Michael Batnick – Kép a tükörben

Nagy hibák. A könyv szerzője, Michael Batnick temérdek hibát követett el a befektetéseiben és az életben, és remekül elvan velük.

Nehéz a részvénypiacon pénzt keresni. Akár hedge fundot vezetsz, akár saját értékpapírszámládat kezeled, időnként igazán ostobának fogod érezni magad. Egy piaci lefordulás esetén osztozhatsz másokkal a nyomorúságban, akadnak azonban olyan pillanatok, amikor olyan egyedül leszel, mint egy lakatlan szigeten. Időnként úgy érezheted, hogy a piac istenei gúnyolódnak veled.

Még a részvénypiacok legendás alakjai is követnek el baklövéseket – ez az egyik legfontosabb tanulsága a „Nagy hibák” című, igen népszerű befektetési témájú könyvnek, melyet az ismert és sikeres amerikai portfóliókezelő, Michael Batnick írt.

A HOLDBLOG-on fejezetenként közöltük a tanulságos történeteket.

„Nagyon rossz szolgálatot teszel önmagadnak, ügyfeleidnek és a vállalkozásodnak, ha a viselkedési pénzügyekre elsődlegesen úgy tekintesz, mint ami ablakot nyit a világra. A valóságban ez tükör, amit magad elé kell tartanod.”

(Jason Zweig)

Lébecolás

A könyv egy korábbi részében felhívtam a figyelmet Stanley Druckenmiller ki nem kényszerített hibáira; szó szerint több ezret elkövettem belőlük. Azt gondolhatnád, hogy túlzok. Nem. 2012-ben 12 000 dollárt fizettem ki kereskedési jutalékként. Hihetetlen, hogy ennyire gyakran kereskedtem; akkoriban ráadásul azt gondoltam, befektetek! A következő évben úgy döntöttem, kissé visszaveszek a tempóból, és egy lassabb, hosszabb távú megközelítéssel az összképre fókuszálok inkább. Közel 12 000 dollárt veszítettem egy olyan évben, amikor az amerikai részvények 32 százalékot emelkedtek. A könyvben szereplő szinte összes hibát elkövettem.

Kereskedtem egyedi részvényekkel az Alcoától a Zyngáig, hazai és külföldi részvények kosaraival (ETF-ekkel), kötvényekkel, devizákkal (ETF-ekkel) és árupiaci termékekkel (ETF-ekkel). „Gondolatmenetem” nem mindig ugyanaz volt. Megpróbáltam a makrodarabkákat John Maynard Keynes módjára összerakni, és a vállalatokat Benjamin Graham módjára mikroszinten értékelni. Túlzottan magabiztos voltam. Túlságosan kötődtem a bekerülési árfolyamhoz. Túl hamar eladtam a nyereséges pozíciókat, és túl sokáig tartottam a veszteségeseket. Egy életre elég hibát követtem el, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen rövid idő alatt. Egyeseknek évtizedekig tart rájönni arra, hogy mi válik be náluk, sokan pedig egész egyszerűen soha nem jutnak el idáig. Hogyan tudtam a baklövéseimet ilyen rövid időszakba bezsúfolni? Térjünk vissza az elejére!

Nem tartoztam azon gyerekek közé, akik 11 éves korukban megvették az első részvényüket. Nem olvastam középiskolás koromban a Wall Street Journalt, és nem alkottam algoritmusokat a kollégiumi szobámban. Ami azt illeti, egész életemben talán azt bántam meg a leginkább, ahogy a tanulmányaimat kezeltem.

Nem vettem komolyan a középiskolát, de elboldogultam, és az SAT-vizsgám elég jól sikerült ahhoz, hogy bekerüljek egy jó üzleti suliba. A főiskolán hamar kiderült, hogy a feladat meghaladja a képességeimet. Egész életemben csak lébecoltam, így visszatekintve nem meglepő, hogy nem voltam rá felkészülve, mert semmit nem tettem, hogy az legyek. Csak ott éltem Indianában, de ténylegesen nem jártam iskolába. Döbbenetes, hogy mi történik az osztályzataiddal, ha nem jársz be az órákra. Az első félévben 1,2 lett az átlagom, amit a következőben egy 1,1-es átlaggal sikerült megfejelnem, ez pedig nyilvánvalóan nem volt elfogadható. A felsősök azt tanácsolták, hagyjak ki egy évet, és kezdjem újra az elsőt.

Hazajöttem, és egy évig egy közösségi főiskolára jártam. Némi erőfeszítéssel feltornáztam a jegyeimet, és visszafogadtak a következő évre. Ám még mindig nem álltam készen – sem érzelmileg, sem lelkileg, sem máshogyan –, így amikor megbuktam matekból, végleg elutasítottak. Ez fájt. Utólag visszatekintve nem annyira rettenetes, ha 20 évesen padlót fogsz, de akkor teljesen megsemmisültnek éreztem magam. Újra hazatértem, immár véglegesen. Emlékszem, ahogy ültem a kocsiban apámmal, a szememből folytak a könnyek, és egyetlen kérdésére sem tudtam mit felelni. Nem mérges volt, inkább csalódott, ami sokkal rosszabb. Nem tudom, mit gondoltam, és a mai napig nehezemre esik megtalálni a választ azokra a kérdésekre.

Kudarcaim realitása komolyan megérintett. Életemben először a jövőmön gondolkodtam, azon merengtem, milyen lesz. Másfél évvel később közgazdasági diplomát szereztem a főiskolán, de még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mivel akarom keresni a kenyeremet. Induló szakmai pályámat nem segítette az a tény sem, hogy 2008-at írtunk, és amerikaiak milliói veszítették el éppen az állásukat.

Röviddel a lediplomázásom után állást kaptam egy pénzügyi tanácsadó cégnél. A világ legszerencsésebb emberének éreztem magam. Királyi módon elszúrtam a főiskolát, és mégis itt vagyok. Ám a munka, amire azt hittem, hogy jelentkezem, és az, amire ténylegesen jelentkeztem, köszönőviszonyban sem volt egymással. A feladat annyiból állt, hogy életbiztosítást adjak el mindenkinek, akit ismerek, és hidegen hívjak mindenkit, akit nem. Nagyjából másfél évig csináltam, és igen keserű tapasztalat volt. Nem kaptam fizetést, bérleti díjat kellett fizetnem (nem vicc), és semmi kedvem nem volt pénzügyi tervet készíteni valakinek, majd biztosítási termékeket rásózni a terv megvalósítására. Kötöttem egy biztosítást a feleségemnek és saját magamnak, apám is vett valamit, de ez volt az egész. Semmi mást nem adtam el abban a 18 hónapban. Megfizettem az óriási hibámért, és a tandíjat még jó néhány éven át fizetnem kellett.

Irány a Wall Street

Amikor a biztosítós cégnél voltam, apám bemutatott egy igazi pénzügyi tanácsadónak. A fickó megkedvelt, és elkezdte nekem napi szinten küldözgetni az ügyfeleik számára készülő elemzéseket. Fogalmam sem volt, mik azok a PIIGS országok (Portugália, Írország, Olaszország, Görögország, Spanyolország), de tetszett az anyag, és rájöttem, hogy ez az, amivel foglalkozni akarok. Nem tudtam pontosan, mi ez az „ez”, de tudtam, hogy a Wall Streetre akarok kerülni. Így hát felmondtam, és eldöntöttem, hogy valódi tudást szerzek. Mindennap könyvtárba jártam, készültem a CFA (Okleveles Pénzügyi Elemzői) vizsgára, pénzügyi könyveket olvastam, és próbáltam bepótolni az elvesztegetett időt. Mániákussá váltam. Lett egy küldetésem. Akármi történjék is, bekerülök a szakmába. Szembejött azonban néhány kihívás, amelyeket le kellett küzdenem: az önéletrajzom semmit nem ért, a pénzügyi világ szabadesésben volt, édesanyám pedig haldoklott.

2010-ben minden áldott reggel kivittem a barátnőmet (aki mostanra már a feleségem) a vasútállomásra, és egész nap dolgoztam. A munkám az volt, hogy tanuljak az iparágról, és egy szép napon legyen valami a tarsolyomban. Letettem a CFA-vizsga 1. szintjét, és nagyon jól éreztem magam. Mindenhová küldözgettem az önéletrajzomat, de ennél több kellett volna. Bárcsak lett volna bennem elég bátorság ahhoz, hogy idegeneknek írjak e-mailt, és besétáljak az irodákba, de ehhez nem volt még kellő önbizalmam.

2011-ben elmentem a CFA 2. szintjére. A vizsgán körbenéztem, és azt kérdeztem magamtól: „A teremben hány embernek van nulla iparági tapasztalata?” Életemben először büszke voltam magamra. Olyasvalakiből, aki viccnek gondolta az oktatást, egy lézerfókuszú tanulógéppé váltam. Ám a teszt borzalmasan sikerült, és már akkor tudtam, hogy megbuktam, amikor kijöttem. Anyám néhány nappal később meghalt. Ez volt életemben a legkeményebb dolog.

Anyám egy kis pénzt hagyott rám és testvéreimre. Akkor már elolvastam Jack Bogle The Little Book of Common Sense Investing című könyvét, és egy indexkövető alap nagyon is nekem valónak tűnt. Ám Jack Schwager A piac varázslói című interjúkötetét is olvastam, és sokkal inkább vonzott a gondolat, hogy én legyek a következő Paul Tudor Jones.

2011-et írtunk ekkor, és a piacok hihetetlenül volatilisek voltak. Így azt tettem, amit minden józan, semmilyen tapasztalattal nem bíró ember tesz, amikor a piacok hullámvasútként viselkednek: elkezdtem háromszoros tőkeáttételű ETF-ekkel kereskedni. Ha esetleg nem ismernéd ezeket: olyan részvénykosarak, amelyek háromszor olyan gyorsan mozognak, mint a mögöttes piacok. Ha az S&P 500, mondjuk, 1 százalékot esik napon belül, akkor a long vagy short ETF-ek 3 százalékot esnek vagy emelkednek. Törvényes szerencsejáték, szteroidokkal felturbózva. Így nézett ki a folyamat: kiválasztottam az egyik ilyen instrumentumot, a nagy kedvencem az FAZ volt (egy bankpapírokat shortoló, háromszoros tőkeáttételű ETF), megvettem, figyeltem az árat, és reméltem, hogy felmegy. Azt gondoltam, hogy sokat kereskedve kezembe tudom venni a sorsomat. Később megtudtam, hogy ez egy annyira gyakori kognitív torzítás, hogy még neve is van: az irányítás illúziójaként szokták emlegetni. Azáltal, hogy perceken vagy órákon belül veszek és eladok, nem válhatok a piac túszává. Nehéz szavakkal leírni, mekkora butaság volt így gondolkodni. A túlkereskedés a kezdő befektetők talán leggyakoribb hibája, és én sem voltam kivétel ez alól.

Néhány hónap múlva – egy állás képében – rám mosolygott a szerencse. Csak ideiglenes pozíció volt, de nagyon örültem, hogy fizetést kapok. Munka mellett nem lehetett részem abban a kiváltságban, hogy a számítógépem előtt töltöm a kereskedési órákat, ezért átnyergeltem az opciókra. Akkoriban negatívan álltam a Netflixhez. Úgy gondoltam, a streamelési opciójuk gagyi, és nem értettem, miért szedik két külön csomagba a streamelést és a fizikai DVD-iket, ezért eladási opciókat vásároltam néhány nappal a negyedéves eredményeik közzététele előtt. A részvény egyetlen nap alatt 35 százalékot esett, és a befektetett összeg több mint tízszeresét kerestem. Rákattantam a heti opciókra. A baj az volt, hogy mindig csak vettem, nem pedig eladtam az opciókat, és az összes opcióm 76 százalékát lejáratig tartottam – csak hogy lássam őket értéktelenül lejárni.¹ Nem tartott sokáig kifundálnom, hogy megy ez, így az opciókról viszonylag rövid időn belül lemondtam.

Beszippant a kereskedési közösség

Az ideiglenes pozícióm lejárta után visszamentem a könyvtárba olvasni és tanulni, de többnyire inkább kereskedtem. Összevissza csapongtam. Olvastam könyveket a technikai elemzésről, tanulmányoztam a hagyományos értékelési mutatókat, továbbá figyeltem a pénzügyi híradásokat az olyan gazdasági mutatókról, mint például a nem mezőgazdasági munkaerő piaci adat. A módszerem kaotikus volt. Apránként megerősödött bennem a gondolat, hogy Bogle mond valamit, és hogy a piac legyőzése egy út az ördögnek. Nem vagyok biztos abban, hogy ilyen gyorsan eljutottam volna erre a felismerésre, ha nem lett volna a Twitter. Igencsak beszippantott a kereskedési közösség, olvastam az emberek tweetjeit, követtem az ajánlásaikat, és figyeltem, hogy mit mondanak akkor, amikor a piac velük szembe ment, és mit akkor, amikor a számukra kedvező irányba.

Nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezeknek az embereknek a 99,9 százaléka sarlatán. Legalább annyira szomorú volt, mint szánalmas, és nem akartam azok közé tartozni, akik az egész napjukat az interneten töltik, azt a látszatot keltve, hogy igázzák a piacokat, amikor még egy hozzám hasonló zöldfülű számára is nyilvánvaló volt, hogy ennek pontosan az ellenkezője történik. Láttam embereket – akik egész életüket a piacnak szentelték – napi szinten bohócot csinálni magukból. Szoros figyelemmel követtem minden olyan történést, ami mozgathatta a piacokat, és rájöttem, hogy hiába tudnád a holnapi híreket ma, képtelen lennél konzisztensen előre jelezni, hogyan fognak a piacok reagálni. Nem tudnék felidézni egy konkrét pillanatot, amikor leesett a tantusz, sokkal inkább egy lassú felismerése volt ez annak, hogy ez a játék nagyon, nagyon nehéz. A legendás pénzember, Bernard Baruch tökéletesen megfogalmazta ezt:

Ha hajlandó vagy minden mást feladni, és olyan mélyrehatóan tanulmányozni a piac és a tőzsdén jegyzett vezető vállalatok teljes történelmét és hátterét, ahogyan egy orvostanhallgató az anatómiát tanulja – ha képes vagy minderre, ráadásul a szerencsejátékos acélidegeivel, a látnok hatodik érzékével és az oroszlán bátorságával rendelkezel, akkor van talán egy nagyon kis esélyed.²

Egyre kevésbé bűvölt már el a piac, és folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan fizetek a korábbi hibáimért. Majd egy nap kaptam egy e-mailt. Egyik barátom intézett nekem egy állásinterjút egy nagy eszközkezelőnél belső ügyfélmenedzseri pozícióra. Itt a nagy alkalom!

Mindig is irracionális magabiztossággal rendelkeztem, és azért nevezem irracionálisnak, mert soha semmit nem tettem azért, hogy a magabiztosságom megalapozott legyen, de úgy éreztem, ha kapnék egy esélyt, jó benyomást tudnék tenni. Végre megkaptam ezt a lehetőséget. Találkoztam a csapatból valakivel, és remekül ment. Lelkes voltam, és a fickó úgy beszélt a további lépésekről, mintha azok puszta formaságok lennének, és az állás már az enyém lenne. Utána odavitt a főnökéhez, hogy beszéljünk, és ez a beszélgetés is nagyszerűen sikerült. Majd megkérdezték, hogy miért akarok belső ügyfélmenedzser lenni.

Ha esetleg nem tudnád, a belső ügyfélmenedzser a külsős ügyfélmenedzser háttérembere. A külsős ügyfélmenedzser találkozik az eszközök allokációjáról döntést hozó nagykutyákkal. A külsős feladata találkozni a tanácsadókkal, és meggyőzni őket, hogy a termékeknek helyük van ügyfeleik portfóliójában. A belsős feladata kezelni a külsős naptárát, és általánosságban a jobbkezeként aládolgozni. Így amikor a HR-vezető megkérdezte, miért akarok belső ügyfélmenedzser lenni, a válaszom eléggé célt tévesztett. Azt feleltem, szeretem a piacokat, és a CFA-vizsgára való felkészülés alkalmassá tett erre a pozícióra. „Ho-hó, álljunk csak meg egy kicsit! – kiáltotta. – Miért tanult a CFA-re?” Ez nagyjából-egészéből lenullázta az esélyeimet. A CFA elemzőknek való, nem belső ügyfélmenedzsereknek, én pedig egy rossz pozícióra pályáztam. Össze voltam törve. Azt gondoltam, azért van szükségem a CFA-re, hogy esélyt adjak magamnak bekerülni az iparágba, és végül ezért nem jutottam be.

Visszatértem a könyvtárba, kereskedtem, befektettem, olvastam és reménykedtem. Ezen a ponton már önámítás volt az egész. Tisztában voltam vele, hogy nem tudom legyőzni a piacot, de próbálkoztam, mert fogalmam sem volt, mi mást csinálhatnék. Ismeretségi körömnek nem igazán voltak kapcsolatai a pénzügyi iparághoz, és még ha lett is volna, a munkaerőpiac pangott, nekem pedig semmi ütőkártya nem volt a kezemben. Eltelt néhány hónap, és felmerült egy újabb lehetőség. Ez alkalommal egy diszkontbrókerről volt szó. A pozíció tökéletesnek hangzott, én pedig tele voltam izgalommal.

A találkozó nagyszerűen ment, másnap pedig hívott az ember, aki interjúztatott. Azt mondta, amit hónapok óta hallani reméltem: „Nincs sok tapasztalatod, de tetszettél, próbáljuk meg.” A hetedik mennyországban éreztem magam. Majd megint jött a fekete leveles. Az önéletrajzomat átküldték a HR-re, ők pedig felhívtak, hogy van valami gubanc az adósnyilvántartásomban. Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszélnek, de megígértem, hogy utánajárok. Abban az évben, amikor elsőéves kellett volna, hogy legyek Indianában, a saját lábamra álltam. Amíg az otthoni főiskolára jártam, pincérként dolgoztam, minden hónapban fizettem az albérletet, és nem foglalkoztam semmivel. Kiderült, hogy az egyik bérlőtársam nem fizetett ki valami kárt, és ez valahogy belekerült az adósnyilvántartásomba. A néhány nap alatt, amíg mindezt kiderítettem, a fickó, aki felvett volna, elfogadott egy állást egy másik cégnél. Azt mondták, az új menedzser majd kipróbál. Semmi nem lett belőle. Ez nagyon rosszulesett.

Vissza a könyvtárba. Azon merengtem: lehetséges, hogy képtelen vagyok szembenézni a tényekkel? Hogy a pénzügyi karrier nincs is a kártyáim között? „Mit gondolsz, ezek a srácok miért kínozzák magukat a középiskolában és a főiskolán? Kinek gondolod magad, hogy csak úgy beállhatsz a sor elejére? Nőj fel, és lépj tovább!” Közel álltam hozzá. Nem mintha bármi tervem lett volna arra vonatkozóan, hogy mi legyen az a másik karrier, de lelkileg nagyon közel voltam ahhoz, hogy bedobjam a törülközőt. Még mindig az ellazázott tanulmányaimért bűnhődtem.

Kaptam egy harmadik megfelelőnek látszó lehetőséget, ez alkalommal nem pénzügyi területről. Nem igazán érdekelt, mert ekkor már két éve állás nélkül voltam, és szerettem volna előrébb jutni az életben. Aki interjúztatott, megkérdezte, mit csinálok, és miért voltam ilyen sokáig állás nélkül. Elmeséltem a helyzetemet, mire óva intett az opciókkal való kereskedéstől, és gyorsan elhajtott. Az „interjú” úgy három percig tartott.

Szembejön a lehetőség

Néhány nappal később a Madison Square Gardenben voltam a Knicks-Heat párharc harmadik meccsén. Ahogy leültem, megláttam egy e-mailt. Nem mintha nem tudtam volna, mi lesz benne, de a „kösz, de kösz nem, sok szerencsét” volt. A Knicks 2-0-s hátrányban volt a párharcban, és most is vesztésre állt, ezért elhatároztam, hogy otthagyom az egészet. Egyszerűen csak otthon akartam lenni.

Késő este volt, és a Long Island-i vonal egy kocsijában ültem, nyakig belemerülve a BlackBerrymbe és a Twittert görgetve. Az egyik kedvenc fickó, akit követek, Josh Brown, éppen tweetel, „Zoë Kravitz felnőtt, és Francis Bean Cobain tinédzser… és eltelik 6 év, kicsit öregebbek lettünk.” Ez a tweet ötéves; csak egy megosztás, egy válasz és nulla like van rá, mégis beleég a memóriámba. Ahogy a szerelvény lassít az állomásomnál, lemerül a telefonom. Ez azért fontos, mert ha nem lenne lemerülve, nyakig a kijelzőbe bújva sétálnék, és észre sem venném, ahogy elsétál mellettem az az ember, aki megváltoztatja az életem menetét. Elmentem Josh mellett és megdermedtem; ez volt az a pillanat, amire vártam. Itt a tálcán kínált lehetőségem.

Megkocogtattam a vállát, és volt olyan kedves, hogy rám szánt néhány percet. Vázoltam neki a helyzetemet; adott egy névjegykártyát, és azt mondta, maradjunk kapcsolatban. A feleségem a lépcső alján várt, hogy felvegyen, és megkérdezte, ki volt ez. „Ez Josh Brown – feleltem. – A fickó a Twitteren, akiről meséltem.” Hogy érzékeltessem vele a találkozás jelentőségét, ezt mondtam (a feleségem nagy reality show rajongó): „Ő az én Bethenny Frankelem.”

Néhány héttel később Josh kirakott egy blogbejegyzést, miszerint ő és Barry embereket keres. Írtam neki egy e-mailt, egymás tenyerébe csaptunk, és felvett az a fickó, akit – ha a világon bárkivel együtt dolgozhattam volna – a leginkább választottam volna. Amikor 2012-ben csatlakoztam Joshhoz és Barryhez, körülbelül 50 millió dollárnyi pénzt kezeltek, és csak ők ketten voltak és egy asszisztens. Öt évvel később résztulajdonosa vagyok egy valódi vállalkozásnak. 700 millió dollárnyi vagyonért felelünk, és 20 embert foglalkoztatunk.

Sokan a szerencsének tulajdonítják a sikerüket, de általában meg lehet állapítani, amikor nem gondolják komolyan, és álszent szerénységgel próbálják leplezni a hatalmas egójukat. Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy mennyire szerencsésnek mondhatom magam, hogy itt vagyok, ahol. Persze, megdolgoztam a szerencsémért. Megszólítottam Josht, hónapokig, sőt évekig tanultam a piacról, és elegendő tudást szedtem fel ahhoz, hogy lássa, érdemes tennie egy próbát velem. Ám ha nem mondtam volna a felvételi beszélgetésen, hogy a CFA-re tanulok, ha az adósnyilvántartásomban nem lett volna az a gubanc, ha a Knicks nem esett volna ki, ha Josh nem ugyanazzal a vonattal jött volna hétköznap este 11-kor, mint én, biztos, hogy nem írtam volna meg ezt a könyvet. Semmi kétely nincs bennem azt illetően, hogy rendkívül szerencsés vagyok, hogy ma itt vagyok.

Rengeteg módját megtanultam, hogyan valljak kudarcot – nemcsak az életben, hanem a piacon is. Nehéz kiválasztani az általam valaha elkövetett „legnagyobb hibát”, mert ha valamit jól csináltam a kereskedésben, az az, hogy a veszteséges pozíciókat hamar lezártam. Egyetlen olyan buktám nem volt, amely a kereskedési számlám értékének 1 százalékánál nagyobb lett volna. Ami a piacon megtanult leckék közül esetemben kiemelkedik, az így szól: ha tudod, hogy a következő néhány hónapban vagy évben valamit ki kell fizetned a tőkédből, akkor ne fektesd be azt a pénzt.

Tudtam, hogy két, jelentős anyagi teherrel járó esemény áll előttem: 2013 decemberében tartjuk az esküvőnket, és egy vagy két évvel utána házat fogunk venni. Nem akartam készpénzben ülni, ezért ahelyett, hogy félretettem volna a szükséges összeget, minden pénzemet befektettem, és az S&P 500-at shortolva fedeztem a kockázatot – de még így is nettó 80 százalékban long volt a pozícióm. Ez nem okos dolog. A piacot nem érdeklik a céljaid. Nem tudja, hogy te öt év múlva nyugdíjba mész, a gyereked mikor megy főiskolára, vagy mint esetemben, hogy mikor házasodsz.

Az egyik befektetői hősöm, Peter Bernstein mondta egykoron: „A hibák a folyamat elkerülhetetlen részét képezik.”³ Ennél jobban nem is fogalmazhatott volna. Temérdek hibát követtem el a befektetéseimben és az életben, és remekül elvagyok velük. Semmilyen emberi erőfeszítésnek nem lehet makulátlan az eredménylistája. Amikor legközelebb nagy veszteséget realizálsz, vagy túl korán adsz el, vagy megpróbálsz nullába kerülni, ne feledd, ez mindannyiunkkal megtörtént már. Az átlagemberek és a legjobb befektetők között az a különbség, hogy míg a legnagyobbak tanulnak és profitálnak a hibáikból, a többieket azok csak hátráltatják.

Jegyzetek

1. Joe Summa: „Do Option Sellers Have a Trading Edge?” Investopedia

2. Idézet forrása: Ray Dalio: Elvek (A4C Books kiadó, 2019)

3. https://www.youtube.com/watch?v=MKcZtvwch1w

_{A könyv magyar nyelven az A4C Books kiadásában jelent meg.
Magyar kiadás © A4C Books, 2020 Fordítás © Lénárt Szabolcs}

_{Minden jog fenntartva. A kiadó előzetes írásbeli igénye nélkül tilos a fenti szöveg bármely részét vagy egészét reprodukálni, felhasználni és bármilyen módon közölni.}