása, kiadásaik példátlanul gyors és radikális leépítése. Belgium, Olaszország adóssága egyelőre nagyobb, mint a GDP-jük, távolabbra tekintve Japáné úgyszintén. Ez tarthatatlan. Ebből következően Európán belül és kívül, az egész, úgynevezett nyugati világban történelmileg példátlan és nagyjából egyidejűleg lebonyolított takarékossági rezsim bevezetése szükségeltetik.
Z. P.: Miből tőkésítik fel a bankokat?
A.: Európában, pontosabban az euróövezetben a gyengébbek esetében a mentőalap, az EFSF (amelynek tőkevagyonát megsokszorozzák), az erősebb országokban, a nemzeti költségvetések állják a számla nagy részét. Mindeközben erősödni fog az újraértékelt Központi Bank jelentősége is. Az adósságproblémával küszködő perifériaországokat, azok bankjait IMF-közreműködéssel fogják tudni szanálni. A Nemzetközi Valutaalap, az IMF jelentősége rendkívülivé válik a jövőben azáltal, hogy Európán kívülről a tőkeerős országok csak és kizárólag rajta keresztül tudnak és akarnak segíteni az euróövezetnek.
Z. P.: Tehát nem várható, hogy Kína, Oroszország, India, vagy az USA, netán Norvégia közvetlenül vásároljanak bajban lévő eurós országoktól államkötvényeket?
A. A. : Mindannyian az IMF feltőkésítésében érdekeltek, az IMF számukra az egyedüli átlátható és általuk is tulajdonolt közvetítő intézmény.
Z. P.: Ön a világ egyik legelismertebb Közép- Európa-szakértőjének számít. Most volt Varsóban, ahol barátjának, Rostowski pénzügyminiszternek is tanácsadója. Nos, mik a tapasztalatai Lengyelországról és a többi osrzágról? A. A.: Lengyelország, Lettország, Észtország politikai elitje megcsinálta azt, amit a nyugati kormányok többsége nem mert megcsinálni: szembesítették a nemzeteiket az alternatívák hiábavalóságával, mely szerint nem lehet megúszni a válságot, az átmeneti munkanélküliséget, elvándorlást, széles rétegek életszínvonalának esését okozó reformok nélkül. E reformokat, minden alapvető intézkedésüket a belföldi közvélemény és a külföldi befektetők számára egyaránt átláthatóvá tették. A politikai döntéshozók a sokkterápiát magukon kezdték, saját költekezésüket fogták vissza elsőként és másodikként a nagyon jómódúaktól kértek és kaptak áldozatokat. Persze a leggazdagabbak kétségtelenül külföldi adózókként részben levetették magukról e terheket. Mégis, minden negatívum ellenére tény, hogy a balti országokban vagy Lengyelországban – de említhetném az ebbe a csoportba nem tartozó Írországot is példaként – nem törtek ki zavargások. Társadalmi megrázkódtatások nélkül csinálják végig a rendkívüli reformokat. Lettország vért, könnyet ígérő kormánya a szükséges reformok hatvan százalékához azonnal hozzálátott, míg a rengeteg figyelmeztetés ellenére a görög kormány egészen Papandreu lemondásáig még csak harminc százaléknál tartott ebben az összefüggésben. Az a véleményem, hogy a fent említett országok ki fognak emelkedni a többiek közül az elkövetkező egy-két évben, mert még idejekorán megtették a szükséges radikális intézkedéseket a pénzügyi stabilitás helyreállítása érdekében.