Szüleim nyugovóra tértek, szerte Európában már szundikálnak a gyerekek, belealudtak a Piroska és a farkas meséjébe (vagy egy másikba). Ellenben én? Ülök a székecskémen, a rádió előtt. Hallgatom a késő esti külpolitikai híreket.
Ezerszer jobban érdekel, mint Hófehérke. A Piroskáról nem is szólva. A 10 órás hírek napjaim csúcspontjai: „Folytatódik a kolonialisták háborúja Kongóban”, „Kína, Észak-Korea és a Német Demokratikus Köztársaság leszámol Amerika bábjaival”, „a testvéri népek erőfeszítéseit kiemelkedő munkasikerek koronázzák”, „a szocializmus építése zavartalanul folytatódik, jóllehet az imperialisták nem nyugszanak”.
Ezek a kedvenceim, csak úgy iszom a hírek minden szavát. Hatéves vagyok.
A család barátai, még a bátyám is, de a nagynénik, nagybácsik is, mindenki rágja anyukám fülét: „Nehogy beadd a gyereket az iskolába, éretlen hozzá!”
Anyukám azonban mégis beíratott, hogy aztán 12 éven át töretlenül butábbnak bizonyuljak többieknél.
De maradjunk még az 1960-as esztendőnél!
„A hidegháborús helyzet fokozódik” – foglalja össze a nap eseményeit egy mély bariton. Majd közli a hírolvasó-bemondó: „Randé Jenő tudósított New Yorkból.”
Felrázom szegény anyukámat: „Mama, én New York-i tudósító leszek!” Az lettem. Pontosan negyven évre rá.
Ez fantasztikus!
És jó volt akkor nekem?
Nem.
Miért nem?
Nem tudom.
Amit tudok, az a következő: mélységesen mély depresszióba zuhantam.
Kint, Amerikában? Ekkora csalódás az az ország?
Dehogyis! Éppen annyira jó hely, amilyennek gyerekkoromban elképzeltem.
A munka? Az nem tetszett?
A munka? Figyeljenek, ahogy kikerültem, azonnal olyan történt, ami soha korábban: annyira szoros lett az eredmény, hogy nem tudták megállapítani, ki nyerte az elnökválasztást. A példátlan, eszméletlen huzavonának az vetett véget, hogya két elnöki várományos közül az egyik, Al Gore kiállt ország-világ elé:
„Hagyjuk már abba ezt a nemzetünkre szégyent hozó cirkuszt! Elvégre: … this is America!”
Al Gore nagyvonalú felelősségteljességet mutatott, George Busht pedig beiktatták elnöknek. Ez volt a lényege a kétezredik évnek.
De nem az én számomra. Nekem az volt, hogy én vagyok az, aki a drámasorozat minden jelenetéről részletesen beszámol magyar emberek százezreinek. Az esti főhíradásban! Hogy Randé Jenő helyett az én nevemet mondja be a hírolvasó.
Hónapokra rá a világtörténelem leglátványosabb terrortámadását is én közvetítem a Rádióban.
2001. szeptember 11. délelőttjén a washingtoni tudósítói lakásból tolmácsolom a New Yorkban zajló tragikus abszurditásokat. Ahogy beszélek az élő adásban, hatalmas robbanás, amibe a lakás minden porcikája beleremeg, hogy szerény személyemet ne is említsem…
„Itt földrengés van!” – kiabálom bele az éterbe.
Amit földrengésként éltem meg, az egy utasszállító gép becsapódása volt a Pentagonba – derül ki. Az Egyesült Államok hadügyminisztériumát és a tudósítói lakást mindössze hét kilométer választja el egymástól.
Kell ennél több egy tudósítónak? Mit adhat még a szakmai sors, ha 10 hónap leforgása alatt több szenzáció, dráma, tragédia éri a tudósítói helyszínt, mint „normális helyzetekben” 10 év alatt se?
Ráadásul a 2001 szeptemberét követő két és fél évben „bejött nekem” még egy iraki háború, egy afganisztáni háború, egy globális háború a terrorizmus ellen, egy rövid, de velős pénzügyi-gazdasági, főként tőzsdei krízis, aztán iszlám dzsihád Afrika-szerte, Közép-Ázsiában, az első palesztin intifáda, al-Káida-veszedelem…
Mindent elértem – és ezzel tisztában is voltam – azon az egyetlen egy területen, ami pici koromtól kezdve egyáltalán érdekelt, az egyedüli olyan tematikában, amihez legalább valamicskét konyítok. Ugyanis semmi más egyébhez sem értek. És ezzel mindig tisztában voltam.
És én ott vagyok, ahol mindig lenni akartam: Washingtonban, New Yorkban. És minél egyértelműbbé válik, micsoda fantasztikum, ami éppen velem történik, annál jobban kezdek szenvedni.
A napi munkámat, saját belátásom szerint, továbbra is lelkiismeretesen végzem ugyan, de ha – minő szégyen, minő pofátlanság! – nincs szeptember 11., nincs iraki háború, az intifáda, nem történik rendszeresen valami rendkívüliként „eladható” szenzáció vagy tragédia, olyasmi, amiből nem kerekedik nagyobb nemzetközi konfliktus, ha nem követ el sorozatos hülyeségeket az amerikai elnök,
ha nincs a szeptember 11-ét követő globális összevisszaságnak (még leírni is szörnyűség, de meg kell tennem) megannyi emberáldozata, akkor én esek össze. Holtan és ott. Vágyaim, álmaim helyszínének kellős közepén.
A kétszintes, két hálószobás, három fürdőszobás, őzikékkel, mókusokkal teli erdős parkban található lakásomban. Saját uszodára, saját (két) teniszpályájára néző széles ablakokkal, az alagsori privát gym-mel.
De akkor és ott mindez totálisan hidegen hagy. Fizikailag nincs bajom, mégis egész nap csak szenvedek.
Semmi nem köt le, semmi nem izgat föl. Aludni nem tudok, utálom az ágyat, de onnan feltápászkodni is óriási nehézségekben és hosszú időbe telik. Nyugtatókat, kedélyjavítókat zabálok. Hiába. Otthon, Budapesten hagyott csodálatos családomra, lányomra, barátaimra se gondolok eleget, félek felhívni őket, mert rettegek, hogy valami olyat mondanak, amitől állapotom még rosszabbra fordul. És nem tudnak olyat mondani, amitől ez nem történik meg, mert nincs információ, amit nem fogok fel bajként. A legnagyobb bajom, hogy azt hiszem „e világban nekem csak egy teljesen eltolt, elpazarolt múltam van, jövőm pedig nincs. Csak az öregség, hisz 47 éves lettem én”.
2022. Jelentem: élek.
Depresszióm? Mintha sose lett volna, csak az érdekel, hogy legyen mindenki egészséges. Ha az megvan, akkor minden van. Sose halunk meg!
Tegnap este elkezdtem olvasni a National Bureau of Economic Research nevű jelentős amerikai gazdasági kutatóközpont friss jelentését, miszerint többé nem holmi feltételezésként, hanem immár tudományosan bizonyított tényként kell kezelni, hogy létező, terebélyesedő jelenség az életközepi válság, világszerte ismert néven: a mid-life crisis.
Ott sújt leginkább, ahol – úgymond – a legjobb az élet; az életminőség, az életszínvonal. Azokat az országokat és azokat a rétegeket érinti jellemzően, amelyek körében az átlaghoz képest többet keresnek, nem kell napi harcot folytatni a megélhetésért, viszonylag rendezett a családi, a baráti, a munkahelyi környezet. Mindezen belül leginkább a negyvenes, korai ötvenes éveiket taposó, jó fizikai állapotban leledző, férfiakat.
A szimptómák? Lásd fentebb. Ugyanis, szinte szó szerint írja le a brit-amerikai közös kutatás szerzőgárdája – félmilliónyi, a legkülönbözőbb országokban élő polgárról vett minták feldolgozása alapján – amit én, a saját személyemre szabottan következtettem ki.
Amit – mert nem észleltem magamon – kihagytam, de tudományosan igazolt jellegzetesség és érdemes tolmácsolnom: a migrén, az alkohol- és részben a kábítószer-függőség kialakulása. És szintén kihagytam, bár engem is érintett, de egyébként már el is felejtettem volna, ha nem kerül kezembe ez a kutatás: eltévelyedés a fantázia és a valóság, a jó és rossz közötti térben, problémák súlyosságának megítélésében. Továbbá, hogy engem is sújtottak részleges memóriazavarok, én is folyamatosan stresszeltem magam, tulajdonképpen mindentől és mindenkitől féltem.
A friss tudományos anyagban, amelyet a Fortune magazin is szemlézett, a szerzők a mid-life crisis-t nagyon súlyos és terebélyesedő problémaként írták le. Olyannak, aminek – nem szólva, hogy rengeteg esetben tragédiához, tudniillik öngyilkossághoz vezet – komoly társadalmi és gazdasági kihatásai vannak.
Immár az újonnan feljött, izmosodó felső középosztállyal bíró országokban, Kínában, Indiában, Latin-Amerikában, Kelet-Európában is. És főként a klasszikusan gazdagabb helyeken: Észak-Amerikában, Nyugat-Európában, Ausztráliában, Japánban.
Erejük teljében lévőknek vélt emberek milliói végeznek világszerte „pocsék” munkát, valójában azt csak imitálják, mert teljesen kifogytak a lelkesedésből. Úgy csinálnak, mintha csinálnának valamit, miközben lényegében – ez a tudatalatti törekvésük – semmit sem csinálnának. Önmagukba fordult emberek, menekülnének valahová, de fogalmuk sincs, hová. Más nőknél, más férfiaknál, és egyéb „játékokban” keresnek oly sokan e válságot megélő emberek szerencsét, és nem kevesen ebbe anyagilag is tönkre mennek. Ezt titkolni próbálják, ezáltal jön az újabb és újabb stressz, aztán a teljes black-out.
Ilyen ez a krízis.
A jelentés állítása szerint az életközepi válság a vezető nemzetgazdaságok összteljesítményét évente tíz-száz milliárd dollárokkal, az egyes vállalatok, pláne a családok gazdálkodását felmérhetetlen mértékben károsítja.
Aktuális korunk egyik legutóbbi drámája, a Covid-járvány nyomán – mint köztudott – milliónyi alkalmazott mondott fel, lépett le. Valahová. Egy jelentős rész egyszerűen eltűnt a globális munkaerőpiacról. Angolul úgy mondják: the Great Resignation.
Kik ők? Most először, éppen a szóban forgó tanulmány az, ami kimutatja, hogy az univerzális gazdasági vérkeringésben nyoma veszettek zöme negyvenes, ötvenes éveiben járó, más szóval, elméletileg, de erősen feltételezhetően de facto mid-life crisisba zuhant embertárs. A jobbmódú környezetekben felmondottak nem elhanyagolható hányada – férfiak, de nők is – szabályosan menekültté vált, a magánéleti-pszichés krízis elől – hátrahagyva családját, munkahelyét – Afrikába, Thaiföldre, Indonéziába, Kolumbiába és hasonló helyekre menekült. Egy totálisan másfajta életbe…
Az érintettek többsége azért megmarad, otthonában marad. De nem dolgozik, egyelőre nem. Kivár. Nem tudni mire vagy kire vár. Tán Godot-ra?
Saját élményem, hogy az ember azt várja, hogy magától elmúljék a rendkívüli közbajokat okozó, mégis a lehető legintimebb krízis, az, amit életközepi válság néven ismerünk. Egyébként tanúsítom, tényleg elmúlik, magától elszáll. Kinél 50 körül, kinél 55-nél. Ez ennek a krízisnek a természete, de azt továbbra sem ismeri a tudomány, hogy a mögöttes okokat mekkora arányban kreálják esetleges biológiai, neurokémiai, neurofizikai tényezők.
A lényeg az, hogy – ha kivárjuk, ha teszünk ellene (fogalmam sincs, hogy mit) – elmúlik. Azonban addig az, aki beleesik, az szenved, mint a kutya, és közben anyagi, lelki, testi károkat okoz. Sokszor bizony egzisztenciális veszélybe nemcsak önmagát, hanem családját, szeretteit is belesodorja. Tudattalanul, akaratlanul ugyan, de őket is szenvedésre ítéli.
A generációm árulása – Becsaptuk szüleinket és gyermekeinket
Zentuccio: A magánvagyonok hetvennyolc százaléka boomer generációhoz tartozók kezében van a vezető országokban.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.