Élelmiszerválság: ez a krízis egészen más, mint a korábbiak

Február végén, már az egyébként is rekordmagas élelmiszerárak mellett robbant ki háború két vezető agrárhatalom, Oroszország és Ukrajna között. Mennyire súlyos a globális élelmezési válság? Van alternatívája az exportőröknek és a legfontosabb termékeiknek? Mi a tanulsága a krízisnek az igencsak nemzetközivé vált fogyasztási szokásaink szempontjából? Monika Tothovát, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) közgazdászát kérdeztük.

Csonka Attila: Milyen hatással van a kelet-európai konfliktus a globális élelmiszer-ellátási láncra és az élelmiszerárakra? 

Monika Tothova: Nagyon fontos figyelembe vennünk két tényezőt.

I. Már a február 24-i inváziót megelőzően is történelmi csúcson voltak a nemzetközi élelmiszerárak.

II. Oroszország és Ukrajna nagyon fontos szereplői a globális piacnak. 2021-ben ez a két ország adta a globális búzaexport 30 százalékát – Oroszország a 20, Ukrajna a 10 százalékát. A világon ötven olyan ország van, amely az éves búzaigényének a harmadát tőlük importálja, vagyis inkább importálná. (Szintén jelentős exportőreik a napraforgónak, a kukoricának, az árpának és a napraforgómag-olajnak.)

A háború a két agrárhatalom között csak további bizonytalanságot váltott ki a piacon, felelé nyomva az egyébként is magas árakat.

Ukrajna gyakorlatilag leállította a mezőgazdasági áruk exportját a fekete-tengeri kikötőkön keresztül, pedig korábban 99 százalékban erre az infrastruktúrára alapozott. Bár nőtt azóta a szomszédos országokon, Szlovákián és Lengyelországon keresztül vasúton exportált mezőgazdasági áruinak mennyisége, a nehézkes vasúti szállítás nem tudja pótolni a Fekete-tenger „elvesztését”.

Oroszországból még nem állt le az export ezen az útvonalon keresztül, de a Fekete-tengerre induló hajók magasabb biztosítási díjai és a pénzügyi rendszert érintő szankciók csak újabb árfelhajtó hatással vannak a világpiaci élelmiszertermékekre.

A fő importpartnereik között rengeteg ázsiai, közel-keleti és afrikai fejlődő országot találunk.

Helyezzük perspektívába. Az észak-afrikai országok, mint például Marokkó, Tunézia, Egyiptom, valamint sok közel-keleti nemzet békeidőben a Fekete-tenger térségéből importálnak gabonát, agrártermékeket. Miért? A nekik nagyon kedvező árelőny és a földrajzi közelség miatt.

Például relatíve olcsó a búza berakodása Ukrajna valamelyik fekete-tengeri kikötőjében egy szállítóhajóba, ami utána, nem drágán, Kairó felé veheti az irányt.

Most ezeknek az importőröknek alternatívát kell keresniük. Ilyen csak távolabb és drágábban érhető el. Egyiptom jelenleg Indiával tárgyal búzaexportról, ahol rendelkezésre áll kiviteli mennyiség, de csak magas áron és nagyobb szállítási költségekkel, mint korábban Ukrajnából.

Mindeközben Oroszország nem állította le a mezőgazdasági termékeinek exportját a Fekete-tengeren keresztül (a fő desztinációk Irán, Libanon és Törökország), de mivel a vízi útvonal jelenleg háborús övezet, ezért az áthajózóknak magasabb biztosítási költségeket kell fizetniük – ez további kiadást jelent a vásárlóknak is.

Egyes országok jobb pénzügyi helyzetben vannak ahhoz, hogy kezelni tudják ezt a helyzetet. Például a gazdag földgázkészletekkel bíró Algériának van miből fizetnie a megnövekedett élelmiszerimport-számláit, közben más államokban nem kizárt a gazdasági válság, a társadalmi krízis, a humanitárius katasztrófa, vagy mindezek kombinációjának veszélye.

Például Jemenben, ahol 17,4 ember élelmezése közvetlen segélyektől függ, problémásabb a megfelelő ellátás biztosítása. Vannak más veszélyeztetett országok is (Szudán, Szomália, Dél-Szudán, Afganisztán) ahol a humanitárius ügynökségek és a Világélelmezési Program nélkül kvázi nem lenne elég élelmiszer. Szomorú trend, hogy mivel ezen szervezetek is világpiaci árkörnyezetben vásárolnak alapanyagokat, a nemzetközötti humanitárius közösség által a rászorulóknak nyújtott segítség költségei is emelkednek.

Az alapján, amit mond, a válság logisztikai jellegűnek tűnik. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, legyen bármilyen krízis és áremelkedés, a FAO legújabb Gabonakínálati és Keresleti Tájékoztatója (Cereal Supply and Demand Brief) szerint a globális búzatermelés idén 1,1 százalékkal nagyobb lesz, mint tavaly volt. 

Természetesen vannak logisztikai kérdések is, de nem egyszerűsíteném le a problémát pusztán szállítmányozási nehézségre. Igaz, a jelenlegi előrejelzéseink növekedést vetítenek előre, nem tudhatjuk – senki sem tudhatja – meddig tart és milyen maradandó, különösen az ellátási láncokat érintő károkkal jár az ukrajnai háború. Nagy bizonytalanság uralkodik a piacokon.

Bizonytalan, hogy a búzatermelés, különösen Ukrajnában, mennyire lesz zökkenőmentes. Ugyan a nemzetközi sajtót bejárták a helyi gazdákról készült képek, akik tavaszi növényeket (árpát, kukoricát, napraforgót) ültetnek a földeken, ahol nincsenek aknák, ennél bonyolultabb a helyzet. Nagyon valószínű, hogy az ország termelése alacsonyabb lesz, mint a korábbi években volt, mivel sok régióban maradandó sérülést szenvednek-szenvedtek a szántóföldek.

Aggasztó, hogy a világ számos országában problémát jelentenek a nagyon magas műtrágyaárak. Tudni kell, ha nem használunk elegendő mennyiségű műtrágyát, akkor még ugyan néhány növényfajta ki fog nőni, de a terméshozam alacsonyabb marad. Az aktuális műtrágyaár mellett a fejlett országokban a gazdálkodóknak lehetőségük van hitelfelvételre, hogy abból fedezhessék a készleteiket, más régiókban azonban, ahol a pénzügyi rendszer kevésbé fejlett, rendkívül nehéz észszerű feltételekkel hitelhez jutni, amit a gazda vissza tudna fizetni. Ez egy ördögi kör: ha nem használnak műtrágyát, annak súlyos következményei lesznek a mezőgazdasági termelékenységre a fejlődő régiókban.

Meglátjuk, milyen lesz a búza aratása az északi féltekén. Európa déli részeit némi szárazság sújtja. A FAO következő Gabonakínálati és Keresleti Tájékoztatója május elején jelenik meg. Szervezetünk folyamatosan figyelemmel kíséri, felülvizsgálja a globális élelmiszerellátás helyzetét. Nem zárható ki, hogy egyes országok – különösen a már amúgy is nehéz pénzügyi helyzetben lévők – nem rendelkeznek elegendő forrással ahhoz, hogy magas áron megfelelő mennyiségű mezőgazdasági terméket vásároljanak.

Mennyire pótolhatók a válság legsérülékenyebb árucikkei, például a búza, a napraforgó?

Kezdjük a búzával: még ha meg is marad az igazán csekély ukrajnai export és a nagyobb, de lecsökkent orosz kivitel, az űrt az Európai Unió és India teljesen nem fogják tudni betölteni. Keresleti oldalon persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy sok ország (egyelőre) rendelkezik tartalékokkal. A jelenlegi, magas árak miatt ezek az országok dönthetnek úgy, hogy kevesebbet importálnak, és felélik az otthoni készleteiket.

A napraforgómagolaj – aminek használata meglehetősen elterjedt Kelet-Európában – helyettesíthető más növényi olajokkal. Ebben az összefüggésben Indonézia aktuális döntése, miszerint betiltja a pálmaolaj exportját, jelentős hatással lesz a világpiacokra és nagy nyomást fog helyezni a növényi olajárakra.

Nagyságrendjében az orosz-ukrán konfliktus jelentette élelmiszerbiztonsági fenyegetés hasonlítható a közelmúlt bármely válságához?

Ez most egészen más és új krízis, mint a korábbiak. A magas élelmiszerárak egyébként nem ismeretlenek: 2008-ban, amikor megdrágult a rizs, és sok rizsexportőr ország kiviteli tilalmat vezetett be, hasonló trendet tapasztalhattunk. De az egy egyészen más válság volt, egészen más kiváltó okokkal (aszály, magas olajárak, lehetséges pénzpiaci spekulációk).

Merőben új helyzetet teremt, hogy most két nagy mezőgazdasági termelő között zajlik háború, ami már egyébként is magas élelmiszerár-környezetben robbant ki.

Figyelembe véve az elmúlt húsz év kereskedelmi háborúit, tilalmait (például Kína és Amerika között), az Ever Given szállítóóriás elakadása miatti torlódást, a mostani háború következményeit, a globális élelmiszerellátás nem lett túl nemzetközi? Távoli egzotikumok helyett – legalább a nyugati világban – fogyaszthatnánk azt, amit helyben megtermelünk.

Nyilvánvaló, hogy az élelmiszerrendszerek ellenállóképessége, a hazai élelmiszer-termelés fenntartható növelése egy helyes stratégia, de azokon a területeken, ahol belföldön nem lehet fenntartható módon kiszolgálni a keresletet, ott kereskedni kell. Például Észak-Afrikában van némi hazai búzatermelés, de közel sem elég a lakossági igények kielégítésére. A lehetőségük, hogy például narancsot és datolyát exportálnak, illetve búzát importálnak.

A kereskedelem olyan országokat segít, amelyek nem rendelkeznek megfelelő természeti erőforrásokkal és feltételekkel a termeléshez. Nekik mindenképpen kereskedniük kell. A kereskedelem lehetőséget ad, hogy régiók specializálhassák az agrártermelésüket, és lehetővé teszi az emberek számára, hogy olyan élelmiszereket fogyasszanak, amelyekhez egyébként nem jutnának hozzá. A kereskedelem tehát jó dolog.

Természetesen a fenntarthatóság is fontos szempont. Nem is olyan régen, 1986 és 1995 között, Szaúd-Arábia annyi búzát termelt, hogy exportőrként lépett fel a világpiacon. Igen ám, de a termesztést csak a talaj mélyéről kinyerhető rétegvízzel tudta biztosítani. Ez a fosszilis víz, pótolhatatlan természeti erőforrás. Ehhez nyúlni még annál is meredekebb, mintha például a Balaton vízét használnák öntözésre, hiszen a tó vízkészletét legalább az esőzés, a Sió és a Zala csatornarendszere pótolni tudná valamelyest.

Közkedvelt mondás a hazámban, hogy a magyar mezőgazdaság – csúcsra járatott hatékonyság mellett – képes lenne akár duplaannyi embert ellátni élelmiszerrel, mint az ország lakossága. A kormányunkban teret nyer az az álláspont, hogy meg kell erősíteni a hazai élelmiszer-feldolgozó ipart, és helyzetbe kell hozni a magyar üzleteket a külföldi kereskedelmi láncokkal (multikkal) szemben. Jó ez a stratégia?

Nos, azt nem tudom, hogy a termelés megduplázása mennyire lehet reális, nem ismerem a jelenlegi rendszerüket. Arra viszont emlékszem, hogy Magyarországon történelmileg erős agrárnemzet.

Reagálva a kereskedelmi tervekre: Kelet-Európa számos országában támasztanak követelményeket a hazai termékek minimális mennyiségére vonatkozóan a helyi szupermarketekben.

Nagyon fontos, hogy a gazdák azt állítsák elő, amire kereslet van a piacon.

Ha például túl sokat termelnek egy olyan paprikafajtából, amit lehetetlen eladni, akkor nem fognak közelebb kerülni a céljukhoz. És igen, a kormányoknak felelőssége kell, hogy legyen a hazai feldolgozás erősítésében – ha ehhez is megvan a piaci kereslet.

A gazdálkodóknak egyébként hamarosan Magyarországon is reagálniuk kell a magas nemzetközi árkörnyezetre.