Sokan teszünk sok mindent attól való félelmünkben, hogy lemaradunk valamiről. Amiről azt gondoljuk, hogy többek leszünk tőle, vagy legalább nem leszünk kevesebbek mások szemében, esetleg nem akarunk másoktól elmaradni, legalább is attól a képtől, amit mutatnak magukról. Utólag szinte mindenki belátja, hogy lehet, hogy túlzásba esett vagy jobban sietette a dolgokat, mint kellett volna. Már azok közül, akik megélik a kevésbé hedonista korszakukat. Kivételek persze mindig vannak, de abban nem bízhatunk, hogy mindig mi leszünk a kivételek.
Miről maradunk le, ha nem heti hét bulin veszünk részt? Ha nem a hangerőre tekintünk a koncert jóságának egyik fokmérőjeként? Ha nem akarjuk megdönteni a víz alatt legmélyebben kirakott Rubik-kocka világcsúcsát? Vagy elsőre kevés értelemmel bírónak tűnő más világrekordot? Ha nem egy adott eseményhez legközelebb, a közösségi médián legtöbbet megosztott helyen, esetleg a sziklaperem legszéléről készítünk selfiet? Persze mindig van konkrét érv az adott esemény kihagyhatatlansága vagy a körülmény megkerülhetetlensége mellett, akár objektív is – addig kell begyűjtenünk az öt perc csillogás adta élményt, amíg a többi turista tönkre nem teszi a hirtelen felkapott helyet –, nagyon könnyen meggyőzzük magunkat. És bízunk abban, hogy amikor pár év távlatából kicsit más szemszögből visszanézünk, akkor is emlékezni fogunk erre a nagyon fontos körülményre. Lesz jó tanácsunk a gyermekünknek, amikor félteni fogjuk attól, hogy elszenvedje azt, amit mi magunk is tettünk másokkal? Mire gondoljunk, amikor észrevesszük, hogy a miénk az ezredik majdnem ugyanolyan fotó?
Miért nem fogadjuk meg a jó tanácsot, amit szinte mindenki mond? Hogy élvezzük ki az adott életkorunkat vagy azt, amit addig elértünk, ne siettessük életünk következő korszakának az érkezését, a személyes fejlődésünket, a felnőtté válást? Nem maradunk le semmiről abból, amire vágyunk, cserébe lemondunk arról, amit elfogadhatnánk és élvezhetnénk, ahova juthatnánk vagy amit kihozhatnánk magunkból. Hányan mesélték már el, hogy megkapták, amire annyira vágytak, és amiért annyi minden mást eldobtak, csak hogy rövid idő alatt kiégjenek vagy csonkig olvasszák a két végén égetett gyertyát?
Felemésztjük magunkat
Az itt és most különösen fontos a számunkra. Nem kíméljük magunkat, pazaroljuk az erőforrásainkat, az egészségünket, a józan ítélőképességünket, megalapozzuk a későbbi krónikus bajainkat. Elcseréljük a későbbi választási szabadságunkat a jelen pillanat öröméért, aprópénzre váltjuk a jövőnket. Önfeledten kizárunk minden más szempontot, temérdek elvárást támasztunk, amelyeknek a teljesülése esetén érezzük csak jól magunkat. Pedig látjuk a következményeket: kapunyitási pánik, fiatalkori elmagányosodás, mentális gondok. Nem segítenek a fiatalok vagy örökifjak szórakoztatásának hagyományai vagy az e célból kiépült iparágak sem, legyenek azok legálisak vagy kevésbé. Azt gondoljuk, hogy nyilván nem érhet minket baj videokészítés vagy zenehallgatás közben és velünk nem fordulhat elő, hogy tuningolt kocsival felborulunk és letaroljuk a fél hidat a rajta közlekedővel együtt. Még a HÉV átjáróban vagy kikapcsolt menetstabilizátor mellett sem.
Nem kíméljük a többieket vagy a környezetünket
Átgázolunk mások érzékenységén, jó érzésén, sőt konkrétan bántunk másokat. Romboljuk a környezetünket. Pedig többnyire értelmes, dolgos, normális emberekről beszélünk. Mégis valami a józan megfontolások, a szigorú szabályok, a nyilvánvaló és közvetlen veszélyek ellenére hajt ennyi embert. Nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy a mi egyszeri ottlétünk nem teszi tönkre az adott helyet, miközben az ehhez szükséges infrastruktúra kiépítésébe és fenntartásába nem gondolunk bele. Ahogy abba sem, hogy az iparággá vált turizmusban ugyanúgy érvényesülnek a hatékonysági, méretgazdaságossági követelmények, mint máshol. A lényeg, hogy megkapjuk, amiért oda mentünk, hogy ezért más milyen árat fizet, másodlagos. A fenntarthatóság nem kiemelt szempont, szerencsénkre még van miből válogatni, ha egy-egy hely eltűnik a turistacélpontok térképéről.
Mi hajt minket?
Sokan teszünk sokat azért, hogy ne maradjunk le semmiről, miközben utólag pontosan látjuk, és menet közben is sejtjük, érezzük, hogy így vagy úgy, de valamikor meg kell fizetnünk az árát annak, hogy félünk lemaradni bármiről is. Az egyre frissebb példákat nézve mindinkább tűnik úgy,
mintha már nem tudnánk mit kitalálni jó dolgunkban, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és már csak annyi maradt számunkra feladatul, hogy megkülönböztessük magunkat a többiektől, vagy legalább ne maradjunk le ebben a nagy különbözőségi versenyben.
Miért érezzük azt, hogy a cél szentesíti az eszközt, hogy átgázolhatunk bárkin és bármin, sőt ennek megkülönböztető és így értéknövelő ereje van? Hogy nincs tétje annak, amit teszünk, hogy csak a saját egónknak tartozunk felelősséggel? Miért nem sejtjük meg, hogy nincs olyan opció, hogy nem mondunk le semmiről? Választanunk kell a lehetőségek között, tágabban nézve aközött, hogy fogyasztjuk vagy teremtjük a lehetőségeinket. Miért nem fordítjuk az energiáinkat arra, hogy meglássuk, van máshol is tennivaló, probléma, mással is hozzájárulhatunk a saját és még inkább közös dolgaink előbbre viteléhez?
A cikk szerzője Major Imre, közgazdász
Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.