A magamfajta kisember kiválóan is érzi magát Montenegróban, meg nem is.
Az utóbbiról: ott élnek a legnagyobb emberek. A legmagasabbak. Ez a tény pedig, őszinte leszek, feszélyez. Mert eltörpülök mellettük. Képzeljük el, hogy egy országban az átlagos testmagasság a nőknél 175, a férfiaknál 180 centiméter. Karcsúak, sudárak. Én pedig…?
„Big deal” – ezt találtam ki, hogy a lehető legtömörebben leírjam az országot. Mindössze harmadannyian lakják, mint Budapestet, a Dunántúlnál is kisebb a területe, viszont adottak lélegzetelállító szépségű öblök, két és félezer méteres hegyek, síparadicsomok, gyógyító vizek forrásai, itáliai, görög, török, szerb, sőt magyar-osztrák kulturális-vallási gyökerekből táplálkozó települések. Egy komplett Riviéra, Monte-Carlo-t és társait idéző „paradicsomok”…
Elképesztő. Egy igazi „big deal”. Ámde azt is jól tudjuk, hogy ezt az angol kifejezést – eredendő értelmében – akkor alkalmazzuk, amikor belemegyünk mondjuk egy nagyon jó üzletbe, találunk magunknak egy kiválónak bizonyult befektetést – olyat, ami baromira megérte a pénzét, nagyon jó az ár-érték aránya. Nos, ilyen összefüggésben aztán végképp big dealnek tartom Montenegrót.
A szezon vége felé járunk, a helyszín a lélegzetelállító Kotori-öböl. Kétszobás, közvetlen tengerparti, légkondicionált, körpanorámás apartman, takaros családi házban. Napi 47 euró két személyre. (Ez az általános helyi árszint, plusz-mínusz 10 százalék.)
Apropó, mennyit kérnek egy ilyenért (lehet-e ilyen egyáltalán másutt?) mondjuk a Tihanyi-öbölben vagy Szigligetnél? Mellesleg, épp olvasom barátom mailjét, hogy a Hegyeshalom-közeli Levél község panziójában 98 eurót kérnek a szobáért egy éjszakára most, szeptember végéhez közeledvén…
Podgorica. Az ország fővárosa. Az ikonikusnak számító, jó hírű kertvendéglőben annak specialitását, a titkos recept alapján fűszerezett, grillezett borjú- és bárányhúsok keverékéből gyúrt csevapot rendelem. Tucatnyi (pontosan tizenkettő) nyárs egy hatalmas tányéron. Hozzá ajvár (paprikás, paradicsomos, házilag kevert, sűrű mártás), apróra vágott fehér hagyma, helyben sütött meleg kenyér. 4 euró 50 cent.
A szomszédos Horvátországban ez elképzelhetetlen. Nálunk pláne az.
Frissen csapolt sör 2 euró, az üdítők éttermekben másfél euróba kerülnek, a presszó és a kapucsinó 1,20 és 2,20 között mozog. A szupermarketekben, gyümölcstől sajton át felvágottig, tejig, kefírig bezárólag az átlagos árszintet mínusz 10 százalékosnak saccolom a hazaihoz viszonyítva. Olcsóbb a közösségi közlekedés, mint nálunk. A 95-ös benzin jóval a nyugat-európai vagy éppenséggel a szlovákiai, csehországi, lengyelországi átlag alatt, 1 euró 35 cent körül van.
A Balatonnál – mint olvasni, hallani – egymillió forint fölött vannak az átlagos négyzetméterárak.
Ezzel szemben nézzük a Kotori-öböl ingatlanpiacát. A világ legszebb tengerparti vidékeinek egyikéről beszélünk! Ráadásul az utóbbi másfél évtizedben szinte teljesen kicserélődött, nyugati átlagot súroló infrastruktúrájúvá, rendezetté, tisztává lett montenegrói tengerpartokról, melyeket minden elektronikus és klasszikus bédekker mesésnek ír le. A vidékről, amit Bécsből, Budapestről, Pozsonyból egy órán belül elérünk repülővel.
Tivatban, Hercegnoviban, Kotorban és az – ismétlem – lélegzetelállító többi környékbeli településeken, új, idén-jövőre átadásra kerülő társasházakban – állítom én, mert sokat bejártam, megnéztem közelről – 1500-1700 euró a négyzetméterár. A felső határ, dupla-tripla luxus: 3 ezer euró, de mind a tengerparton. Szó szerint.
A közvetlen part azonban nem lehet magántulajdon. Az „népi” tulajdon. Olyan nincs, hogy valaki, legyen szó orosz oligarcháról vagy egyszeri helyi parasztember hétvégi vityillójáról, kizárhatja, kirekesztheti bármely embertársát a háza előtti tengerrészből.
Bármennyire is hihetetlen: a nagy, elképesztő öblökön belüli miniöblökkel tarkított meseszerű partvidéken az összes lakóépület és egyéb építmény mellé kötelező utcáról a tengerhez vezető, minden földi halandó számára szabadon használható lejárót, bejárót építeni. Röviden: nincs, nem lehet privát tengere senkinek sem, nem létezik olyan partszakasz, ami nem mindenkié. Ami strand van, az – beleértve a szállodák, bárok luxus igényeket kielégíteni képes parti területeit is – nem magánterület, az ilyeneket csak bérbe adja a község, az állam. A tengert azonban senki sem bérelheti ki, senki sem adhatja bérbe, mert az mindenkié. A luxusstrandokon sem szedhetnek belépődíjat, viszont naná, hogy fizetni kell a szálloda vagy más bérlő tulajdonát képező napozó ágyakért, napernyőkért.
Ingatlanpiac, Montenegró, 2022 kora ősze. Rövid megszakításokkal két és fél éve stagnálnak, most már esnek az árak. Általánosságban – ez könnyen ellenőrizhető a világ vezető ingatlanértékesítő-ügynökségeinek honlapjain is – csekély adófizetési kötelezettséggel, bürokratikus problémák nélkül, magyar állampolgárként bőven válogathatunk Montenegróban olyan új, tengerhez nagyon közeli, gyakran tengerparti társasházi lakások között, amilyenek nálunk luxus minősítést kapnak, viszont – ellentétben a hazai árszinttel – ott a négyzetméternyi lakrész nem éri el a millió forintos határt, leginkább hét-nyolcszázezer forintos átlagárról beszélhetünk, ha pedig – remélhetőleg – forintunk összeszedi magát, akkor ennél is valamivel kisebb átlag árról.
Ulcinjban, Bar-ban, Tivatban, Kotorban, fenn a síparadicsomokban, aztán a jelenlegi fővárosban, Podgoricában és a korábbiban, Cetinjében a Covid-járvány okozta általános és drámai turisztikai visszaesés hozta az ingatlanárak lefelé fordulásának első „hullámát”. Illetőleg az, hogy túlkínálat alakult ki, miután 2010-2019 között a térségben példátlan ütemben bővült a kereslet a sok tízezernyi orosz, ukrán és más ex-szovjet köztársaságbeli felső vagy felső-középosztályhoz tartozó polgárnak „köszönhetően”. Az ezt lereagáló – így vagy úgy persze a helyi politikai „családokhoz” kapcsolódó – építkezési vállalkozói biznisz nem ismert kockázati határokat, nyilván eleve bízott a „politikus-keresztapákban”, úgyhogy „agyonépítette magát” szállodákkal, főként villákkal, luxusapartmanokkal.
Ahogy azonban enyhült a koronavírus-járvány, úgy nőtt a térségben (és persze egész Európában) a geopolitikai feszültség. Semmi sem a formális logika mentén alakul ilyesfajta időkben. Mindenki azt várta, hogy a pénzügyi-gazdasági biztonság után áhítozó orosz és ukrán gazdagok, nem szólva az örményekről, grúzokról, moldávokról, még inkább Montenegró felé húzódnak. De nem ez történt. Inkább kihátráltak onnan.
Jómagam is rengeteg magára hagyott, „rozsdásodó”, „pókhálósodó” luxusvillát láttam úton-útfélen. Így vagy úgy, de mindegyikről ki lehet deríteni, hogy oroszok az eredeti tulajdonosok. Csakhogy „leléptek” Montenegróból. Nem mindannyian, de az oligarchák és általában mindazok, akiknek komoly aggódni valójuk van a nyugati szankciók miatt, azok igen.
Hihetetlenül nagyot fordult ám – az orosz-ukrán háborúra visszavezethető okokból – a montenegrói ingatlanpiac: az előző évtized messze legnagyobb vásárlói képezik ma a legnagyobb eladókat.
Pedig egyáltalán nem jellemző, hogy Montenegró közvéleménye oroszellenes lenne. Az ottaniak – ahogy általában mindenütt, ahol Oroszországgal történelmi és aktuális politikai okokból eleve jó, mondhatni testvéri jellegű a viszony – visszafogottan ugyan, de inkább megértőnek tűnnek az „orosz ügy” kapcsán, mintsem a másik oldal iránt.
De a történelmi-vallási-kulturális-politikai nemzetközi kötődéseknél manapság abban a nyugat-balkáni térségben sokkalta magasabb rendű üggyé vált Montenegró számára, hogy meg tudja őrizni szuverenitását. Azt, amit a kilencvenes években kiharcolt magának a Jugoszlávia szétesését követő belháborúk befejeztével.
A Moszkva támogatását, szimpátiáját élvező Szerbia – a montenegróival közös vallást (szerb-ortodox), főként az azt felügyelő egyházi hierarchiát – trójai falóként alkalmazza: képzeljük el, hogy a montenegrói templomokon a szerb nemzetállam lobogója leng, leplezetlenül hordozva az üzenetet: „egy montenegrói, ha Istenben hisz, akkor Szerbiában is hisz”. Szóval a rendes montenegrói ember az valójában szerb ember – legalábbis ezt üzenik Belgrádból hivatalosan, félhivatalosan.
A szerb egyház márpedig milliónyi szállal – sok-sok millió dollárnyi szállal, tehát: a pénzügyeket is erősen beleértve – fonódik össze az orosz ortodox egyházzal. Ez utóbbi pedig közismerten Putyinékkal, és per vagy az azokkal kölcsönös kiszolgáltatottságban lévő oligarchákkal.
Montenegró politikai és gazdasági-technológiai intézményei az utóbbi három évben tucatnyi olyan kibertámadásnak lettek a célpontjai, amelyekről közvetve-közvetlenül bebizonyosodott, hogy orosz eredetűek. Montenegró sérülékenysége annál aggasztóbb, minél inkább mélyül az orosz-ukrán háború és növekszik az orosz illetőleg a kínai (politikai, illetve a gazdasági-technológiai-pénzügyi) befolyás a Montenegrót valamilyen formában lenyelni készülő szerb nacionalista vezetésen belül. Montenegró – korábban megvesztegethetőségi hírekbe keveredett, a hatalom gyakorlást, egymással is acsarkodó családi klánokra alapozó – most már azonban folyamatosan megújuló, ténylegesen demokratizáló, egyre inkább átlátható politikai vezetése a széles közvélemény támogatásával a lehető legjózanabb logika mentén – más potenciális, megbízható szövetséges híján – természetszerűen és gyorsítottan közeledik az Európai Unióhoz, a NATO-nak pedig már rendes tagja.
(A régió országainak egymáshoz való, nem egyszerű közeledési kísérletéről, a Nyitott Balkánról ebben a cikkünkben írtunk.)
A kis balkáni ország, amely korábban ódzkodott a Nyugattól, mondván az csak csorbítja a nemzetállamok szuverenitását, most mégis hozzá, a Nyugathoz “menekül”. Nem csak de facto (az ország – pontosabban maga a nép, mert elege lett a világcsúcs inflációból – két évtizeddel ezelőtt önkényesen kinevezte az eurót az ország pénzének, de ezt az EU-s euróövezet nem ismeri el legitimnek, viszont gyakorlatilag szemet huny felette) kíván eurót használó állam lenni, hanem a kötelezettségeknek, feltételeknek eleget téve de jure alapon is. A Nyugat-Balkán országainak sorában az utolsó helyezettek közül az élre igyekszik törni az EU-konform jogállami és intézményi követelmények teljesítésénél.
Big Deal: egy ország, ami ékesen bizonyítani akarja, és tudni is fogja, hogy az EU-tól, a NATO-tól nem távolodni, hanem még inkább közeledni kell hozzájuk, ha egy nemzetállam nemzetállamként akar továbbra is létezni a ma Európájában.
Moszkva és a “gigantikus” orosz diaszpóra
Rengeteg orosz él külföldön, köztük sokan Németországban. Vajon az emigráció tényleg Moszkva nagyságát erősíti, vagy egészen más a helyzet?
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.