Legutóbb arról igyekeztem értekezni, hogy milyen alapvető inflációs és monetáris várakozások mozgatják a piacokat, valamint, hogy mik gerjesztik ezeket a várakozásokat. Ahogy korábban is röviden említettem az egyik faktor a várakozások mögött, hogy tavaly tavasszal a Fed nyíltan kimondta, hogy szimmetrikus inflációs célrendszert vezet be, azaz hosszú távon épp annyiszor szeretné a 2 százalékos cél felett látni a mutatót, mint alatta. Az elmúlt években – néhány hónap kivételével – azonban végig a cél alatt maradt az amerikai monetáris politika.
Arról, hogy miért változott meg érdemben a piac várakozása lehetne az eddigi kormányzati költekezést, az infrastrukturális programokat, a magas megtakarítási szinteket, vagy épp az amerikai oltási program relatív sikerességét is felhozni – ahogy azt részben én is tettem az előző írásban. Ezek valóban fontos szikrái lehetnek a magasabb pénzromlásnak, ám ezek csupán annak szikrái. Egy kredibilis és erőteljes jegybank könnyen ráléphetne a parázsló szalmára, elfojtva azt, mielőtt leég a pajta. Az ‘i’-re elsősorban az teszi fel a pontot, hogy a jegybank kimondja, hogy hagyja égni egy kicsit a szénabálát, hadd melegedjünk.
A múlt hónapban a vártnál magasabb inflációs számok jöttek be a tengerentúlon. Habár ez szépen egybecseng az általános várakozásokkal, azonban érdemes megjegyezni, hogy amit most látunk talán épp annyira az ún. bázishatás eredménye, mintsem egy hosszabb távú trend megkérdőjelezhetetlen előszele. Egész egyszerűen az egy évvel ezelőtti hirtelen sokk alatt megtorpant vagy épp visszafordult áremelkedés ad kisebb osztót, így most a tavalyi alacsonyabb árakhoz képest mérve még a normalizálódás is hozhat magasabb olvasatokat.
Azonban épp a technikai, számolós oldalról érdemes megnézni, hogy mi jöhet középtávon. Míg rövidebb távon a bázishatás hajthatja a mutatókat, addig több évre előre tekintve az eddigi “lemaradás” lehet az, ami okot ad a magasabb várakozásokra. 2010 elejétől véve majdnem 6 százalékkal maradt el az amerikai infláció a Fed céljától.
Az eddigi lemaradásért is többször okolták épp a túl hatékony jegybanki politikát. A szigorú 2 százalékos inflációs cél ugyanis azt a várakozást keltheti, hogy ha közelítünk a cél felé, úgy a jegybank behúzza a kéziféket. Akademikus körökben többször elhangzott már az inflációs cél módosítása vagy épp a mostanihoz hasonló sávos inflációs cél felállítása, amely megengedné a hosszútávú cél átmeneti túllövését. Így majdhogynem egy önbeteljesítő folyamat indulhatna el az inflációs várakozások befolyásolása következtében.
Amennyiben továbbra is kredibilisnek tartjuk a jegybankot és annak szimmetrikus célját, valamint elhisszük, hogy számítási helyesek és 2024-ben jöhet az első kamatemeléssel egybekötött szigorítás és normalizálódás, úgy a következő 3 évre ~3,7 százalékos éves infláció a reális. A számítás a 2 százalékos trend elérését veszi alapul, mint a kamatemelési ciklus elindításának mozgatórugóját. Hogy mindezt a piaci várakozások mellett is kontextusba helyezzük, a jelenlegi középtávú (5 éves) állampapírpiaci várakozások ~2,5 százalékos pénzromlást várnak, míg az inflációs cél elérés ugyan ezen időtávon ~3 százalékos inflációnak felelne meg. Azaz a befektetők még mindig egy kissé óvatosan és kételkedve állnak a Fed céljainak hihetőségéhez. Ebből kifolyólag az állampapírpiac és az alacsony kamatok által fűtött növekedési (growth) részvények továbbra is túlértékeltnek tűnnek egy gazdasági normalizálódást feltételező forgatókönyvben.